Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-06 / 14. szám
— 271 — ,,Valóban az, olvasd tehát.“ Hozzáfogott az olvasáshoz és fenékig kiürítette a kosarat, melynek tartalma egyezer egyszáz sestertia volt. „Idáig mindén jól van, de ez nem elég.“ — mondá. A vevő a vele levő emberhez fordult, a ki a sarokban állt kosara mellett Ó3 intett neki, hogy hozza elő a kosarat. Abban is saláta volt és a saláta alatt arany. Mikor az egész kétezer sestertia le volt olvasva, a mi pénzünk szerint húszezer dollárt jelent, másik kosárnak alig két harmada hiányzott. „Feljebb kellett volna emelnem az árát asszonyom“ — mondá az árverező, éhes szemekkel vizsgálva az aranyat. „Igen, ha gondoltad volna, hogy áll a dolog, meg is tetted volna. De senki sem tudta az igazat, csak én.“ „Boszorkány vagy ie ?“ „Lehet. Hanem mit tesz az í Az arany nem fog elolvadni. Aztán bajos is lett volna olyan sokat visszavinni. Szeretnél egy néhány marokkal magadnak és vagy tizet az irnoKoknak 1 Előbb légy szives a szerződést kitölteni és aláírni. Itt van ni — Miriam a Demas és Rachel leánya született a Herodes Agrippa halálának évében. Köszönöm. Aláírtad és az írnok is, úgy hiszem. Most átveszem az iratot.*1 „Még egyet. Van ehez a szobához egy másik ajtó is ? En- gedelmeddel arra fogok távozni mert a leány fáradtnak látszik és egy napra elég figyelemben részesült már a közönség részéről. Te leszel szives pár percet várni mielőtt vissza mennél a tömeghez és Írnokod lesz oly jó, hogy kivezet bennünket a fórumból. Most pedig nesze ! Ugyan ember, hát nem tudsz többet markolni? No de igy is elég lesz, hogy jó nyári szünidőt vehess magadnak. Egy felöltőt látok ott, a mely nagyon alkalmas lenne, hogy a leányt megvédje a hideg éjjeli széltől. Ha valaki keresni találná, azt hiszem ez az öt arany meg fog érte fizetni. Ismét köszönetét mondok, nemes és előzékeny uram! Fiatal dobd ezt mertelen váltadra és fejedre; az a nyakék még kísérteibe találja ejteni a nem jó embereket.“ „Most pedig, ha vezetőnk készen van, mehetünk. Rabszolga, te hozd a kosarat, melynek terhe alatt már most nem igen fogsz nyögni, te pedig leány, kösd ezt a másikat a hátadra; jó — 270 — „Kérezer sestertia van ígérve a hetedik számú áruért, a zsidó fogoly „gyöngy leányért“, a nyakán levő gyöngyökkel és birtokaival együtt. ígér valaki a kétezerre ?“ Saturiusra nézett, de az fejét rázta. „Nem ? Akkor megy — megy — elment ! Kijelentem, hogy az áru el van adva készpénz íizetés esetén, hogy is hívnak asszonyom ? „Mulier“ A társaság újra hangosan nevetett. „Mulier ?“ — ismétlé az árverező. — „Mulier — asszony?“ „Igen, nem asszony vagyok és micsoda jobb nevet tudnék magamnak adni, mint a mi néven egész fajomat nevezik ?“ „Úgy be vagy göngyölve, hogy kénytelen vagyok elhinni. Jöjj és vessünk véget ennek a komédiának. Ha van pénzed, kövess a pénztárba, mert magam akarok a végére járni és lizess. “ „Örömmel uram, de légy oly szives, hogy birtokomat is hozd magaddal. Igen értékes arra, hogy magára hagyjuK védtelenül ennyi érdemes, de elégületlen uraság között. “ Miriamot elvezették a pénztár fele és az árverező és Ne- hustha utána mentek, valamint a szolga is, a kinek a háta a hátára erösitett kosár terhe alatt görnyedett. Az ajtót becsukták maguk után és nehushta leoldta a hátára erösitett kosarat és egy szolga segítségével az asztalra tette. „Vedd és olvasd“ —mondá az árverezőhöz, felnyitva a kosár tetejét. A hivatalnok belenézett a kosárba és egy sor, szépen csomagolt salátát látott benne. „Yenusra“ — kérdé haragosan. „Lassan, barátom, lassan“ — mondá Nehushta — „ez olyan saláta, a mi csak sárga talajban terem. Nézd !“ — Felemelte a salátát és alatta arany pénz látszott. „Vizsgáld meg mielőtt olvasnád.