Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1904 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1904-11-17 / 46. szám
SHHKt] gggSg 2 A leviták megfogadták Ezekiás parancsát. “Bemenének az Ur házá aak belsejébe s kihordának minden tisztátalanságot, a mit csak talál tak.“ S aztán égő áldozattal áldozá nak az egész Izraelért. Ti egyházunk levitái, elöljárói, ügyeljetek reá, hogy a templom meg legyen tisztitva minden tisztátalan- Ságtól. A világ mindig elvonja a mi lelkeinket s ezt mindig te kintetbe kell vennünk. Egy lelkész beszéli el a következő figyelemre méltó történetet: •‘Elvégezvén íiskoláimat, olyan helyre kerültem lelkésznek, a hol a Szentlélek ihletését a hivek nem érezték- Az egész gyülekezet a Bethesda tavának mozdulatlanságához hasonlított. Éltek, voltak az egyház tagok, de minden magasztosabb, nagyobb lelkesedés nélkül. Nehányat a jobb, istenesebb embe rek közül összeszedtem és minden pénteken imaórát tartottam velők. Tizenöt hónapig folyt ez igy, de nem volt semmi látható eredmény, akkor kihirdettem, hogy általános bűnbánati isteni tiszteletet tartunk. Az eredmény nagyszerű volt. A far merek mindenfelől jöttek családja ikkal, mígnem az egész iskola megtelt. Megmagyaráztam, hogy azért jöttünk össze, hogy megvizsgáljuk magunkat, megbánjuk bűneinket s felajánljak magunkat az Ur törvényé nek igazabb, valódibb követésére. Az ének elhangzott. De a hallgatóság halálos csendben maradt. A lélek pedig ott lebegett felettük. Mindenki várt és hallgatott. Végre egyik egyháztanácsos felállott: “Lelkész ur. Én azt hiszem, hogy a Szentlélek ihletéséről addig szó se lehet, mig én és Jones testvér ki nem beleülünk. “ Ezzel kiment helyéröl, odament Joneshez és igy szólt: “Testvér, öt éve nem beszélünk már egymáshoz. Feledjük el a sérelmeket, itt van a kezem!“ Az öreg ember visszament helyére és leült. S a hallgatóság érezte a Szentlélek ihletését. Majd egy másik egyháztanácsos állott fel s igy szólott: “Lelkész ur, én is azt hiszem, TÁRCA. Szemi hőstette. Az am. magy. ref. lapjának eredeti tárczája. Mikor utoljára találkoztam az én kis Szemi barátommal, nagyon derékül viselte magát és a mint hallom egy öltözet uj ruhát kapott ajándékba merészségéért és azon ígéretet az öreg úrtól, hogy mihelyt üresedés lesz a bankban, azonnal munkát fog ott neki adni. Az öreg ur ugyanis elnöke volt az egyik nagy banknak és már látásból régen ismerte fiatal j barátomat, sőt mi több, állandó vevője is volt újságárus korában. A ,,fiuk otthona“ és az ,,ujságárusitó fiuk Egyesületének“ a tisztjeinél tett tudakozódásaira is csak mindig kedvező választ kapott és úgy jutott arra az elhatározásra, hogy Szemit be fogja venni a bankba. Nincsen a világon olövigyázóbb népség a bankároknál. Még az utolsó „office boy‘‘ is példás előéletű legyen, ha azt akarja, hogy náluk alkalmazást kapjon. Mikor találkoztam kis barátommal, jóleső dicsekedéssel mondta el, hogy micsoda uj munkája lesz I ügy beszélt, mintha legalábbis pénztácaokává akarnák meghogy akkor lesz itt igazi bünbánat, ha én megkövetem önt. Engedjen meg nekem!