Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1904 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1904-10-06 / 40. szám
V. évfolyam. Pittsburgh, Pa. 1904. Október 6. 40. szám. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési ár egy évre Amerikába: 2 dollár, Magyarországba: 2 dollár 50c. AZ AMERIKAI MAGYAR REE. EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. A LAP TISZTA JÖVEDELME AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUS EGYHÁZI CÉLOKRA FORDITTATIK. Published every Thusday by the HUNG.-AMERICAN SENTINEL PUBL. CO. Bates St. Old Hung. Ref. Church Applied for Second Clas Matl Matter at thk Post Office at Pittsburgh, Pa. 1904. október 6. nem hagylak el Tégedet !“.... És úgy . . . „Szenteltessék meg a Te neved.“ Igen, mert ez a nap vérbetükkel van beirva nemzetünk történetbe. Ötvenöt évvel ezelőtt ezen a napon emeltetett az aradi várban a magyar nemzet Kálváriája, az újkori Golgotha, hova imádkozni zarándokol el minden jóra való magyar. És ma 55 év után is látjuk lelki szemeinkkel azt a felkelő napot, a mint reszkető sugara a 13 hős vezérnek büszke homlokára az utolsó csókot nyomá. Látiuk lehullani a bilincset szabadságéit küzdő kezeikről — s büszkén, halált megvetöleg lépnek arra a dombra, melyen a bitófa van felállítva, hogy meghaljanak a hazáért és sza badságért , mint hősök és nagyok. S ma 55 év után is szent és hazafias kötelességünk az emlékezet szárnyain felkeresnünk azt a nagy halmot, mely alatt „nyugosznak ők a hösfiak, dúló csaták után.“ Az emlékezet ékes virágaival koszoruz zuk meg sírjaikat, hisz a vértanukat, kik a hazáért és szabadságért áldozták fel életüket, nem köny illeti meg. de : hála, mert ez örökké tart, s el nem enyészhet. Foglaljuk neveiket imánkba, s áldjuk a jóságos Istent, hogy adta nemzetünknek a nagyokat, dicsőket, hősöket: „kik érted haltak, szent szabadság.“ 1849. október 0. „Szenteltessék meg a Te neved !“ óh, mert e nap méltó arra, hogy ez imaszerü sóhaj törjön ki szivünk mélyéből, midőn a múltra emlékezünk. Hiszen az emberi szív úgy vágyik elandalogni a múltak mezején, s társalogni őseivel, ha bár azoknak haló poraiban is. Ez a nap is a múltba ringatja el 'lelkünket arra az időre, mikor a gyermek : férfiúvá öregedett egyszerre, s az aggastyán fiatallá lett. Arra a napra, mikor -esett az eső, de a lelkesedés tüze folyton nőtt ■ arra az évre, mikor a tél elviselhetetlen hideg volt, de a szív annál jobban melegített kunyhótól fel a palotáig. Tegyünk e ponton egy kis visszapillantást a múltra. Ezer éve annak, hogy őseink a négy folyóval hasított, hármas hegygyei ékesített földre jöttek, melyet nem egyszer áztatott honfiúi köny ; mert az -ezer évből mennyi volt a küzdelemnek esztendeje : mikor a békesség angyala elszállott, s a viszálkodás, az ellenségeskedés ördöge jött egymás ellen ösztönözni a magyart. Hányszor volt az, hogy az elpusztulásnak pontjához jutottunk !? A Sajónak honfiúi vértöl megáradt habjai a gyászról, a siralomról, a bujdosó királv nagy szivbeli fájdalmáról beszélnek nekünk. Mohács mezejének fűszálai szomoruságos napokról, egy népnek nagy, sürü könnyhullatásáról, egy nemzet eles téröl suttognak minekünk. Tököly sóhajtásai, Rákóczynak Rodostó partjain elsirt könnyei porba omlott reményről, nagy keserűségről mondanak minekünk bánatos regét.... Majd lett béke, de annak áldásos napjai után felemelte kezét ellenünk az ármány ; hanem hát hiába ! Velünk volt az ’ en ! Azt mondta egykor : „Ne félj, én ) un, lön most is ! Jött ellenünk, mint egy sötét felleg : özönlött északról, számra mint az erdő fája ; pusztítva, öldökölve támadott délről. A honszeretet hiába hozott csodákat,— oly