Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-01-12 / 2. szám
— 175 — Gondold meg, hogy ha nem eszel, holnap napköltekor meghalsz. Beszélj hát megnémult kutya, mert ez az utolsó alkalom. — Én nem akarok enni és nem mondom meg, válaszolt az agg vértanú tompa hangon. — Holnap reggél meghalok és én utánam ti és az egész nép nemsokára meghal és Isten ítélni fog felettünk elvégzett dolgaink szerint./Vezekeljetek, mert az óra nem sokára ütni fog. Káromkodva rugdosták meg az öreget és elmentek, nem figyelve a sarokban guggoló Miriamra. Mikor.elmentek, előjött és széjjelnézett. Az öreg ajaka le volt esve. Theophilus, az Essenus meglelte nyugalmát.... Egy óra múlt el újra. Újra kinyilt az ajtó és az öt foglyul ejtő kapitány alakja jelent.meg az ajtóban. Két zsidó katona- volt vele. — Jöjj leány, bíróid elé fogsz menni — mondá. — Kik fognak ítélni felettem 2 — kérdé Miriam. — A Sanhedrim, vagyis az a része, .a mely még életben van — válaszolt. — Siess, mert nincs időnk a beszélgetésre. Miriam felkelt és követte a nagy térségen keresztül, melynek közepén állott a teljes pompájában ragyogó templom. Mig utánuk ment, látta, hogy a tér tele van holttestekkel és hogy a falon túl levő égő házak füstje emelkedett felfelé. Úgy látszott, hogy harcoltak ottan, mert a levegő tele volt csatakiáltásokkal és a zsivajon is át lehetett hallani a falakat ostromló falkosok puffogá'-át. Egy fehér márvány oszlopos nagy terembe vezették, a mely tele volt éhes néppel, nagyrészt asszonyok és gyermekekkel, a kik a földÖD ültek, vagy céltalanul járkáltak, a földre nézve, mintha valamit kerestek volna. A terem végén levő emelvényen tizenkét vagy tizennégy ember ült faragott székeken ; más székek is voltak tőlük jobbra és balra, hanem azok üresen állottak. Az emberek pompás ruhákba voltak öltözve, de a gazdag öltönyök nem jól illettek sovány és sápadt arcaikhoz. Ennyi volt mindössze életben a zsidók Sanhedrimjéböl. A mint Miriam a terembe lépett, a tanács éppen Ítéletet tartott egy nyomorult, éhező ember felett, Miriam reánézett a — 178 — — Ez a hitehagyott még szemtelen is, mint minden tagja átkozott feleke2etének, — mondá a biró a földre köpve. — Kapitány, mond el a történetet, de röviden. A kapitány engedelmeskedett. Utána azt a katonát hallgatták ki, a kinek a kezéből Miriam a lámpát kiütötte. Azután Kalebtöl kérdezték, hogy mit tud a dologról. — Semmit, csak hogy megsebesítettem a rómait és láttam, hogy az ócska toronyba vitték, mivel eszméletlen állapotban volt. Mikor visszatértem, a római nem volt ott, hanem helyette ez a Miriam úrnő volt ott és azt mondta, hogy a római az ajtón ment ki. Nem láttam őket együtt és nem tudok többet. — Hazudsz, — mondá az egyik biró gorombán. — Mondtad a kapitánynak, hogy Miriam a római kedvese volt. Miért mondták azt 2 — Mert évekkel ezelőtt a Jordán partján a leány, a ki -szobrász, megcsinálta a Marcus szobrát, — válaszolt Kaleb. — Hát a művészek mindig a kedvesei azoknak, a kiknek a képét megörökítik 2 — kérdé Benőni. Kaleb nem válaszolt, de helyette a Benőni mellett ülő Simon, egy ravasz pofáju zsidó kiáltott fel : — Hagyjatok f^l a bolond beszédekkel. A sátán leánya valóban gyönyörű ; bizonyára Kaleb magának szeretné öt ; de mi köze mindannak az előttünk levő ügyhöz 2 — Nincs semmi bizonyság a leány ellen ; bocsássátok szabadon, — mondá Benőni. — A nagyatyja nem is beszélhet másként — mondá Simon gúnyosan.