“ Kezet fogtunk s a hallgatóság, férfiak, nők, ifjak és öregek könyezni, zokogni kezdettek. És akkor elkezdődött az Urnák éneke! Az iskolához közel levő gyárak munkásai meghallották, mi történt s csapatostól jöttek az iskolába s a lelkész elmondotta, mi történt s négy olyan egyén, kik vezérek voltak a bűnben, megtért. Ha azt akarjuk, hogy az Urnák éneke töltse be egész életünket örömmel és boldogsággal: vissza kel) térnünk az eredeti alapelvek, ajézusi igazságokhoz. Ne azt nézzük: mik vagyunk vasárnap a templomban, hanem azt figyeljük meg, milyenek vagyunk azokhoz az emberekhez, a kiket a legkevésbbé szeretünk. Ha van valakinek panasza te ellened, menj el, békélj meg vele: s úgy vidd a te ajándékodat az oltárhoz s el fog kezdődni az Urnák éneke! Aehéz, nagyon nehéz a lelki meg ujhodás, de nem lehetetlen. A fö az, hogy egészen adjuk át magunkat a Jézusnak. Ha valami hi bát megtartunk, a Jézusnak semmit se adtunk. Előre pedig e nélkül nem haladhatunk. Engedjük azért Jézust szivünkbe, hadd tisztítsa meg ö s mi boldogok leszünk. 2Vem régen egy agglegénynyel vol tam vacsorán. Mikor a vacsorának vége volt, igy szóltam a házi gazdá hoz: “Ön nagyon boldognak lát szik “ —Igen — felelt ö. — El is mon dóm, miért vagyok az. Evekkel ez előtt arra törekedtem, hogy minél több pénzem legyen. Ezért választottottam ezt az életet is, hogy az asz szony és gyermek ne tartson vissza célomtól. De bár célom el is értem, még se voltam boldog. Majd meghalt a testvérem. Nem volt szegénynek semmi tehetsége az üzlethez s olyan szegény maradt, mint a templom egere. Nagy csalá dot hagyott maga után. Eleinte se gélyeztem őket: és végre behoztam őket magamhoz, bár azt hittem, hogy vége van az életem nyugalmának. Az első héten csakugyan kellemetlen is volt. hogy a gyerekek az égési tenni a nagy banknak és mintha 'már is könyökig turkálna a bankóban. Biztattam, hogy jól viselje magát és idővel még elnöke is lehet a nagy pénzintézetnek. Csak azt az'egyet sajnálta mód nélkül, hogy a minapi hőstette alkalmával már nem volt újságára... Mennyi újságot eladhatott volna ! Hiszen még a mulya Józsi is kétszáznál többet eladott, pedig már az sehogy sem érti az üzletet. Mondtam neki, hogy akkor nem lett volna ott, hanem bizonyosan otthon aludt volna. Utóljára belenyugodott, hogy igazam van, de ö arra nem is gondolt. A mint [igy beszélgettümk, hirtelen lárma és csengetés hallatszott és a tűzoltókat láttuk vágtatva közeledni, a szomszéd utczán levő öt emeletes nagy divatáru üzlet előtt állottak meg és az üzlet ablakain kitóduló füst mutatta, hogy hol a veszedelem. Oda siettem azonnal, hogy a tóduló népet visszatartani segítsek, Szemi pedig csupa kíváncsiságból is követett, mert már azt egy fiatal fiú sem tudja megállani, de meg nem is kívánhatja tőle az ember, hogy ilyen látványosságot meg ne szemléljen. A veszedelem sokkal nagyobb volt, mint gondoltam. A sok összehalmozott áru úgy égett mint a puskapor. A tűz a harmadik emeleten tört ki és a természet törvényeinek engedve, felfelé terjedt. A felső emelel eken alkalmazott munkásoknak már alig volt idejük menekülni. Úgy házban össze vissza szaladgáltak, de lassan-lassan megszerettem őket. Fel neveltem, iskolába küldtem a gyerekeket s most azt hiszem, nincs nálam boldogabb ember, mert kettő már házas is az én gyermekeim közül. Nincs nyomorultabb, haszontalanabb élet, mint az önző embereké. Es nincs boldogabb ember, mint az önző. mikor megtagadja, önmagát. Adjuk át azért magunkat az