Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1904 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1904-12-22 / 51. szám
TÁRCA. dz alkotás. Irta: Zöldi Márton. (Folytatás és vége.) — Egy heti' beható tanácskozás után a megyei íizikus ajánlatára a járásbíróság az Akadémia könyvtári hivatalánoz fordult azzal a kéréssel, hogy lenne kegyes egy alkoránc nehány napra kölcsön adni. Az Akadémia könyvtári hivatala, mint a hogy az egy tudományos intézet könyvtári hivatalához illik, először az elvi álláspontot tisztázta. A tisztázási művelet heteket vett igénybe, de kedvező eredménynyel zárult. A könyvtári hivatal vezetősége ugyanis elvileg a mellett döntött, hogy egy alkoránnak törvénykezési célokra való átengedése nem ellenkezik az Akadémia szellemével. A formaságok tekintetében azonban kevésbbé volt liberális. Kikötötte, hogy egy akadémiai tag vállaljon jótállást az alkorán integritásáért. Hosszas levelezések után a járásbíróságnak sikerült egy levelező tagot fölhajtani s egy szép májusi napon az alkorán megérkezett Szakál- Medgyesre. Ez az esemény nagy izgalommal töltötte el a járásbirósági épületet; aljegyzők, iktatók, kiadók suttogva adták tovább a hirt: — Megjött az alkorán . . . psszt! Sokan, kiváncsi emberek kis vá rosban is akadnak, ostromolták a járásbirót, hogy megtekinthessék a nevezetes könyvet, melynek misztikus tartalmáról a regényekben anynyit olvastak. A járásbiró csak egyes kiválasztottaknak adta meg az engedélyt. Az ember nem azért visel bizonyos hivatalt, hogy bizonyos kéréseket bizonyos időben meg ne tagad jón. az ilyesmi lényegesen megerősíti a hivatal tekintélyét. Az alkorán erős disznóbőr kötésben ott hevert a járásbiró Íróasztalának fiókjában. Azon . . . egy vaskos, széles könyv, csillogó rézcsattokkal. Mert az Akadémia könyvtári hivatala valami kezelési hiba következtében alkorán helyett egy zsidó bibliát, Mózes öt könyvének egy jól konzervált disz-példányát küldötte le Szakál-Medgvesre. Ezt a tévedést a járásbíróságnál nem vették észre. A járásbiró — és ez nem válik szégyenére — épp oly kevéssé ismerte a héber, mint a török írásjegyeket. Juszuf bey harmadnapra megkapta a törvényes idézést. Ponhóval borított sivatagjain a szegény eszkimó nemcsak Adám előtt jborult le, hanem számtalan emberben látott már szabadi tót. A világ ura, a büsz ke Róma sem volt elégedett világren ditö hatalmában, hanem többre vá gyott még s nyei’t Caesart, a ki a sa ját kezébe ragadta a birodalom ősz szes hatalmát s erejét. S ha még ily hatalmas nemzet is vágyott egy jobb jövőre, hogy ne csüggött volna Izra el népe örök hittel és bizalommal a Messiáson, a ki 1 meg fogja törni az idegen hatalmasságot, meg fogja még egyszer teremteni Izrael országának aranykorát s a választott nép fog uralkodni az összesnépek es nem zetek felett. A Messiás az Isai törzséből fakadt vessző szál. Ez a gondolat vonul át az ó szövetségi iratokon s a zsidó nép mindenkit, a ki csak némileg is megvalósítani törekedett ázó kát a reményeket, melyek lelkében éltek, sietett megtisztelni a Messiás névvel. Óh de hányszor kellett csalódnia s hányszor csalódott is. Annyira gyökeret vert szivében a kétkedés, hogy mikor az igazi Messiás eljött hozzá: nem hitt benne, mert ez a Sza baditó nem arra törekedett, hogy vi láguralmi hatalmat biztosítson nemzetének, hanem nyíltan hirdette, hogy •’az én országom nem e világ ból vall. “ Igen, Testvéreim, a Messiásnak or szaga neme világból való. Éppen azért nem úgy kell öt várnunk, mint a zsidók tették virágva sárnap finné pén. .Nem világi pompával kell készülnünk az ö eljövetelére, hanem kellő mennyiségű olajat kell magunkkal vinnünk a vőlegény elé, a mint azt az eszes mennyasszonyok tették. Jézus nem úgy jö hozzánk, mint valamely földi király, nagy fényben és pompában, hanem jö az éj sötétében, az éjnek azt sem tudjuk mely órájában, azért mindig készeknek kell lennünk az ö'elfogadd sára. De hát hogyan kell elkészülnünk e fogadásra? Erre nézve már az ószövétségbenüs