Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1904 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1904-03-31 / 13. szám

u Emeljük fel szavunk. Nem volt nyugalmam

Mióta ajkam halálra adott.

De nagy az Ur, jóvá teszi azt,

Mit balga észszel mi elhibázunk.... Harminc év átka száll le most rólam, Hogy látlak téged, a leghívebb fiát Ez árva nemzetnek, kit egykor

Én is üldözék----Üdv neked fiam.

Judás :

Üdv neked Atyám.(Egymást megölelik)

Rachel :

r

Oh mi szép nap ez........

Evek hosszú sorrán a miért epedtem, íme betölt. Hála Jehovának!

Az ellenek, kik együtt oly sokat Tehettek von’ a hon érdekébe,

A mennyi rosszat hozott mi reánk A viszály, mely keblöket betölté, lm’ együtt vannak, mint apja kebelén ügy csüng Judás atyámon. A szivem Telve örömmel s hittel, hogy a hon

Hasznát veszi ez ölelkezésnek........

Kajafás :

Igen leányom, kik egymás ellen törtek Együtt küzdenek ezután a honért.

’ A viszály megszűnt s a béke nyomán A honnak üdve s java virul.

Judás:

Miért éltemnek minden napjain Hőn lángolt szivem ime belelt,

Kitől legtöbbet vártunk mindannyian Ifjú korunknak édes napjain Öreg korára im: vezérünk leszen,

Hogy az vezessen ádáz vészeken.

Legyen ezért áldott Jahve neve!

Kam fás :

A tettek napja jó messzire még Eezszel haladjunk s ha eljövend az,

Kit megjósoltak a szent próféták,

Ki bontjuk majd a zászlót s a zsarnok, Ki megalázott s most is Ur mi rajtunk Futva-fut majd fegyvereink előtt,

S az Ur, ki őrzött annyi éven át

Segit szabaddá tenni a hazát........

Rachel:

Hisz’ azt mondják, itt már a Messiás, Kit az Ur ígért a földön tanít már. Názárethböl jött, sokan azt hiszik,

Hogy az Urnák áldott követe Ö. Kajafás :

Hallottam én is, hogy itt van s a nép Király gyanánt üdvözölte öt De Ö fel sem vette a nép üdvözletét, Hanem a templomban zenebonát Veszekedést csinált s kiüzé A pénzváltókat S felforgató A galambárusok asztalit.

Panaszra jöttek hozzám a papok is Es elmondták, hogy káromló szavával Sérté a templomot, a törvényt,

*S Mózes ellen se átalt beszélni.

Lesz rá gondom, hogy jutalmát vegye E nép csábitó.

Judás:

— Én vele voltam,

Hittem, hogy O az, ki az ég felhőin Vala eljövendő. De csalódtam Pedig, ha Ö, ki erős, hatalmas S uralkodásra termett, nem tölti be A nagy próféták édes reményeit Úgy senki más! Oh, ha látnád öt S hallanád szavát s tanúja volnál Csuda tetteinek, leborulnál,

Nagysága előtt te isi Szemében A jóság, szelídség fénye ég,

Karjában oroszlán ereje lakik.

Termete cédrus és a szava • Leláncolja szived érzelmeit.

Ha szól hozzád, bánatod eloszlik Fájdalmad csillapul s vesztett reményeid Újra élnek.... Soha ily tanító Nem tanított még Júdeábán.

Kachel :

Miért nem tölti be hát a jóslásokat ? ! Ha oly nagy Ö, miként te mondod, Meghódolnának előtte mindenek. Követnénk vészbe s a csaták zaján Néni hagynók elesni véres zászlaját.

Judás :

Előtte a föld semmise. Az égre Irányit minden szavával s valóban Égi fény sugárzik tekintetéből.

Nem azt tanítja, hogy Jahve erős,

Feltámadott!

— Irta : KOVÁCS ENDRE. —

Arcul verték, szembe köpték, Csúfolták s kínját nevették, Mellét dárda átszegezte S fölfeszitették keresztre.

De Megváltónk feltámadott, Harmadnapig volt csak halott. Felpattant sírjának köve S ború után derű jőve.

írástudók, pap’ fejedelmek És vénei Izraelnek,

Kik halálra hurcoltátok, Szégyen száll most vissza rátok.

Hamis ajkatok beszéde,

Gonoszt tesztek jó helyébe. Terjesztetek gyülölséget,

Hogy az Igazt elvesztnétek.