csodákat, miket álmélkodás sál olvasunk mi is, s miket még nagyobb lelkesedéssel emleget a késő utókor, s melyekhez melegedni járnak majd a honfiúi szivek; hiába voltak azok a napok, 'melyeken joggal ismételhette a magyar az írás szavait: „Nap a Gibeonban állj meg és hold az Ajalon völgyében.! ‘ — A sokaság győzött a kimerült eiö felett. . . És azután ott feküdt a magyar nemzet a porban, megalázva egészen ; az aggodalom, a rettegés ült az arcokon. A jobbak láncra verettek ; nemzetünk vértanúi akasztófán függenek — mint a legutolsó gonosztevők — csak azért, mert nagyon szerették hazájukat. 1849. október ti. Te legsötétebb napja a magyar nemzetnek, melyet a bécsi kamarilla, s annak lelkes s uszályhordozó fullajtárja, az igazak és ártatlanok vérére szomjuhozó Haynau borított a magyar nemzet egére. Oh ! e napon elsötétült a nap, bánat borult minden magyar szívre, s felszállott az ima a jóságos Isten trón jához : „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, s keservben annyi hő kebel szakadt meg a honért. “ Oh dicső, oh Isteni honszerelem, a melyért elvérzettetek nagyjaink 1849. október 6-án a bitófán. Embernek leg drágább földi kincse hazája! A ki méltó a névre : ember, az szeretni fogja hazáját szivének összes érzelmeivel és védeni fogja hazáját, ha kell, saját vére hullásával is ; mint az a spártai nő, a ki maga adja szeretett gyermeke kezébe a pajzsot e szavakkal: „ Ezzel, vagy ezen ; azaz vagy ezzel térj vissza győztesen, vagy ezen hozzanak vissza, ha dicsőén küzdve elestél“ és midőn 5 fiát elküldte a harcba, a visszatérő seregtől nem azt kérdezte : élnek-e még fiai, hanem ezt: „győzött-e a haza ! ?“ Oh ! a hazaszeretetnél nincs nagyobb hatalom ezen a földön. S milyen csodálatos ! egy orosz iró (Tolsztoj) mégis azt állítja, hogy ,,a hazaszeretet nem erény, mert az egyetemes emberszeretet nem parancsolhatja azt, hogy más nemzetiséget gyűlöljön“. Csakhogy először is, ha én hazámat szeretem, ezzel nem mutatok más nemzetiség iránt gyűlöletet; gyűlölöm csak azt, a ki hazámnak ellensége. Azt pedig, hogy a kihez a vérség köteléke fűz, jobban szeressem, mint az idegeneket, nekem senki meg nem tilthatja. Jézus is sirt az ö hazája sorsa felett, elsiratta a hajdani fényes, büszke várost, Jeruzsálemet. Oh nem! a keresztyén vallás megengedi, követeli, sőt parancsolja a hazaszeretetei. Mégis egy ^sajátságos, de veszedelmes esíme járja be most a világot és ez a világpolgárság eszméje : „a hol jól van dolgom, ott van az én hazám. “ Ne hidjetek e sivár jelszónak. A ki azt mondja, hogy ö az egész világot egyformán szereti, az vagy képmutató, vagy csak szájjal szeret. A ki családja tagjait jobban nem szereti, mint másokat, a ki hazájához nem vonzódik jobban, mint más nemzetekhez, a ki egyetemes emberiségről ábrándozva, mennyei hazáját emlegeti folyvást, s földi hazájával keveset törődik, az csak szemforgató kegyes, de nem jó keresztyén, nem igaz ember. Oh értsd meg e szavakat, messze idegenből ide szakadt honfitársam ! Tanulj honszerelmet azoktól, a kiknek emlékét ma imával szenteljük meg, s borulj le te is a szent hamvak emlegetésére, s olvadjon imává benned minden érzés e mai napon.... 1849. október 6. „Szenteltessék mega Te neved,“ melynek varázsa vezesse vissza e népet újra ismét ama templomnak fényes csarnokába, hol „egy az Isten“, a honszerelem.... Ezt imádja agg, ifjú és gyermek 1 — bíborba vagy darócba öltözötten...........itt esküdjön újból testvérfrigyet, megküzködni a poklok kapujával, — végső csepp vérig védeni a hazát, törjön bár rá démonok tábora. A magyar nö mint édes anya csepegtesse gyermeke szivébe az anyatejjel a csodatevő honszerelmet. Az édesapa tanítsa meg gyermekét, hogy soha el ne feledje : „A haza minden előtt 1“ Fel a szivekkel, magyarok ! Szívjátok, magatokba a honszerelemnek ama büvitalát, mely a tengereken át 55 év távolából integet ma felétek ! Ünnepre fel !...........