Urnák. Ha Jézusra tekintesz s felkiál A tasz: En Mesterem! Megkezdődik az Urnák éneke a te lelkedben s fel fakad szivedben az igaz örömnek forrása. Reo. F. B. May^r után: SZÖNYI SÁNDOR. Missziói ut Louisiana állam ‘Arpádhon’ cimü magyar telepére. Már mintegy hat éve hallottam, hogy a Missziszippi folyam deltájához közel van egy kisded magyar telep, hol nehány magyar család, elvonulva a nagyvárosok zajától, földmivelés és gyümölcstermeléssel foglalkozik. Körülbelül három éve, midőn először fölszó litást kaptam itt élő honfi társaimtól, hogy keressem föl őket istenitisztelet tartása céljából. Azóta mindig készültem oda, de az óriás távolság (1400 —1500 mértföid Clevelandtól) és sokoldalú elfoglaltságom miatt maradt egészen ez év folyamáig. Miután ez év folyamán újból föl lettem kérve általuk, hogy látogassam meg őket, mert már szeretnék megkereszteltetni gyermekeiket, a kik közt már olyan is van, a ki a tizedik évben van már s a keresztség szakramentumában nem részesült, folyó hó elsején egy települő társasággal magam is utrakeltem. November elsején indultunk el reggel nyolc órakor Clevelandból, az utazás elég kellemes volt, mert egy külön vasúti kocsiban utaztunk Clevelandtól egészen a végső állomásig, Lamondig. November harmadikán este kilenc órakor érkeztünk meg Hamondra, a hol kocsival vártak bennünket az árpádhoni magyarok. Sűrű sötét felleg borította az eget, mikor a vonatból kiszállottunk s idönkint megeredt az egeknek csatornája és langyos esöcsöppek hullottak alá, mint nálunk májusban szokott. Nem láttam semmit a nagy sötétségben, csak a sugár magas fenyők suhogását s az erdőben legelésző juhok, tehenek zörgését lehetett hallani, a mint föllátszott azonban, hogy *mind megmenekültek, mert egyet sem láttam az ablakoknál. A füst már az ötödik emelet ablakaiból is kezdett kifelé tódulni és ugv látszott hogy a viz, a mit a tűzoltók az épületbe szivattyúztak, csak még jobban éleszti a tüzet. Nem is igen törődtek már az égő épülettel, mert azt már úgy sem lehetett volna megmenteni, hanem a szomszédos épületeket kezdték inkább őrizni, hogy a tűz tovább ne terjedhessen. Egyszer csak sikoltó kiáltást hallok és felnézve az ötödik emelet egyik ablabában egy középkorú urinöt és egy 8—9 éves leánykát láttam, a mint kezeit kiterjesztve, ijedtségtől félörülten nézett alá az utczai tömegre és segítségért kiáltozott. A tűzoltóság mind el volt foglalva és nem vették észre a segítségért könyörgő nőt. Gyorsan kellett pedig valami tenni, mert a tűz rettenetes gyorsasággal terjedt. Felkiáltottam hozzá, hogy nyugodtan viselje magát és le ne ugorjon a világért sem, hanem várjon az azonnal jövő segítségre. Egy közel álló létrás kocsihoz futottam és a polgárok segítségével levettem a leghosszabb létrát és gyorsan a falhoz támasztottam. Bizonyosan láttak már önök olyan kinyújtható létrát, mint ez is volt. Egy gépezet, illetve csavar segítségével egyszer olyan hosszúra j ki lehet nyújtani, mint a milyen hoss • kocsira fölrebbentek éjjeli fekhelyükből a kocsi zörgésére s itt-ott,' közelben és távolban egyes farmerházak ablakain keresztül szűrődött át a halavány láinpafény. Tizenegy órakor érkeztünk a telepre, hol a leendő falu számára kihasitott területen az úgynevezett emigráns ház előtt hatalmas őrtűz lobogot