Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-02-02 / 5. szám
Reggel volt, mikor a rómaiak újra visszatértek és a hamu- rakásból, mely egykor a Herodes temploma és a világ legfényesebb épülete volt, fekete füstfeltiö emelkedett fel és mérges kis lángnyelvek törtek elő. Az Izrael udvara oly sűrűn volt megrakva holttestekkel, hogy a katonák kénytelenek voltak rajtuk járni, mint valami szőnyegen, vagy hogy eltávolitsák láb alól, belehányták a füstölgő romokba. Az áldozat kövére épített oltárról különös látvány tárult a szemlélő elé. Egy Kígyót ábrázoló faragványnyal díszített lándzsanyél volt reá felállítva, melynek a tetejeu egy arany- gömbön álló aranysas állott kiterjesztett szárnyakkal. Előtte megszámlálhatatlan fezátnu katona állott, a kik tisztelettel járultak a jelvény elé. Istenitiszteletet tartottak a római jelvény előtt az Izrael Istenének ősi oltáránál ! Nemsokára egy lovas jött elő, körülvéve fényes tisztekkel és a nagy sokaság harsogó éljen kiáltásokkal fogádta és közben „Titus császár“ kiáltások hallatszottak. Itt, a győzelmes csata terén kiáltották császárrá győztes csapatai. A csata sem ért véget, mert az égő házak tetején egy nehány kétségbeesett zsidó még mindig harcolt és lassan hátrált a még mindig épen álló Nicanor kapuja felé. A rómaiak belefáradtak a sok gyilkolásba, felkiáltottak hozzájuk, hogy jöjjenek le és adják meg magukat, de azok nem akarták megadni magukat és a reájuk néző Miriam borzadva vette észre, hogy az egyik az ö nagyatyja, Benőni volt. Minthogy nem akarták magukat megadni, a rómaiak nyilazni kezdtek reájuk és Benőni kivételével mindeniket lelőtték. — Ne lőjetek többet — kiáltott egy hang, — hanem hozzatok létrát. Bátor ember és a Sanhedrim egyik tagja. Fogjátok •el élve. — 201 fehér ruháját. Az oszlop tövéhez guggolva keresett menedéket a hőségtől és fuldokolva kapdosott levegő után. Imádkozott, hogy vegye az Ur magához, még sem tudott meghalni. Eszébe jutott a bőr tömlőben levő ital és megitta az utolsó cseppig. Újra lenyugodott az oszlop tövéhez és elhagyta eszmélete.- 204 — — Az a leány, császár, a ki a kayxu tetejére volt kötve és- a kire nézve tegnap parancsot adtál, hogy mentsük meg. — Él még ? — Él, de alig hogy él. A szomjúság és hőség egészen elgyötörte. — Hogy jutott oda ? — Ez az Írás megmondja, császár ! Titns elolvasta. — Ah ! — mondá. — Nazarénus. Egy veszedelmes fele- kezet, még a zsidónál is rosszabb, legalább Nero úgy gondolta. Áruló is. Hiszen akkor megérdemelte sorsát! De mi ez ? ,,E1 van Ítélve, hogy itt haljon meg az Ur akarata szerint, barátai, a rómaiak szeme láttára.“ Hogyan lehetnek barátai a rómaiak? Leány, ha tudsz beszélni, mond meg, ki Ítélt el ? Miriarn felemelte fekete hajú fejét a kapitány vállairól és ujjával a zsidó Simonra mutatott. ( — Igaz-e ez ember? — kérdé a császár. — Most mond meg az igazat, mert úgy is meg fogom tudni és ha hazudsz, meg fogsz halni. — A Sanhedrim Ítélte el, a kik közt tulajdon ^nagyatyja, Benőni is ott volt; ott van az aláírása a többiével együtt a papiroson — válaszolt Simon. — Micsoda bűnért? — Mert megengedte,, hogy egy római fogoly elmeneküljön, a mely tettért örökké égjen a lelke a gyehennán. — Mi volt a fogoly neve ? — kérdé Titus. — Nem emlékszem reá, — válaszolt Simon. — Az nem sokat határoz, mert vagy biztonságban vau, vagy halott. A mint a ruhád mutatja, te is a Sanhedrim tagja voltál. Úgy van e ? — Igen. Nevem Simon, a melyet már többször hallottál. — Ah! Simon ! Itt van legelőire Írva a papírra. Simon, te elitéltél egy magas születésű úrnőt, a miért megmentett, vagy meg akart menteni egy római katonát és csak igazságos lesz, ha a magad kenyeréből harapsz. Vigyétek el és erősítsétek a kapu oszlopához és hagyjátok ott elveszni. Szent Házad el van pusztítva Simon és mint hűséges pap úgy sem akarod hitedet túlélni. — 200 —-és az arany áldozati asztalokat és miután az Ur már elköltözött volt onnan, semmi baj nem érte mindezen tetteiért. A templom, mely ezerszázharminc évig állott a Moria szent hegyén, lángokban állott és óriási áldozat gyanánt emelkedett