Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1904 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1904-09-29 / 39. szám
íg. Övé tehát a dicsőség, magasztal ás és hálaadás, az Ö izent nevére térjen a hí vők porajkairól minden dicsőség. Oh mert: “Eg és föld elmúlnak, de Isten igéje megmarad mindörökké! Harsányi Sándor, Homestead s vid- ref. lelkipásztor. Eil sió m épüli gyűlés el. (Ajánlva az am. m. reformátusok figyelmébe.) A Reformátusok Lapjai, évi szép tember 15-émmegjelent 36 37. száma iban “Egyesületünk nagygyűlése“ címen igen életre való elmefuttatást olvastam egy egyesületi tagtól, a melynek minden egyes betűjével egyet értek, s csak a cikk egy passzu sára kívánok mint lelkész reflektálni. Az igen t. cikkíró azt- mondja, hogy ma 24 magyar református lelkész gondozugy? nannyi ekklézsiát még vagy kétszer annyi szórványt: s eo ipso mindannyiouknak kötelessége terjeszteni azt az elvet, melynek zászlója alatt felesküdve harco lünk a lelkiismereti szabadság nagy eszméjének megvalósulásáért, az igazságért! S mégis valami érthetetlen közönyösség fogta el a sziveket, s lenyűgözve tartja a lelkeket s nemcsak az egyházi, de az egyesületi intézmények is csak panganak. S ennek oka nem a lelkészekben keresendő és tán nem is a mostani rossz munkaviszonyokban, hanem abban, bogy u mi református népünk, — általában a magyar nép — nincsen még megérve a szabadságra s az amerikai nagy szabadsáv sokaknál bizony fájdalom romboló hatással van a valláserkölpsi eleire. Mondom, némelyeknél vagyis a nagyobb résznél, tehát nem által áuosáágban, hogy valaki félre ne értsen. S bizony fájdalom fogja el az ember lelkét, midőn más szövetkezetek évente 500 taggal szapo rodnak, a mi református szövetségünk a tagok számában esést mutat. Igazán fáj, hogy mig a rém. kath. betegsegélyzö és a különféle égyle tek virágzanak, a mi egyleteink csak panganak. De hát minden társaságnak, legyen az szükebb vagy szélesebb körű, első alapfeltétele az összetartás s egység; e nélkül a társaság nem él, csak sinlödik. És éppen ez a baj, hogy ez hiány zik a mi népünk legnagyobb részé ben úgy az egyházi, mint az egyleti életben. Pedig átok fogta meg azt a népet, mely egyet nem ért s az átok épen minket sújt. Mert hat nézzük, ha egy vidéki osztályt.akarunk ala kitani, az egyik azt kifogásolja, hogy ez nem ad betegsegélyt, mint a bridgeporti, mely 3 év elteltével beteg segélyt is ód: a másik azt mondja, ennek nem sok a tagja, mert a má síknak 5—6000 tagja életképesebb! a harmadik rossz munka viszonyokkal takaródzik; a negyedik még éle, tében szeretné, j,hogy a református szövetkezet kifizetné a 800 dollái ha láleseti dijat, az ötödik azt mondja: úgyis haza megyek, minek az nekem s a hatodik nem akar felekezeti szövetkezetei, mert ö első sorban nem református, hanem magyar és szégyenli hitét és kész azt megtagadni; a hetedik, nyolcadik és tizedik stb. tudja a jó Istén mi a csoda kifogásokkal él és mi lelkészek beszélhetünk azután bármily lelkesedéssel az egylet jótékony hasznáról, a mondottak csak siket fülekre találnak. Ez azonban az én közvetlen tapasztalatom, tehát nem az egészre vonat koztatom állításomat, de azt hiszem, nagyon sok lelkésztársam igy van ezzel. Igaz, hogy a csatát a hadvezé rek a közkatonák egyesült lelkesedésével és vitézségével nyerik meg. De kérdem lehet e csatát- nyerni lelkesültség nélkül, félénk hadsereggel, a ki az első ágyuszóra megreti rál és elbúj a hazáért s kis lelküleg elcsügged, A kis lelküség nagyon sok ember gyenge oldala. Az ilyen tanulhatna attól a kis fecskétől, ki pék fészkét pajzán gyermeki kéz hányszor leveri, de ö nem csüggedve ujbóí rakjá äiti Az a külső vihar, mely egykor a protestantizmus ifjú életfájának ága it nagy dühösséggel tördelé, már le csendesült s a 'mustármagból óriási élöfa lett; ne engedjük tehát annak gyökerét a közönyösség és hidegség férgei által rágatni. Azok a sötét felhők, melyek egykor az üldözés villámait onták az Isten népének ki csíny seregére, eloszlottak és a kül sö békesség napja fennt ragyog és mégis milyen sokan kezdik már nyilvánosan mondani és