— Nem csoda, hogy az Ur kardja nehezül reánk, mikor főpapok rejtegetnek keresztyéneket csak azért, hogy házuk tagjai és mikor harcosaink hamis tanúbizonyságot tesznek, mert a vádlott szép. Részemről azt mondom, hogy a vádlott bűnös és hogy elrejtette a rómait valami titkos helyre. Különben minek ütötte volna ki a lámpást a katona kezéből 2 — Talán, hogy önmagát elrejtse, nehogy megtámadják, — mondá egy másik biró, — de hogy honnan került a toronyba, nem tudom elképzelni. — Ott laktam — mondá Miriam. — Be volt falazva még tegnapig és biztos hely volt a rablók ellen. — 174 — Iialjak meg. Azt hitték, hogy az éhség majd megnyitja ajkaimat. De nem nyitotta meg. Hogyan árulhattam volnál el én, a ki felvettem az Essenusok esküjét és uralkodójuk voltam. Most pedig meg fogok halni. — Oh ne mondd azt, — monda Miriam kezeit tördelve. — Azt mondom és hálás vagyok érte.... Van valami élelmed í — Igen, egy darab szárított hús és árpakenyér, a mi véletlenül a ruhám zsebéban volt, mikor elfogtak. Vedd el és •egyél. — Nem Miriam, nincsen étvágyam, aztán nem is kívánok tovább élni. Tartsd meg az élelmet, mert téged is koplaltatni fognak. Aztán nézd csak, viz is van itt, abban a korsóban, a mit azért adtak nekem, hogy tovább éljek. Igyál, még van mit, mert lehet, hogy holnap már nagyon szomjas leszel. Egy darabig csendben voltak, csak a Miriam könnyei hullottak a nemes öreg arcára. — Ne sírj utánam, a ki pihenni térek — mondá az öreg. — Hogyan kerültél ide! Lehetőleg röviden mindent elmondott. — Bátor nö vagy és a római nagyon sokkal tartozik neked. Most x>edig én, Theopkilus kérem reád az Isten áldását és a te kedvedért Marcttsra is. Az Isten x^aizsa takarjon be a vérengzés és veszedelem idején. Bezárta szemeit és vagy nem akart, vagy talán nem tudott többet beszélni. Miriam ivott a vizes korsóból, mert nagyon gyötörte a szomjúság. Lehajolt az öreg Essenushoz és figyelve nézte,^mig végre megnyílt az ajtó és két nagy, vad kinézééü férfi jött be rajta §s Theophilushoz ment és durván belerúgott. — Mit akarsz most % — kérdé az öreg, felnyitva szemeit. — Ébredj fel öreg — kiáltott az egyik. — Nézd csak, van itt hús — mondá és egy darab piszkos húst tolt az orra alá. — Szagold meg, Ízleld meg. Nos ? Nem jó % Hát mondd meg, hogy hol van az az élelem, a mitől te olyan kövér voltál és mind a tied lesz az, Theophilus a fejét rázta. — 179 —' — Persze! Egyedül laktál az elhagyott toronyban, mint valami bagoly, vagy denevér, étel és ital nélkül. Az élelmet bizonyára valami titkos utón vitték hozzád, a min a tábornokot is elküldted, de nem volt reá időd, hogy követhesd. Leány, te római kém vagy, a mi egy keresztyéntől könnyen kitelik. Én azt mondom, hogy méltó a halálra. Benőni lehajolt és megszakgatta ruháit. — Hát nem folyik elég vér a szent helyen? Kénytelenek vagytok-e ártatlan vért ontani \ Mire esküdtetek ? Hogy igazságot fogtok tenni és csak csalhatatlan bizonyítékra mondtok ítéletet. Hol van a bizonyíték? Mit tudtok mutatni, hogy ez a Miriam tett valamit Marcusért, a kit már évek óta nem látott ? Az Ur nevében ellent mondok az igazságtalan Ítéletnek. — Nagyon természetes, hogy te ellentmondasz, — mondá az egyik biró. Vitatkozni kezdtek, mert az ügy nagyon bonyolódottnak látszott és bár szigornak, de mégis igazságosak akartak lenni. Simon hirtelen felnézett, mintha valami jutott volna az eszébe. Kutassátok ki a ruháit, — monda — leltet, hogy vau nála élelem, vagy valami más. Két éhes tekintetű törvényszolga ketté szakította a ruhát a Miriam mellén, mert nem akarták az időt azzal tölteni, hogy kigombolják azt. — Lásd — kiáltott az egyik — itt van egy gyöngysor, elég finom egy királynő gyakára. Elyegyük ? — Bolond ! Hagyd az ékszereket! — mondá Simon mérgesen. — Hát közönséges tolvajok vagyunk mi ? — Valami más is van itt — mondá a Marcus levelét elö- vonva. — Azt nem, azt nem! — fuldoklóit a szegény leány. — Add ide — mondá Simon, — sovány kezeit kinyújtva. Feloldotta a selyem szalagot és hangosan olvasta az első sorokat : „Miriam úrnőhöz, a római Marcustól, (lallus kapitány ■kezei által,“