Isten félelmet szól szátok S tesztek hamis tanúságot Mer féltitek hatalmatok,

De ime, Ö feltámadott.

Ö az, ki megigérLtett,

Kit ember el nem veszthetett.

Ö az, kiről meg van Írva :

Nem marad holtan a sírba.

Megteltek nagy félelemmel, Remegtek, az Isten-ember Hogy elrontja a templomot, Amely kézzel csináltatott.

Hol bíborba öltözötten Dúskáltok a földiekben,

Oltárt téve magatoknak,

Min bálvány-tüzek lobognak.

De, kit az írás jelentett,

Erösb, mint a fejedelmek.

A nép lát, hisz, megy utána,

S figyel Igéje szavára.

írástudók, pap, fejedelmek,

És vénei Izraelnek,

Ha Jézus jönne közétek,

Újra megfeszítenétek.

De hogy az Ur irgalmas, kegyes.

Az Áldozat füstje ö előtte

Csak annyit ér, mint Kain áldozatja.

A tiszta szív s alázatos lélek A legdrágább ajándék Ö neki.

Nem az a boldog 0 szerinte,

Ki kényelemben éli napjait S kinek nevét a hir szárnyai Átrepitik az egész világon.

De az, ki tudja s elismeri,.

Hogy porból lett és e tudatban Nem nézi többre magát, mint ami.

Nem azt tanítja, hogy ne lopj s ne ölj, Miként tanitá, ami Mózesünk;

De azt mondja, hogy ki gondolatban Elkívánja másnak ökrét, szamarát,

Az már vétkezett a törvény ellen.

Azt hittük eddig, hogy ki rokonunk Azt kell szeretnünk s gyűlölnünk Azokat, kik megtámadának S ellenünk törtek. Ö azt hirdeti,

Ki követ dob rád,dobd vissza kenyérrel Fogadd szivedbe azt is, ki ellened Támadott ádáz gyűlölettel.

Rachel:

Szivem megnyílni érzem e tanoknak.

Kajafás :

Mind szép, magasztos dolog ez, de baj, Hogy mi nem ezt várjuk a Messiástól. Ami vallásunk alapja örök,

Azt megbolygatni soha sem szabad.

A tanításhoz nincsen köze másnak Csak, aki Lévi törzséből származott.

A Messiás az, ki Izraelben Dávid korát idézi vissza. . .

A Mester — hisz’ úgy hívjátok Öt Nem erre törekszik, s igy Ö nem az, Kiről próféták szóltak hajdanán.

A balga népnek lehet Messiása De nem nekünk, kiknek élte: felett Sokszor suhogtatá a feddés ostorát.

S amit ma tett csordultig betölté Az elkeseredés poharát. . .

Judás :

Lelkemnek álma tör ma össze, Reményeim porba omlanak.

Hisz jól tudod Atyám, mi drága volt Nekem a hit, hogy Júdeábán Újra miénk lesz majd a hatalom.

Ö tőle vártam e hit betöltését

De már örökre vége........

Kajafás :

— Hátha nem.

.Hátha rá tudnánk kényszeríteni,

Hogy hozzánk álljon,s szólítsa harcba Izrael fiait.

Judás:

— wit tegyünk tehát.

Kajafás :

Állítsuk öt a nagy tanács elé !

Judás:

Félek, hogy ez nem jó lesz, atyám. . . Hátha felzudul a nép s halálra Adja öt, aki bűnt soha nem tett ? Ka]afás:

Szavam elég biztosíték lehet Hogy baj nem éri öt.

Judás :

— akkor hát

Együtt működűnk s én kezedbe adom,

A többi aztán a te dolgod........

Kaja fás:

Helyes fiam, csak előre,

A haza kívánja ezt mi tölünk.

J udás:

Igaz Atyám, de mégis oly nehéz Elárulni Öt. . .

Ka\afás : . y

— Ne légy hát balga ! ,

Itt az idő már! Ha ezt elszalasztjuk, Nem jön az vissza soha többé. . .

Judás:

A tett ideje elérkezett.’’

Munkára hát a honnak kedvéért. (El.) Ka\afás:

Óh jó bolond, kezembe vagy tehát A Mesterrel együtt. Bosszút állhatok Rajtad s rajta is, aki merész volt Támadni a papi hatalmat is!

— Hála e fogásért neked Jehova I

Hogy ne fogjon ostort rátok, Kik halálra hurcoltátok.

De hasztalan! Az a vége: Eljö idők teljessége.