ünnepre e napon, lobogjon a cserágas lobogó, meghajolva a szent hantok előtt, hol a 13 hős vére omol, kik érted éltek, haltak : haza és szabó,óság ! Sharon, 1904. október 6. Dömény Zoltán, ev. ref. lelkész. Október 6-ika. Október batodikán ünnepe van a magyarságnak. E napon gyásznihába Öltözik a ma gyár nemzet géniusza s megsiratja azokat, kiknek életük sem volt drága a magyar földnek, az édes hazáuak a szabadságáért. Minél jobban eltávolodunk attól a naptól, a melyen elnémultak a harcmezők oroszlánjai, a mikor a magyar nemzet legjobbjait bitóra juttatta és puska elé állíttatta a zsarnokság: annál jobban kijegecesedik lelkűnkben az emlékezet, a mely megtanít arra, mit már a római költő énekelt: dicső és szép dolog a hazáért meghalni! Nem haltak ók meg! A zsarnokság megfoszthatta őket a fizikai élettől: de lelkök él s mig magyar él e földön, emlékezetük elenyészni, homályba borulni soha nem fog. Hiszen nekünk, kiknek olyan sok az ellenségünk s barátainknak száma meg elenyészően csekély, százszoros hiba, soha meg nem bocsátható bűnünk volna: ha elfelednénk nagyjaink emlékét; ha évről évre meg nem ünnepelnénk október hatodikét, a mikor gyászba öltözött a magyar nemzet géniusza. Az emberiség történetében csak egy nap van, a mely október hatodikéhoz hasonlítható. És ez a nap az első nagypéntek, mikor Jézust, az igazság bajnokát, a testvéri szeretet s a szabadság apostolát keresztfára feszítette az emberi gonoszság. A Jézus nyomdokait követve éltek s munkálkodtak azok is, -kiket 1849 október hatodikén halálra adott az a hatalom, a mely a vérontásban akarta feltalálni léteiének alapfeltételeit, a mely nem a népek javát s boldogulását tartotta céljának jó hosszú ideig, hanem a megrettenésért az emberi jogok elpusztításáért vitte harctérre a nép legjavát. De hiába. Az eszme felett a zsarnokságnak sincsen hatalma. A világosságot elnyomhatja egy időre a sötétség, de a hajnal sugárai képesek áttörni a legsötétebb éjszakát is. Az eszme is diadalt arat. Legyen bármi nagy, barmi erős a hatalo , a mely halálra ad ja: nem marad a sírban, hanoin él örökké. Október hatodikán nemcsak az volt a célja az osztrák császári hatalomnak, uogv megfoszsza az élettől azokat, kik olyan sokszor éreztették a hárctéren vele, hogy az ősi magyar vitézség él a késő unokákban is: hanem arra is számítottak, hogy iszonyú, elrettentő példát mutatnak fel azok előtt, a kik a magyar haza függetlenségéről, szabadságáról álmodoznak. És ezt nem érték el! Számításuk épeu ezen ponton dőlt dugába. Mert ha a magyar nép csak egy szempillantásra is eltévesztette volna szeme elöl azt a nagy célt, mely áthúzódik a magyar népnek ezeréves történetén, elég e napra gondolni, elég lélekben elszállani az aradi golgothá ra: újra lobbot vet a szabadság vágya; újra feltámad minden kebelben a függetlenségnnk aranynál-ezüstnél s minden drága kőnél becsesebb érzete. Ez a lelkesítő erő van meg az aradi vértanuszoborban, a melyhez minden évben egyszer elzarándokol lélekben mindaz, a ki magyar Messze távol, idegen népek körében élünk. De azok az eszmények, a melyeket az édes hazában szívtunk magunkba: nem hamvadtak el sziveinkben: de élnek és lelkesítenek. Élnek főként itt az emberi szabadság hazájában, hol nem rang, születés szerint, hanem a saját értéke szerint Ítélik meg az embert, — és lelkesítenek főként itt, a hol legjobban érezzük, hogy az ellenségeink száma légió, barátaink száma pedig nagyon csekély.