“ Beleharapott egy néhány darabba és megpengette a márvány asztalon. * „Mind jó“ — mondá. — 274 — A bolthajtás alatt áthaladva egy magános lámpa álta* megvilágított előterembe értek. Nehustha gyors mozdulattal dobta le felöltőjét és tépte le az arcáról a fátyolt. A másik pillanatban átölelte Miriamot és számtalanszor megcsókolta. „Óh drágáin!“ — mormogá — „óh egyetlenem!“ „Mond mi történik, Nou ?“ — kérdő a szegény leány alig halhatóan. „Az hogy az Isten meghallgatta imáimat és megengedte, hogy öreg lábaim idején utolérjenek és adott vagyont, hogy megmentettelek egy rettenetes sorstól.“ — Kinek a vagyonát ? Hol vagyok most ? Nehushta nem válaszolt csak lecsatolta a hátán levő kosarat és levette róla a felöltőt. Kézen fogta és egy fényesen világított folyosón át egy ajtóhoz vezette, a melyen át egy szőnyegekkel és márvány szobrokkal díszített terembe értek. A terem végén egy asztal volt, amelyen két lámpa égett és az asztal mellett egy férfi ült, a ki aludni látszott, mert leje karjain nyugodott. Miriam meglátta és reszketve fogózkodott Nehushtába. — Csitt ! — mondá vezetője és csendben állottak az árnyékban. Az ember felemelte a fejét és a lámpa világa mellett látta Miriam, hogy Marcus volt az. Marcus megöregedett egy kicsit és egy ősz haj fürt volt homlokán, azon a helyen, a hol a Kaleb kardja megsebezte, fáradtnak is látszott nagyon, de mégis csak Marcus volt. Ön magához beszélt. — Nem tudom tovább kiállani — mondá. — Már háromszor voltam a kapuhoz és még sincsenek. A terv bizonyosan nem sikerült és most már a Domitian palotájában van. Elmegyek és megtudom — mondá és felkelt az asztal mellől. — Szólj hozzá — mondá Nehushta, előre tolva Miriamot. Előre lépett a lámpa világához, de még nem látta meg Marcus, mert az ablakhoz lépett, hogy felöltőjét felvegye. Megfordult és meglátta. Ott állott előtte hófehér ruhájában és a lámpa álta.l megvilágított szeretetre méltó mosolyával. Csodálkozva bámult reá. — Álmodom ? — mondá. \ — 275 — Nem Marcus — válaszolt édes hangon — nem álmodsz. Én Miriam vagyok. Egy pillanat alatt mellette volt és karjaiba ölelte és a leány sem ellenkezett, mert annyi évi elválás után valóban otthon érezte magát karjaiban. — Bocsáss el, kérlek — mondá egy kis idő múlva — nem bírok ki többet és el kell ájulnom. Egy közel levő nyugágyra helyezte. —Mondj el mindent — mondá Marcus. — Kérdezd Nehushtát — mondá hátradőlve — én nem bírok. Nehushta hozzá szaladt és kezeit kezte dörzsölni. — Hagyd el a kérdéseket. Megvettem, annyi az egész. Kérdezd meg azt a vén kufár Stephanust, hogy mennyit adtam érte. De legelőször is adj neki enni, mert a ki a diadalmenetet végig gyalogolta, nagyou éhes lehet. „Itt van“ — mondá Marcus zavarral — „már olyan persze amilyen.“ 1 A lámpát felvéve egy asztalhoz vezette őket, a melyen enni való volt és finom régi borok. ^ Nehushta derékon ölelte Miriamot és az asztalhoz vezette,, a hol egy székre ültette le. Bort öntött neki és húst vágott, mig végre Miriam nem akart többet enni és inni. Arc színe visszatért és szemei fényleni kezdtek és egy nyugágyra dőlve hallgatta, hogy Nehushta elmesélte az egész adásvevési műtétet. — Nagyszerűen csináltátok —mondá, jóízűen nevetve. — Micsoda jó Isten adhatta azt a gondolatot a vén fösvény Step- hanusnak, hogy azt a sok aranyat rakásra hordja,hogy az előre nem látható alkalommal ily jól felhasználhassuk. „Az én Istenem és a Miriamé“ — mondá Nehushta pélyesen. — „Neki kellene hálát adnod és nem Stephanusnak a ki nagyon is bosszús, hogy oly nagy összeget elpazaroltál egy pár perc alatt. ‘ ‘ „Elpazaroltál ? Hát te vettél meg engem Marcus?“ — kérdé Miriam. „ügy hiszem édesem. “
