Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1903-12-24 / 52. szám
um am m Úgy él a két öreg az ódon papiak - |>an, mint két fehéi galambpár. Emlékeiknek és híveiknek élnek__ Négy gyermekök volt: két fin, két leány. A nagyobb fiú ügyvéd lett, még pedig a javából való, de legszebb íérfikorában mennyasszonya miatti párbajban meghalt. Kisebb leánya tizenöt éves korában himlőben betegedett meg s ügyvéd bátyjával egy héten temettetett el. A nagyobbik leányt egy agglegény, de igen jó módú lelkész vette el, azonban alig pár évi házasság után hirtelen elhalt, mig a kisebbik fiú jegyző lévén, sikkasztott s e miatti szégyenében főbe lőtte magát. így maradt a két öreg gyermekek nélkül ; igy tette őket próbára az Ur, kinek legyen áldott szent neve. A félre eső kis falucskát ritkán látogatta meg más idegen, mint a közjegyző s szolgabiró, kik közül ez utóbbi rendesen az öreg lelkészek vendége volt. Szívesen látták mindig, de a szolgabiró is élvezettel töltötte szabad idejét az öreg lelkészszel, ki a régi időknek valóságos tipikus alakja 8 élő krónikusa volt. Az öreg lelkész sohasem viselt más ruhát, mint magyart; cipőt a lábára nem húzott volna a fél világért. Legnagyobb kincse, büszkesége volt, az ágya fölé függesztett Kossuth kép, ©gy 48 as nemzetiszinü zászlódarabkára téve s Körülrakva száz meg száz forint névértékű Kossuth bankóval. Ha ránézett s beszélt e képről, szemei ifjúi tűzben égtek és 78 éves kora dacára sugár alakja még jobban kiegyenesedett. Egy alkalommal, mikor a szolgahiró épen nála volt, levelet hoztak az dreg lelkésznek. Sokáig nézte az Írást és a postabélyeget. — E levél Amerikából jött, sietett az öreget felvilágosítani a szolgabiró. — Amerikából ?!__ — Onnét! felelte ismét. — Sohase írtam én senkinek Ame trikába levelet. — Bontsuk fel és nézzük. — Itt van tessék ! — szólt az öreg 8 átadta a levelet vendégének, Szörnyű dolog volt benne megírva. Arról tudósították a lelkészt s általa akit illetett, hogy Veres Pál, kisbesnyöi illetőségű magyar ember bányalég robbanás következtében meghalt. Egyszersmind kéri a tudósító amerikai konzulátus, hogy e szomorú eseményt kíméletesen tudassa özvegyével. Az elhalt egylethez nem tartozván, munkástársai összegyűjtött filléreiből tiszteségesen eltemettetett. A levél kiesett a szolgabiró kezéből, amint elolvasta. A szörnvüködés kifejezései voltak csupán azok a szavak, miket a lelkész és szolgabiró váltottak. Mind a ketten sajnálták egyrészt a becsületes munkás embert, családapát, másrészt a hátramaradt özvegyet és árváját. Vendége távoztával a lelkész elküldött az özvegyért, de nem lévén otthon, este ismét elküldte érte a harangodét. Az özvegy nem tudta elgondolni, miért hivatja öt ily szokatlan időben a lelkész. Hamarosan rendbeszedve magát és kis leányát, sietve távozott hazulról. Feltűnő szívességgel fogadta a lelkész és neje az asszonyt. S mig az öreg papné előzetes megbeszélés szerint a kis leányt édesgette magához különféle csemegével, addig az anya szapora bőbeszédűséggel panaszolta el a lelkésznek, hogy férjétől már rég nem kapott levelét és már nem tad jót gondolni felőle ; bizonyosan beteg, vagy valami más baj érte. — Epen azért hivattam magamhoz édes leányom, hogy ma egy levelet kaptam A.merikából, amelyben tudó sitanak, hogy férje súlyos betegen fekszik egy kórházban, — mondá a leli;ész, szemeivel szavai hatását fürkészve az asszonyon, aki halott hal vány lett e hirve, keserves sírásra iakadt és bizony jó időbe került, mig a lelkész apránként képes volt neki a valót megmondani, hogy férje már örök álmát alussza ott. ahol nem fáj semmi, idegen hant alatt. Nem volt a vigasztalásnak olyan szava, a mivel a szegény özvegyet vigasztalni, de csak némileg megnyugtatni is tudta volna az öreg lelkész és jóságos felesége. Kezeit tördelve, a pogányt is megindító sírással jajveszékelt s susogta férje nevét. Vele sirt a lelkész és neje is, őket is anynyira meghatotta a szegény család tragikus sorsa. Majd