bet, világítva a magyar telepesek apró fehér házait. Mihelyt szállásomra értem, álomra hajtotlam fejemet, mert a két nap és egy éjjeli ut egy kissé megviselt. Mikor megvirradt, azonnal felöltözködtem és siettem a szabadba, hogy minél előbb élvezhessem a teljesen füst és por nélküli, tiszta, egészséges levegőt, mely nálunk teljesen ismeretlen; szinte éledtem, mikor kezdtem beszúrni az ozóndus levegőt és hallottam csicseregni az erdei madarakat, alig birt a szemem eltelni az örökzöld fák lombkoszoruján s a még mindig nyíló virágokon: hiszen mikor Clevelandból j elindultam, 'már hideg dér és fagy is mutatkozott. A mini megreggeliztem, azonsai elkezdtem sorba látogatni a magyar farmereket, a kik már mind munkában voltak farmjaikon, a szabad természet ölén. Az egyik az édes krumplit ásta, a másik a földekészitette az ültetvények számára, a harmadik földi epret ültetett, hogy már március elején legyen mit aratni, a negyedik erdőt irtott, majd másutt az újonnan települök az általuk kiválasztandó földet nézegették, a kiknek pedig nagyocska gyér mekeik voltak, ott a családapa a telep tőszomszédságában levő fürészmalomban dolgozott, az otthon maradottak végezvén helyette a farmmunkát. Kikérdeztem az illető családokat, hogy mikor települtek, hogy érzik magukat, nem vágynak-e vissza a gyárvárosokba. Általában az volt a felelet: nehány dollárral jöttünk ide, a földet törlesztésre vettük s igy lassan haladhattunk, de most már lassanként látjuk munkánk eredményét, jó, egészséges levegőt szivünk, jó vizet iszunk, függetlenek vagyunk; van otthonunk. Második és harmadik nap a szomszéd városokban s a más nemzetiségek telepein néztem szét. A németek és olaszoknak virágzó farmjaik vannak, már külsőleg is^ lehet látni, hogvjük már jólétnek örvendenek, de ök már régebben telepedtek le s a gazdálkodáshoz szükséges mindenféle gépek és eszközökkei rendelkeznek. V'égre elérkezett a vasárnap is. Az istenitisztelet a telep közepén levő emigráns ház külön e célra földiszitett részében volt téve. Nyújtottuk a mennyire lehetett, de még akkor is hijja volt három lábnyi. Hosszabb létrát nem láttam, de meg idő sem lett volna a használatára és egyet gondolva megindultam a teteje felé. Mikor mar a második emelet magasságáig értem, megláttam az én kis barátomat az utczai tömeg közt. Hirtelen eszembe jutott valami és intettem neki, hogy kövessen. Mihamar utóiért és mire a tetejére értem, már ö is ott volt a sarkamnál. A füst süriin tódult ki az ablakon és az oda szorult nö ájultan feküdt az ablak párkányán. Mit tegyek ? Ha felhúzom magám a hiányzó három láb felé, nem tudok vele visszajönni, mert az élettelen terhet elég levinni, ha biztos helyen állok is, nem ha nyújtózkodnom kell a létra után. „Gyorsan Szemi ! Lépj a térdemre, onnan a vállamra és add le a nőt előbb, aztán a gyermeket.“ És Szemi egy pillanat alatt felkuszott a létrát kipotló térd és vállon és ember feletti erővel felvonszolta az elalélt nőt és leeresztette a karjainál fogva. A nőt a térdemre fektettem, a leánykát pedig a karomra, majd szorosan, a létrához simulva odaszóltam Szeminek, hogy csuszszon le a hátamon. A fiú majom ügyességgel kúszott le és a létra fokát elérve elvette tőlem a leánykát és megindult vele lefelé. Én is követtem a növel és szerencsésen 1®