fontos utasításokat adnak a próféták, a mikor azt hirdetik, hogy tiszta szív, irgalmas lé lek kedvesebbek az Ur előtt, mint az áldozatok füstjei. Tiszti szivet kell tehát vinnünk a Messiás jászolbölcsőjéhez, mert “a kiknek szivük tiszta, azok az Istent meglátják. “ Irgalmasságot kell cselekednünk, hogy méltók legyünk arra, hogy a napkeleti csillag mi előttünk is feltámadjon s elvezéssen bennünket a bethltíhemi istállóba s a hova a napkeleti bölcsek tömjént, aranyat és mirhát vittek, mi vigyünk égő hitet, lángoló lelkesedést azok iránt az igazságok iránt, a melyeket szent könyvünk lapjai elünkbe Írnak. Mii tassuk meg beszédünkben, minden tettünkben.- egész életünkkel, hogy mi ismerjük a Krisztust s igazán méltók akarunk lenni arra, hogy be vigyen bennünket a lakadalomba, Távoztassunk el azéit szivünkből minden kétkedést, irtogassuk ki abból a bűn magvait, a hiúság vágyait s gonosz hajlamokat; gyakoroljuk a jót, segítsük a szegényt, oszszuk meg kenyerünket az éhezőkkel, italunkat a szón,jazókkai, örömünk legyen ha más ötül, de sírjunk, ha mást sírni látunk. Ha igy készítjük magunkat, s igy leszünk készek a vőlegény eliogadására, méltók leszünk arra, hogy be menjünk a lakadalomba. Vigyázzunk azért a vőlegény eljövetelének napjára és órájára, mert II. A késben nem levőknek azt mondja az Ur: nem ösmerlek titeket. Mikor hallatszott vala a kiáltás: Imhol jöa vőlegény, az esztelen szüzek nem gyújthatták meg lámpásai- Kat, mert olajuk nem volt elegendő s mig vásárolni jártak, bezáratók az ajtó s ök kimaradtak a lakadalom ból. Mily egyszerűen, könnyen érthetően fel van tárva itt azoknak képe, a kik nem készültek el kellőképen a vőlegény, Jézus eljövetelére. Szomorú kép ez nagyon, Testvéreim! s mig szemlélem, mély fájdalom nyilalik szivemen keresztül, mert ma is so - kan igen sokan vannak olyanok, a kik kevés olajjal szerelik fel lámpájokatarra a nagy napra, a melyen az Ur eljövend hozzájok s habár min den nap hallják is is a szózatot “imhol a vőlegény“, mégsem sietnek ki ö eléje. Figyeljük meg csak az életet. Sok elszomorító példát találunk Imhol jö a vőlegény. Alapige: Máté XXV: 1—13. Testvéreim! A felolvasott lecke egyike Jézus örökbecsű példázatai nak; egyike azoknak a hatalmas be szédeknek, amelyek a Jézus ajakán fakadva a leghatalmasabb, soha meg nem dönthető igazságokat tártál mázzák. Talán, ha más ajakáról halljuk azokat s ha másként maradnak reánk, s nem a világtörténetnek legszebb lapjain: nem indítanak meg bennünket oly nagyon, nem rázzák meg oly kor olykor szivünket is. De igy gyér nekségünk virágkorától, öregségünk alkonyáig mindig fülünkbe csengenek ezek a hatalmas igazságok, a melyeket sem rozsda meg nem emészt, sem a tolvajok el nem lopnak. “ íme szent leckénk is milyen alkalmas arra, hogy ezen a szent napon, a mely egyik előhírnöke: “Krisztus Urunk áldott születésének“ benne el mélyedjünk s hozzáfűzzük gondolatainkat. Előttünk áll tiz mennyasszony; s mindnyájan egy vőlegényre várnak. Szivük eped, vágyóan sovárog az ismeretlenért. Vidám enyelgés nincs közöttük; játszi mosoly nem látszik arcukon, inkább kínos bizonytalanság érzete: eljön e, nem jön e? Elválaszt e engem, megnyerem e tetszé sét? Oly kérdések, melyek bizonyára lekötötték minden gondolatukat. Mivelhogy az idő már estve volt, meggyujtott lámpákkal sietnek a ve legény elé. Aggódva tekintenek szer teszét:jön e már? Szivük minden hangosabb neszre élénkebbon dobban s mint a szellő suhogása hall szik: Nem ö, njra nem ö. De rémé nyük nem hagyja őket el: türelmük kifogyhatatlan, még az esztelenek is kitartanak, mígnem az álom an gyala lezárja szemeiket s édes álmot bocsát az epedö szivii leányokra. A- lusznak csendesen, álmuk édes! És ime éjfélkor kiáltás lön. Imhol jöa vőlegény, menjetek ki Ö eleibe! És a leányok zavartan ugrálnak fel fekvő helyeikről. Mindegyiknél a legédesebb álom foszlott szét. De hát ha az álom már legközelebb valóságra válik? Gyorsan meggyujtják lám pásaikat s az esztelenek lámpásaiban azonban már nem volt olaj, társnőik töl kértek kölcsön, de hát ö maguknak is kevés van; elutasítják őket s a kereskedökhez kell tehát menni ök. Mig odajárnak, eljö a vőlegény s a kik készek valának, bemennek c vele a lakodalomba és • bezáraték az ajtó. Kis idő múlva visszajöttek az eltávozottak is, de bármennyire kér ték is a vőlegényt: az elutasította ö két mondván: “Bizony mondom nek tek, nem ösmerlek titeket!