kis leánykáját, szerencsétlen árvámnak nevezgetve, magához ölelte s igyekezett a gyermekkel megértetni az őket ért iszo nyu szerencsétlenséget, ki anyja keserűségét, kétségbeesését látva, szintén nagyon siránkozott. Valóban megindító kép volt látni igy együtt a szerencsétlen özvegyet szegény kis árvájával. Némileg lecsillapodva, hazafelé vánszorgott az özvegy és árvája. Ott ismét reászakadt elhagyatottságának egész tudatával szive keserűsége, úgy, hogy pár nap alatt ágyba döntötte a bánat. Az öreg tiszteletesné maga hordta át neki az élelmet és gondoskodott róla, hogy betegsége ideje alatt legyen valaki mellette. Nagy szükség ás volt reá, mert a beteg sokszor oly lázas állapotban volt, hogy mit sem tudott magáról és környezetéről. Annyira elgyöngült, hogy ágyáról lelépni sem volt képes segítség nélkül. Hetek múlva lett annyi ereje, hogy felköthetett ágyából. Olyan volt, mint a hervadó falevél, elsárgult, megszáradt, megfonnyadt. Dolgozni nem volt képes. A jószivü emberek könyörületességéböl élt árvájával együtt, mivel Kis pénzecskéjét a gyógyszer és orvos majdnem egészen felemésztette. Ettől kezdve igy múltak felette a napok, hónapok, évek. Napokig olykor hetekig ágyban feküdt. Kis leánya már iskolába járt pár éve ; csaknem mindig egyedül volt bánatával, fájdalmával. Nem is bánta volna már magára nézve, ha a jóltevö halál megváltotta volna szenvedéseitől.Tudta, hogyannak már nincs más orvossága. Csak kis árvája sorsa aggasztotta, mert hiszen a kis Juliska még csak tizenegy éves múlt. Ha ágyba szegezte olykor erősebben fellépő betegsége, nem volt, aki csak egy pohár vizet adott volna is neki, ha csak az öreg tiszteletesnét jó szive el nem hozta hozzá. Kis árváját szorgalmasan küldte az iskolába ; minden nap szivére kötvén, hogy szorgalma^ és jó magaviseletü legyen. Nem is volt rá az iskolában panasz soha ; sőt mikor a 12 éves kort elérve megkonfirmált, az öreg lelkész egy szép imekünyvvel ajándékozta meg. Az iskolából kikerülve e kis leány teljesített a háznál minden dolgot. Tisztogatott, főzött, mosott, vart be teg anyja útmutatása szerint, ki ekkor már folyton ágyban fekvő beteg volt.Megható volt látni azt a gyöngéd gyermeki szeretetet, melylyel járt e gyermek leányka édes anyja körül. Most kérdezte tőle, nem kíván e valamit enni, amit ö nem készíthet, elmegy a tisztelendöné asszonyhoz s megkéri, hogy készítse meg. Majd hozzá ült ágya szélére s kis kezével simogatta arcát, kezét csókolgatta, mmhhhhhhmimimmhmrmhhhpimmmmhmmmm gyermeki lényében boldog volt, ha édes anyja azt mondta neki, hogy most nem fáj neki semmije. Szegény, szegény asszony ! Nem is annyira testi, mint inkább lelki beteg volt ö. Nem fájt neki. csak a szive, amely most már mindig lassabban-lasabban dobogott. Az a kis patak, mely szivét hajtotta, kiapadás ban volt már. Egy reggel igy szólt kis leányához: — Julcsám, lelkem, kis leányom, szedd elő ünnepi ruháimat, ma fel fogok kelni s elmegyek a temp lomba. A kis leány bár nem hitte azt, hogy édes anyja erre képes lenne, megtette kívánságát. Nem gondolta szegény gyermek, hogy ezek már utolsó szavai hozzá édes anyjának. Majd vizet kért töles befelé fordult ágyában s mikor megszólalt a templomba kivó kis harang szava, árva leány hiába költögette anyját. Más, nem földi, menyei templomban imádkozott már érte az édes anya. A hulló falevelekkel ö is lehullt a’z élet fájáról, megszabadult szenvedéseitől. Most már igazán nem fájt semmije. III. A kis JuliskU egyedül maradt. Most már igazán árva volt ; két szeresen árva. A temetés után az öreg papné vette magához s mint sajátjának viselte ettől fogva gondját. Oktatta, tanitgatta minden szépre, jóra és hasznosra, a szép fejlődésnek indult leánykát. Juliska igyekezett is teljes erejéből meghálálni a szeretetteljes gondozást ; még gondolatát is igyekezett ellesni a két öregnek, kik boldognak éreztek magokat abban a gondolatban, hogy nem érdemetlenre pazarolják szeretetteljes gondjukat. Megtanult