tetteikkel hirdetni: én szégyenlem, én nem tar tóm dicsőségemnek és boldogságom nak a Krisztus evangyéliomát! Ma már hitünket szabadon gyakorolhatjuk, azért minden ember, a ki igaz magyar és református, mutassa meg az ö hitét jó cselekedettel, ne álljon azért senki félre ésezeríéle ki fogásokkal ha az emberbaráti jóté kony intézmények felvirágoztatásá ra hivatnak fel, mint p. o. a 'Református szövetség; s a mi dicső őseinktől fegyverrel is megvédett anyaszentegyházuuk pártolására. Valamint a világtesteket egy és ugyanazon erő tartja össze, hogy le nem hullanak és össze nem bomla nak pályájukon: úgy a társadalomban is csak az egymás iránti kölcsö nős vonzódás és érdekeltség ereje az, mely áthatva az egyes részeket, fenn tartja az egészet. Azért magyar református honfitársaim fel a munká ra, a nemes munkára! Mert a tespedés megöl; ne csak a test táplálására legyen gondotok, mely veszendő, hanem gondoskodjatok lelketek ele deléről is, mely megmarad az örök é letre. Az egyházi élettel szoros összefüg gésben áll és karöltve jár a reformá tus szövetség, mint egyleti élet, mely nekünk itt a messze idegenbe, mint egy Thabitánk. Azért ne a mára és holuapra gondoljatok, ne a magatok kényelmét keressétek csupán, hanem lelketek szerint gondoljatok a jövendőre a ti családaitokra, özvegyeitexre s árvái tokra. Az atyafiui szeretetnek lelke emeljen minket Krisztusunkhoz, aki ezen szeretetnek gyakorlására igy buzdít: : Jól tegyetek és kölcsönt ad j átok: semmit abból nem várván és a ti julalmatoli sok lészen és a magas ságos Istennek fiai lesztek! És még egy van, a mire különösen fel kell hívnom az Egyesült Államok területén élő 50 ezer magyar református testvéreim figyelmét, melynek egyetlen igaz magyar református házából sem szabadna hiányoznia; ez a Reformátusok Lapja. És magam tapasztalom fájdalommal, hogy alig ismeri az 50 ezerből két ezer. Hát 48 ezer magyar református hol van? Pedig ennek a lapnak tisztelendő szerkesztője sem fáradságot, sem anyagi áldozatot nem kiméi, hogy legyen olyan lap a magyar református nép kezében, mely azonkívül hogy lelki szükségleteit is kielégíti: igazi kálvini irányánál fogva: a mellett nagyon sok és hasznost találhat benne az olvasó, mely üditöleg hat lelkére Es mégis olyan kevesen pártolják és különféle kifogásokat tesznek, ha az ember buzdítani igyekszik a híveket annak megrendelésére. Egyik nem talál benne semmit, a másiknak kevés a hazai hir. Igaz, hogy ez a lap nem közöl holmi aféle Ubrik Bor bála és Rinaldo Rinaldini féle históriákat: de a ki tanulni és olvasni szeret, nagyon sok okos dolgot talál benue és a hazai híreket is feltalálja, természetesen nem oly bőven, mint a. Szabadságban. De hát ez is lehető lesz, ha az 50 ezer reformátusból csak 20—30 ezer ember hozzájárul évi elöiizetésével a lap anyagi fenntartásához, mert higvjék el édes atyafiak, egy nyomdát berendezni és fenntartani egy szegény református papnak nem valami kis feladat. Azért minden jó reformátusnak nemcsak hazafias, de valláserkölcsi kötelessége volna ezt az egyedül prot. érdekeket képviselő lapot tehetségének mértéke szerint pártolni, szivére véve a szentirás eme szavait:'■'■Mindenekkel jót tegyetek, kivált a hitnek cselédeivel. “ S ennek a pártolásnak szellemi haszna is meglenne, mert belőle okulnának és tanulnának, mert mit is mond az apostol: Elvesz a nép mély tudomány nélkül való. S addig itt az Egyesült Államokban mi közöttünk magyar reformátusok között sem az egyleti élet nem fog örvendetes virágzásnak indulni,. TÁRCA. A nagymama imakönyve. Az “Am. Magy. Kef. Lapjának” eredeti tárcája, Irta: Toledoi István. Nagymama az első szoba ablaká nál ült, Kényelmesen elhelyezkedve nagy karos székében. Ölében feküdt kis imakönyve és pápaszemén át fi gyelemmel olvasgatta az imaköny vet. Ősz haja sehogy sem illett fénylő szemeihez és előrehaladt kora da cára is üde arcához. Csend volt a házban, mert mindenki tisztelettel hallgatott el, mikor nagymama elövette az ismerős, fekete tábláju köuyvecskét és szemüvegét feltéve figyelemmel olvasni kezdett. Biz1 én nem tudom, hogy minek olvasta, hiszen