füstje az ég fejé, mig a katonák egymásnak dobálták a szent edényeket és tördelték le arany díszítéseit és tépték selyem függönyeit. Áldozatok sem hiányzottak, mert a dühükben elvakult rómaiak az Izrael udvarára sereglett népből tízezernél többet leöltek, harcosokat és papokat, polgárokat, nőket és gyermekeket vegyesen, mig az udvar vérben úszott és az áldozat kőve fekete volt az oda menekültek holttesteitől. De nem haltak meg bosszulatlanul, mert az aranynyal terhelt rómaiak közül nagyon sokan összeestek a hőség miatt és meghaltak ott, a hol elestek. Az Izrael udvaráról egy óriási kiáltás hallatszott, a halálra dobottak kiáltása. A rómaiak ezrei vad diadalkiáltással feleltek. A felső varosoói a pusztulást néző zsidók fájdalom kiáltása hallatszott, a mindent felülharsogö tűz ropogása pedig mint valami rettenetes zenekiséret, mindent felülmúló zúgással terjedt tovább. A fényes lángnyelvek magasra csapkodtak a csendes levegőben és a mint a fehér falak és az arany nyal borított tető összedültek, óriási magasságra törtek fel, úgy hogy a templom egy óriási tüzkatlauhoz hasonlított, a melyhez lehetetlen volt élőnek közel maradni, mert még a földön fekvő halottak ruhái is tüzet fogtak az óriási hőségtől. Soha sem látott még ember ehhez hasonlót; talán soha sem fog ismét olyat látni, — olyan réttenetes és mégis oly felséges látvány volt. Minden élöt kardra hánytak, a kit elöltaláltak és mikor már nem volt kit gyilkolni, zsákmányukkal terhelten visszavonultak. A megmaradt zsidók, számszerűit néhány ezer, visszavonultak az árkon keresztül a felső városba és a hidakat lerombolták maguk után és innen hallatszott a szüntelen, mindent általjáró fájdalomkiáltás. Miriam nézte az előtte elterülő látványt, mig meg nem undorodott a rettenetes mészárlástól. A tűz fénye elvakitotta, a rettenetes hőség pedig megperzselte — 197 — A nap Icszállott és sötétség borította a Templomot és a feje felett keringő madarak helyett fényes csillagok jelentek meg fölötte. Fogait összeszorit.va még egyszer próbát tett a kezeit összetartó kötél átvágásával. Csaknem bizonyos volt, hogy már majdnem egészen át volt vágva ; óh ! de hogy fogja kiállani a rettenetes fájdalmat, a mig egészen kettészakad 1 De kiállotta, mert a lábainál feküdt a vizes tömlő és örjitö szomjúsága hajtotta a munka befejezésére. Hirtelen szabadnak érezte karjait és fáradságát siker koronázta ; igen zsibbadtan, feldagadva és vérezve hullottak karjai oldalához, elállóit izmait oly fájdalommal rántva vissza rendes helyükre, hogy csaknem elájult. Hanem szabadok voltak és egy kevés idő múlva képes volt felemelni és fogai segélyével kikötni a tömlőt, a mitől aztán a vér újra folyni kezdett megfeketült csuklóiból és kezeiből. Újra •"árnia kellett, mig képe* volt kezeit használni, melyek érzék- telenek voltak, mintha a szél ütötte volna meg. Letérdelt és magához huzva a bövtömlöt, kezei közq fogta és fogaival kikötötte a köteléket. Nehéz dolog volt, mert szói osan be volt kötver de végre sikerült és Miriam ivott belőle. Olyan rettenetes szomjúság gyötörte, hogy képes lett volna a tömlőt egy hajtásra kiüríteni, de a pusztában nevekedve megtanulta, hogy az köny- nyen megölhetné. Aztán takarékoskodnia kellett vele, mert ha az elfogy, nem lesz többé itala. Megitta a felet lassú kortyokban és újra bekötötte a tömlőt és leült. A bor, bár vízzel volt vegyítve, erőt vett kimerült testén és mert oly régóta nem evett egyebet egy száraz kenyér darabnál, valami különös hangok kezdtek fülében dobogni és az oszlopnak dűlve egy időre elvesztette eszméletét. Mikor magához tért, kissé jobban érezte magát, bár a fejét úgy érezte, mintha nem az övé lett volna és nem volt képes gondolkozni. Karjai is jobban lettek és ujjával képes volt tapintani. Csak azt a láncot tudná elszakítani, akkor megmenekülhetne, gondolta magában, mert a halál, hogy oly közel volt hozzá, nem igen tetszett neki, bármilyen erős volt. is hite ; aztán igen sokat is szenvedett. Gyorsan meghalni és az égbe jutni — az elég jó lett volna, de lassú éhhalállal kimúlni, hőséget, hide-
