Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-01-26 / 4. szám
— 193 — Ez a kép is elmúlt és' újra látta a fekete követ, de most aranyozott kupola alatt volt és a nap fénye a festett ablakon keresztül szűrődött reá. Sok pap forgolódott körülötte, a kiknek ruhájuk és isteni tiszteletük nagyon különösnek tüut fel és századokig tartott. Utoljára is betörték a kaput és a papokra egy fehér vértbe öltözött nemes tartásu lovag rontott, a kinek paizsára a kereset alakja volt festve. Levágta a különös ruháju papokat és a fekete kö újra vérrel volt festve. Aztán ök is eltűntek és más papok kerültek a kupolás templomba, de a kereszt eltüut onnan és helyette félholdak voltak a templom tornyain. Ez a látvány is eltűnt és a Moriah teteje újra olyan volt, mint a kezdetén; a vad olaj és fügefa virágzott puszta oldalain, a vad disznó kószált árnyékában, de senki sem volt, a ki vadászott volna reá. Csak a napsugár és a holdfény járt el a fekete kőhöz. Az a látvány is elmúlt és a kö körül, megtöltve a Jekoska- pat völgyét és a mögötte levő völgyeket, az ola jfák hegyét és a mögötte levő hegyeket és még az ég és föld közt levő levegőt is, távolabb, mint a mennyire a szem láthatott, állottak sor sor mögött, az emberek megszámlálhatatlan milliói, a milliók a kik voltak és a milliók a kik lesznek, mindenik csendben és remegve nézve az áldozat fekete kövére. A kövön vakító dicsfény keletkezett, úgy hogy az emberek befedték szemeiket. A dicsfényből trombita szó hallatszott, mely ezt mondta ‘. Ez a vég és a kezdet, mindenek elvégeztettek és most az ítélet napja vagyon.“ Aztán álmában a nap vérvörös szint öltött, a csillagok lehullani látszottak és a szél megrázta a földet és sötétség lön és a szélben és sötétségben hangok hallatszottak és a kö felett egy lángoló kereszt látszott és a kereszt felett angyalok seregei. Az utolsó látvány is elmúlt és Miriam felébredt borzalmas álmából és a rómaiak őrtüzeit látta az asszonyok udvarán égni és az Izrael udvarát látta maga mögött, a hol a zsidók ezrei voltak -össezsufolva, mint marhák a vágóhídon és a holnapi napra vártak^ mikor a kard által kellett elveszniük. IP■'?ppp ip I-immhísi■ — 192 — Aztán éj borult a megkínzott, éhező városra. Senki sem várta az éjt nagyobb örömmel, mint Miriam, mert enyhülést hozott neki az oszlopra szálló harmat képében, melyet nyelvével nyalt fel, a mint az oszlopon összesürüdve, vízcsepp formájában lefelé gördült és enyhítette némileg kínzó szomjúságát. A harmat meglepte ruháját és meztelen nyakát is és ilyen formán is enyhítette szenvedéseit. Aztán aludt egy keveset, de mindig attól tartott, hogy valami újabb támadás fogja felkölteni. De azon az éjjel nem harczoltak, hanem más napra hagyták azt. Csend borított mindent. Miriam álmodott is szakgatott alvása közben és több láto- mány tárult elé az álom közvetítésével. Látta a Moriah szent hegyét, a melyen a templom állott, a mint a teremtés idején állott, szakgatott oldalaival és vad olajfa, és erdei bokraival, lakatlanul és csak a vaddisznók és hiénák által látogatva. -Csaknem a közepén egy nagy fekete kö látszott. Éhez a kőhöz jött egy, a pusztai arabok viseletű szerint öltözött férfi és vele «gy kis fiú, a kit a férfi megkötözött és a köre fektetett, mintha fel akarta volna áldozni. Mikor kését belé akarta döfni, •dicsfény látszott melleite es egy hang parancsolta, hogy ne ölje meg a fiút. Ez az Izsák feláldoztatásának a látványa volt. Elmúlt és más látomány jött helyette. Megint látta a Moriah szent hegyét és egy templom állott rajta, egy nagyszerű épület, de nem az, a melyet ö ismert, és a templom előtt ugyanaz a fekete kö. A kövön, a melyen egykor a megkötözött fiú feküdt, oltár állott, a mely előtt egy papi ruhába öltözött dicső férfiú áldozott az Urnák juhokat és ökröket és hatalmas hangon hirdette a Jehova dicsőségét az összegyűlt embertömegneK. Erről tudta, hogy a Salamon király alakja volt. Elmúlt és a fekete kö mellett egy másik férfiú állott, sápadt arcú és éles tekintetű, a ki a tomplom látogatóit feddte, mert romlottak voltak szivükben és korbácscsal kergette ki őket maga előtt. Erről tudta, hogy Jézus volt, a Mária fia, a Messiás a kit ö imádott, és a ki megjövendölte az általa kiűzött nép sorsát, a kik öt gúnyolva menekültek a templomból .kifelé. — 196 — a templomot. A védők az Izrael udvarát védték csak és egyebet nem csináltak. Olyan helyeken csoportosultak, a hol legbiztosabb volt az ostromgépek által dobott kövektől és a földre guggolva némelyek csendben voltak, mások jajgatva verték mellüket és szakgatták meg ruháikat, az asszonyok és gyermekek pedig ordítottak éhükben és port tüntettek fejükre. A Nicanor kapuját erős őrség őrizte és uem is próbált senki sem annak tetejére feljutni. Miriam tudta, hogy Kaleb még életben van, mert látta, a mint porral és vérrel borítva menekült a kapu felé a római lovasroham elöl. Egyike volt az utolsó visszatérőknek és csaknem kint rekedt a rómaiak előtt bezáruló kapun. Azután sok hónapokig nem látta többé. Valahogy elmúlt a hosszú ostrom utolsó napja is. Estve felé a sűrű köd eloszlott és a nap sugaiai utoljára estek a Templom ragyogó tetejére és utoljára csillogtak fehér márvány falain. Soha sem volt talán szebb, mint most, a mint teljes tökéletességben emelkedett a lenyugvó nap sugarainál a romba döntött város felé. A zaj és kiabálás elmúlt, még a gyászolók és sebesültek is felhagytak fájdalmas jajgatásukkal; az őröket kivéve a rómaiak is visszavonultak és vacsorájukat fogyasztották el, még a rettenetes ostromgépek kezelői is felhagytak romboló munkájukkal. Béke csendje bontotta az egész kör nyéket, csak a templom oszlopait pusztító tűz pattogása hallatszott, különben mindent mély csend borított, mint mikor orkán közeledik a forró égalji vidéken. Miriamnak úgy tetszett, mintha a Jehovah hagyta volna el a helyet a természetellenes csöndben, elhagyva a Házat, a hol Szent Lelke lakozott és a népet, mely ajkaival tisztelte, de szivében megtagadta öt. Megkínzott idegei nem testi fájdalmat érezve, a mint felfelé nézett, félig-meddig várta, hogy valami különös látványt fog látni és meglátja azUr eltávozó angyalát. De semmit sem látott a magasban, csak a magasan repkedő sasok ezreit. — A hol a hulla van, ott fognak a sasok összeseregleni — mormogá magában és eszébe jutott, hogy a falánk madarak a zsidó nép utolsó töredékén fognak lakmározni és a gondolatra, nyögve hullott a földre és lehunyta szemeit. — 189 — — így akartad és én nem tehetek többet. Isten veled — és> sorsára hagyta. Miriam magára hagyatva ott maradt a márványoszlophoz láncolva, mint valami vadállat, mellén a szégyenét hirdető felírással. A mennyire lánca engedte, közeledett a tető alacsony párkányához és lenézett az Izrael udvarába, a hol több zealota gyűlt össze, hogy öt bámulják. Mihelyt meglátták, csúfolni kezdték és kövei dobálták, a melyek közül egy a vállát érte. Fájdalmasan kiáltott fel és visszafutott, a mennyire lánca engedte, az oszlop másik oldalára. Innen az asszonyok udvarára látott, a honnan félkörben épült, tizenöt márványlópesö vezetett a Nicanor kapujához. Ez az udvar most táborhoz hasonlított, mert a külső udvarokat a rómaiak tartották elfoglalva és faltörö gépeikkel az utolsó falakat törték. Leszállt az éj, de nem hozott békét sötét szárnyain, mert a faltörök folytonosan működtek és miután nem voltak elég erősek arra, hogy a hatalmas falon rést törjenek, a rómaiak rohammal támadták meg az éj védelme alatt. De nem sokáig volt sötét, mert a zsidók tüzet gyújtottak a fal tetején és annak világánál visszaverték a támadó rómaiakat. Újra és újra látta Miriam, a mint a magasból alánézett, hogy az ostromlétrák a falhoz támaszkodnak. Az emberek hosszú sorokban jöttek fel rajtuk, vértjeiket fejük fölé tartva. Mikor az első elérte a fal tetejét, a reá váró zsidók vad kiáltással rohanták meg és gyilkolták le, a létrát pedig visszalökték élő terhével együtt a mély árokba. Egyszer nagy öröm- kiáltásokat hallott, mert két zászlóvivő jött fel a létrán és a zászlókat elfoglalva lengették a rómaiak felé, a kik dühös kiáltásokkal feleltek. Folyt az ütközet, mig a rómaiak belefáradva a sikertelen küzdelembe, mást gondoltak. Mostanáig Titus még kímélte a Templomot és a külső udvarokkal együtt épségben akarta tartani, de most megparancsolta, hogy a nagy cédrus fenyögeren- dákból épitett és ezüst lapokkal borított kapukat gyújtsák fel. A reájuk omló dárda és nyilzáporon áttörő katonák égő csávákat dugdostak a kapu hasadékai közé. A kapu tüzet fogott és a külső ezüst boríték nem sokára leolvadt róla.—