úgy is könvvnélKül tudta az egészet. De hát ö úgy szokta és sen ki, soha sem kérdezte meg tőle, hogy miért szokta úgy ? Nevezetes portéka volt az a fekete kis könyv. Még a legkisebb unoka, a hamis kis kedvenc fiú is tisztelettel tette félre. Dehogy játszott volna vele, dehogy merte volna elővenni! Kis nénje korán megtanította reá, hogy az olyan nebánts jószág, a mit kis gyermekeknek igen nagy tiszteletben kell tartani, mert abban a kis Jézuska lakik. Persze bajos volt kis eszével felfognia, hogy férhet el a kis Jézuska abban a pici könyvben, még ha olyan kicsi is, de hát csak elhitte és ha néha napján a kezébe került, olyan áhítattal fogta meg, hogy meg ne zavarja a kis Jézuskát. Története is volt a kis könyvnek. Réges régen, még mikor a nagymama igen kis leányka volt, nagy moz golódás volt oda át, az elhagyott édes hazában. Csak annyira emléke zett a nagymama, hogy sok idege nek jöttek a házukhoz és nagyon ko molyán beszélgettek azzal a mindern knél komolyabb, fekete szakállu emberrel, a kit ö apának nevezett. Egy reggel apa még a réginél is komolyabb arccal hajolt a nagymama kis ágya felé és megcsókolta öt és szemeiből két nagy könycsepp esett a nagymama arcára. Nagymama nem tudta elgondolni, hogy miért sir apa, hiszen fején olyan szép csákó volt, elöl egy háromszinü szallagból készült rózsával ; oldalán fényes, csörgö Kard és kezében egy nagy puska, aztán még sem örül. Mama pedig nem sirt, szinte örülni látszott, hogy apa olyan szépen felöltözködött. Apa elment és sokáig oda volt. Mama igen sokszor, igen sokáig imádkozott érte, de csak nem jött vissza. Egyszer egy bácsi jött náluk és valamit mondott mamának, a mitől a mama úgy megijedt, hogy rögtön elájult. Mikor feleszmélt, a bácsi már nem volt ott, csak egy papírba göngyölt cSomagot hagyott ott és szótlanul elment. Mama kibontot ta a csomagot és a kis, fekete táblá ju könyvecskét vette ki belőle és egy fekete mellényt, a mely egészen véres volt és a szív tájékán három mogyoró nagyságú lyuk volt rajta. Mama sírva csókolgatta meg a vé rés mellényt és eltette azt és a kis könyvet kinyitva, airva forgatta azt és az egyik lapján a papa Írására is mert. Csak néhány sor volt az egész, az is ceruzával volt Írva és a mama mégis olyan sokáig nézte, olyan sok szór megcsókolja. Mi'kor nagymama megtanult olvasni, már akkor ö is tudta, hogy mit jelent az a néhány szó. „Kivégeztétésem éjjelén 1843 október 18.“ Ennyi volt az egész, de elég volt abból annyi. Sokszor forgatta azután a könyvet a mama, Elhagyottan, rokon és jó barát által elhagyva, bus özvegység ben teltek a hazafi nejének a napjai Egyetlen gyermeke örömmel osztotta meg vele az élet küzdelmeit és a mikor elment apa után, egyetlen örökségül a kis imakönyvet és a véres mellényt hagyta leányára. Mikor nagymama árván maradt, kis könyve volt egyetlen öröme vigasztalója, jóbarátja. Ha bánat érte vigaszt talált benne, ha éles üggedt bátorságot, ha néha napján öröme volt, a kié könyv szavaival mondott azért köszönetét. És a kis könyv azóta is elválhatatlan barátja a nagymamának, Most is csak a könyvet veszi elő, ha bánat bántja, most is a kis könyv segít neki örömében köszönetét mondani. Pedig olyan avult már, olyan sárgák a levelei. * * * * A kis .fiú, a kedvenc kis unoka veszélyesen megbetegedett. A tudós doktor bácsi aggódva rázta a,fejét a kis beteg ágyánál és suttogva mondta meg a nagymamának, hogy ö < mindent megtett és semmi jót sem remél. Az emberi tudománynak vége szakadt és a jó Isten csak az egyedüli, a ki segíthet. Nagymama szó nélkül ment az ablak mellé és vette elő a kis, fekete könyvet. Mindenki elhallgatott és a nagymama buzgón imádkozva kérte a Mindenhatót, hogy legyen könyörülettel a kis beteg iránt. Mikor elvégezte az imáját, félre tette a kis könyvet és í a beteg szobájába ment. A tudós doktor bácsi mosolyogva fogadta és kijelentette, hogy a krízis elmúlt és a kis beteg nyugodtan alszik Átesett a bajon és annak idején jobban lesz. Nagymama megcsókolta > kedven- - cét és visszament az ö kis könyvéhez hogy köszönetét mondjon a Mindenhatónak végtelen irgalmáért. * *jfc *