“ Ha csak futólag is tekintjük át azt a történetet, a melyet imfmc élőtökbe adtam, világosan kitetszik, hogy a várt vőlegény nem más mint a Jézus Krisztus, a tiz leány az emberiség, az öt esztelen pedig ama másik részét jelképezi az emberiségnek, a mely folyvást halogatja a megtérés neK idejét, mig utoljára lámpája kiég, olaja elfogy s kívül maiadnak az Istennek országán, a melyet itt a la kodalom képvisel. Ilyen felfogás mellett jogosan al kalmazhatjuk szent leckénket saját életünkre is, különösen pedig ma te hetjük azt, a mikor Jézusunk születésének emlékünnepéhez ihinden nappal közelebb jutunk. Ezekben a napokban a mi sziveinkben is feltámadnak azok a kérdések, melyek oly hatalmasan dobogtatták ama tiz le ánynak a szivét. Önkénytelenül is fülünkbe cseng az utasítás s mintegy magától kínálkozik elmélkedésünk központjává ez a szózat: Vigyázzatok a vőlegény eljövetelének napjara és órájára, mert I. A készek bemennek vele a lakadalomba. II. A készen nem levőknek pedig azt mondja az Ur: nem ösmerlek titeket. I. Ha visszaforgatunk a világtörténet lapjain, azonnal szemünkbe ötlik, hogy nincs nép, a mely szabadi - tót ne várt volna, nincs kor, a melynek gondolatában ne élt volna egy messiásnak az eszményképe; édes vá gyódás, hosszú remény egy jobb jövő után. Még az a durva lelkű pogány is, a ki bálványa előtt borul térdre: az is vár szabaditót, annak fogalmában is él egy jobb jövő képe. Észak örök tosan megjelent. Turbánja és kaf tánja stílszerűen illeszkedett napkeleti szakállánoz. Nyugodtan állott meg a bírósági sorompók eiött. A hivatalszolgának pálinkás jóreggelt kívánt, a járásbirót Allah il Allah szavakkal üdvözölte. — Ön le fogja tenni az esküt, — mondotta a járásbiró a hivatalos zordonság obiigát mértékével. — Kész vagyok rá, hangzott Ju szuf bey válasza. ~— Az alkoránra fog megesküdni. — Akár a próféta szakállára. A járásbiró óvatosan elövette a fiókból a nagy foliánst. Találomra felütötte és letette az asztaha. — Tegye rá a kezét, — mondott9- ünnepiesen. Juszuf bey kinyújtotta hosszú, sovány karját, de abban a pillanatban visszarántotta . . . Mintha egy skorpió csípte volna meg. Aztán fejéhez kapott és ijedten kiáltotta: — Allah! Allah! — Mi tetszik ? kérdé a járásbiró. Juszuf bey hátratette kezét s odalépett a járásbiró elé. Nagyon komolyan szólalt meg: — Úgy lássam a paradicsomot, hogy Salamon éta nem volt olyan bölcs biró, mint a tekintetes ur. A járásbiró szemhunyoritás nélkül vágta zsebre ezt a grandiózus bókot. — Hogy érti ezt Juszuf bey, vagyis tanú ur ? — Oh, tekintetes ur, az ön bölcseségének Sicn-hegyéhez képpest az én furfangom csak hitvány vakondtúrás. A járásbirónak egy arcizma se rándult meg. Meg volt az a kiváló talentuma, hogy a legnagyobb dicséreteket is szótlanul bezsebelte. — Ön le fogja tenni az esküt, — ismételte gépiesen. Juszuf bey tagadólag rázta a fejét. — A tekintetes biró ur jól tudja, hogy nem fogom letenni. A tekintetes biró ur jól tudja, hogy nem vagyok mohamedánus, hanem zsidó. A tekintetes biró ur elfogadta a kész helyzetet és minden magyarázat mellőzésével fölvetette a kérdést. .— E szerint ön visszavonja a pör során vallomását ? — Hogy visszavonom-e? Allah! Hát tehetek mást ? Azt a vallomást nem is én tettem, hanem Juszuf bey. — Hát ön kicsoda ? — Én, kegyes engedelmével Lévy Áron vagyok. — Helyes. Várjon, azonnal fölveszem a jegyzőkönyvet. Mielőtt a jegyzőkönyv aláírására került volna a sor, a járásbiró kíváncsian fordult a magát leleplezett tanúhoz: — Nem értem önt, —mondotta, — ön hithü izraelita. Magyar Szór