— Irta : KOVÁCS ENDRE. —

Száll az idő, . . . gyors szárnyakon száll . . .

Jó régecskén történt biz’ az is, mikor én először mentem légációba.

De mindenkor élénken és kedvesen emlékezem vissza reá.

Ambícióval, ifjú lelkesedéssel vágtam neki.

Nemes önbizalommal és egy szép bizonyitványnyal tértem vissza az iskolába.

A pénz, a mi a fö, kerek összeg ben 8 frt. gyűlt össze.

Megvoltam vele elégedve. Kezdetnek elég jó volt.

Csak édes jó apám volt más véleményen, mikor megírtam neki s még 16 forintot kértem hozzá, hogy a szükséges kiadásokat fedezhessem.

Azt irta vissza, igyekezzek jól tanulni, hogy máskor jobb légációt kapjak ; mert mendikáns koromban is csak egyszer vittem haza ily kevés pénzt.

Megvallom, e-levél kissé roszul esett.

Engem a pénz csekély volta miatt csak az vigasztalt, hogy volt még egy tanuló társam, a ki kevesbbet kapott, mint én, s aki Zomboron volt üanepi diák és csak 5 forintja lett. Ott külömben senkinek sem volt több azelőtt sem és talán nincs több most sem.

f

Ez előzmények után elmondom néked nyájas olvasóm, hogy mint folyt le az én első légációm.

* *

Husvét ünnepe közelgett.

A főiskolából a szélrózsa minden irányában elszéledtek az ifjúk, az uj apostolok, hogy mindenütt hirdessék az összegyűlt népnek a ,hus véti örömet.

Én is felöltéin újonnan készült szép fekete ruhámat. Aztán mivel az ünnepi diáknas már szivarozni is illik, mert külömben gyermeknek tekintik, elláttam magamat szivarral, és az apostolok szekerén útnak indultam.

Az u.n, hegyközön három kis községbe mentem ünnepre.

Az utazás kellemes volt. Meg meg álltam gyönyörködni a vidék szépségében s minél feljebb mentem a hegyen, annál nagyszerűbb, annál gyönyörűbb volt a vidék panorámája.

Mint a féle süldő diák, útközben szavalgatni keztem prédikációmat, de ha olykor-olykor megállva, hátra tekinték, ajkam és szemeim mozdulatlan maradtak a gyönyörű tájkép láttára, s felejtém, hogy hol hagytam el beszédemet.

A hegy-gerincre érve aztán két vidék szépségein legeltetém szemeimet, mialatt egy sziklára telepedtem le pihenni kissé. A sötétlö erdők, kisebb, nagyobb dombok fehérlettek ki egy-egy kis falu kicsiny házikói. A. messze távolból itt-ott egy-két tisztes múltú váromladék meredezett az égnek. Erdők, mezők, rétek, szántóföldek, völgyek, dombok és hegyek, kellemes változatba» tárultak elém s ajkaim önkénytelenül suttogták :

' ,,Óli természet!

óh dicső temészet,

Mely nyelv merne versenyezni véled ? !“

Merengésemből felocsúdva, vidáman indultam lefelé a hegyi utón.

A nap hanyatlani kezdett; sietnem kellett, ha nem akartam az ismeretlen vidéken elesteledni és elkésve kopogtatni be K . . . község lelkészéhez.

Még jó távol voltam ugyan utam céljától, de a völgybe jutva jó ország útra értem, melyen gyorsabban haladhattam. Mindemellett alig értem be IT. ba, mely szomszéd K. községgel, már alkonyodni kezdett.

H. községből kiérve, az esti szürkületben egy csengös lovas paraszt szekér vágtatott el mellettem, melyen körülbelül négy-öt férfi volt, kik a kocsist kivéve, összeölelkezve állottak a szekérben s torkuk szakadtából dalolva, ügyet se vetettek reám, a szegény fáradt diák gyermekre, ki a nagy porban igyekeztem kitérni a vágtató lovas szekér elöl.

Már nem hallottam a dalt, sem a szekér zörgését, midőn a néptelen és a telt hold fénye által megvilágított országúton egy csomó szalma akadt elém, valószínűleg a vágtató lovas szekérről lehulva, néhány lépései odább pedig egy vasabroncsos tonnácskát vettem észre.

Megmozdítottam; tele volt.

Megszagoltam a dugójánál. Úgy

S ki kereszten meghalt értünk, Hivő szívvel hozzá tértünk,

Ki megtörte hatalmatok,

S dicsőségben feltámadott!