Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-06-08 / 23. szám
4 — 7 — nek. Erősebb, mint a struczmadárnak. Erősebb, mint a gólya madárnak. Annyi kavicsot, kigyót, békát, tótot, csehet, németet, galicziai jövevényt befogad évenként, hogy az erdélyiekre ugyan szüksége van. Nem épen hánytatónak, hanem gyomor erősítőnek. Bár jönnének többen. Bár jönne ide a székelyek fölöslege is. A ki már kicsordul u lelő pohárból s ha Komániá- ba hull, örökre a porba vész. A négy erdélyi iró soha se látta a Balatont. Egyik-másik talán valamikor elutazott mellette, de azt is éjjel cselekedte. Nem volt benne köszönet. Nem elégedtem meg ezzel a négy erdélyi iérfiuval. Még többet is akartam. Ott volt Szász Károly. Akkor még nem volt püspök, juhait naég nem maga terelgette,'sót ö még maga is közibénk, a jámbor juhnyájhoz tartozott, melynek egyik másik darabja el is tévedhet. Ö épen az eltévelyedettek közé tartozott, mert imádság helyett verset irt s költő daczára miniszteri tanácsosságra s államtitkárságra adta fejét. Költő és miniszteri tanácsosr hogy lehet e kettőnek összeférni * Ha Petőfi tanfelügyelő, ha Csokonai pénzügyigazgató lett volna! Fölkerestem Szász Károlyt is. Meghívtam a nagy utazásra őt is. Nagy ötömére volt e meghívás. Annál inkább, mert szentül hitte, hogy abból nem lesz semmi. De határozottan megígérte, hogy ha én azt a csodát megtudom tenni, hogy Salamon Ferenczet és kiváltképen Gyulai Pál urat valamely napnak reggeli 7 órájára a déli vasúthoz állítom : akkor ö i& eljön s megénekli a Balatont. Tudtam, hogy ha eljön : megénekli. Ez volt egyik törekvésem. Mert a Balatonnak most már van ugyan költője s nehány Írója is, de huszonöt év előtt még nem volt igazi, költője. ' Petőfi talán sohase látta. Arany és Tompa nem törődtek vele. Vörösmarty az ifjú kort nem töltötte partjain. Berzsenyi és a két Kisfaludy lelke csak a hösiség és a honfibánat napsütötte rónáin vagy ködös rengetegeiben tanyázott. Pedig ök jól ismerték a Balatont, lelkesedtek is érte, set Berzsenyi nem « — 6 — I A balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, ■édes-bus mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövendőre. Se mérnök, se tudós, se állatbuvár azt igazán felismerni sohase lesz képes. Utazó kell ahhoz, a ki egyúttal költő és történetiró s azonkivül erdélyi ember. Csak tuladunai ember kell közibük egy vagy kettő, a ki a költőnek, a történetirónak s az erdélyi embernek az utat megmutassa. De hát miért éppen erdélyi ember ? Erre a kérdésre nagyon furcsa a felelet. A magyar ember, ha boldogulni akar, nyugat felé iparkodik. Eltanulta ezt Atillától és Árpád apánktól. A kik napkelet felöl jöttek és napnyngat felé törekedtek. Csak a ki bujdosik: az tart kelet felé. Ilyen a magyar még ha zsidó is. Bejön Mármarosnál. Ott még koldus, napszámos, és pálinkáméra. A fia már két vármegyével jön nyűgöt felé s lesz belőle gyáros, kereskedő és nagybérlő. Ha még egy két vármegyével beljebb kerül: már nagy birtokos és uradalmat szerez. Budapesten nemességre, képviselőségre és báróságra törekszik s ha már egy pár millióra tett * szert: Bécsbe költözik, de ha megmarad is magyarnak : minden betegségét bécsi orvossal gvógyittatja, minden nyaralását osztrák fürdőben tölti s minden ékszerét és drága ruháját lánya, asszonya Pécsből és Párisből hozatja. Épen mint a magyar mágnások ! Az erdélyi ember kétfelé költözik. A. ki szegény akar maradni : vagy otthon ül, vagy Moldvába, Oláharszágba száll ki szerencsét próbálni. A ki pedig boldogulni akar, az jön Budapestre. Budapestig eljön, de tovább nem. Ez napnyugot felé rá nézve a világ vége. Olyan erdélyi ember még nem született a világra, a kit Pécs, Fehérvár, Komárom, Veszprém, Pápa, Győr, Sopron vagy Pozsony a maga kebelére telepedni látott volna. És ez jól van igy is. Nagyon erős gyomra van Budapest. / KÉSZÜLÜNK AZ UTAZÁSRA. Nem szeretem kerülgetni a kérdést. Egyenesen a dolog közepének: ez a természetem. Most mégis máskép cselekszem. Előre tájékoztatnom kell az olvasót: miről van szó. Az utazás, a melyet leirok, ezelőtt huszonöt esztendővel történt. Az utazók hirneves emberek. Négyen voltak s mind a négy erdélyi ember. Salamon Ferencz az egyik. Gyulai Pál ur a másik. Szilágyi Sándor a harmadik. Nagy Miklós a negyedik. Volt még ötödik és hatodik is. Szentírtnay József volt az ötödik és én magam voltam a hatodik. Mindenkiről el fogok mondani mindent, a mi vele az utazás alatt történt, csak magamról hallgatok. Nekem elég dolgom lesz az Írással. Jegyzőkönyveket nem vettünk föl, semmit föl nem irtunk, csak azt beszélhetem el, a mi emlékezetemben megmaradt. Huszonöt esztendő nagy idő. Azóta én se jártam azon a vidéken. A feledés hullámai folyton verdesik az emlékezet omlós, fövenyes partjait s azokból a partokból sokat elmosnak. Pedig azokon zöld pázsit és illatos virág tenyészhetett s a fövenyben aranyporszemek is voltak. A hullám elmossa mind. Mi maradt meg azóta : majd kitudódik lassanként. Nagyon kell vigyáznom. Két derék nemes barátom azóta messze útra költözött. A történetiró és a hivatalos anyakönyv ugyan azt bizonyítja, V