itt Juliska mindent, amit egy ilyen háznál el lehet sajátítani s alig telt belé egy év, nem ismert volna rá senki a pár év előtti leánykára. Magaviseleté, beszéde, öltözéke azt mutatta, mit egy gondosan nevelt jó házból való leányoknál szoktunk tapasztalni. Csaknem elfelejtette itt, hogy ö apátlan-anyátlan szegény árva. Ha az öreg papné olykor-olykor ki nem kisérte volna egy-egy koszorúval édes anyja sirjához, idők múltán talán el is mosódott volna előtte édes anyja emléke. De az öreg papné a gyermeki hálás szeretetét ébren tartotta benne mindenkor. Csakhogy ez a megtestesült gondoskodó szeretet, az öreg papné, nem sokáig nevelgette, boldogította öt. Édes anyja után alig másfél évre az is meghalt, aki neki szülei után mindene volt.. S hogy a csapás reá nézve teljes legyen, az öreg lelkész is követte nejét alig öt hónap múlva a halandók utján ; megtért Istenéhez, akihez annyiszor imádkozott híveivel azok testi-lelki jóléte és boldogságáért. Most már igazán egyedül maradt a világban a szegény árva. Nem tudta mit tegyen, mihez kezdjen. Vallásosan nevelt lelkét egyedül az Istenben vetett erős hit tartotta, őrizte. Eszébe jutottak boldogult édes anyja s az öreg tiszteletesné oktatásai, eszébe jutott, mit kicsiny iskolás gyermek korában olvasott s megtanult : „Ki ruházza fel a mezők liliomát ? Ki visel gondot az’égi madárra ? Él még a jó Isten, ő engem is szeret, S megadja, ha kérem a napi kenyeret/4 Más ismerőse alig volt a falubelieken kívül, mint a szolgabiró, aki többször megdicsért* öt az öreg lelkészéknél s Dem egyszer meg is ajándékozta. Azonban Isten ott van legközelebb, ahol legnagyobb a veszély. A szegény árvát sem hagyta magára, hogy elvesszen a világ ezer csábja és kisér tései között. Volt a szolgabirónak egy sógora Amerikában. Már 14 éve, hogy kivándorolt, mint kereskedösegéd. A német, tót és magyar nyelvet beszélve csakhamar boldogulni kezdett az uj világban s a jó Isten úgy megáldotta igyekezetét, becsületét, hogy főnöke egyetlen leány gyermeke lett nejévé s ö ezzel ezrek urává, Most épen látogatóban volt nejével Magyarországon a roKonoknál s azok között a szolgabirónál is. Elmondta, hogy mint küzdött, dolgozott nélkülözött eleintén Amerikában ; de elmondta azt is, hogy most már milyen boldog. Többek közt elbeszélte, hogy van nejének egy nötestvére, kinek lábait a köszvénv elrontotta, járni nem tud. Ha akadna itt egy jó. tisztességes leányka, elvinné hozzá gondviselőnek, nem lenne rossz dolga. A szolgabirónak rögtön Veres Juliska. az árva leány jutott eszébe. Közölte is azonnal sógorával, elmondva a leány szomorú sorsát. Elküldték a leányért, ki megérkezve hajlandónak nyilatkozott az elmenetelre. Az amerikai kereskedőnek és nejének azonnal megtetszett a derék és szép leány, ki a hozzá intézett kérdésekre a mily bátran, nyáiasan, ép olyan okosan is felelt. Egy hét múlva volt az indulás ideje. Az árva ez időt arra használta, hogy kevés liolmicskáját, ruhaneműit rendbeszedte, a szükségteleneket értékesítette. Száz forintját, mit az öreg tiszteletesné hagyott neki, a takarékpénztárból kivette. Ami kevés még az édes anyja által betett pénzből betegsége és eltemetése után maradt, abból édes anyjának egy szép kis síremléket készíttetett s búcsúzon! reá egy gyermeki hálás kőnynyeivel megöntözött szép koszorút tett; nem különben az öreg lelkészpár sírkövére is. A hosszú utazás bár fárasztó volt reá nézve, de elég élvezetnek találta. Csak a végtelen tengerek láttára szállta meg félelem és csodálat érzése gyermekded lelkét. Tizenegy nap alatt szerencsésen megérkeztek Amerikába. Itt minden, amit először látott, kellemesen hatott reá, csak a nagy fallázaktól idegenkedett. Attól félt, úgy gondolkozott, hogy azok könynyen ösezedölhetnek, vagy ha tűz támad, földig ég és mindenki elpusztul benne. Örült, mikor haza érve a nagy magyar városrészben legelőször hallott magyar szót az idegen világban. Itt is, ott is re agyarokat látott járnikelni s magyarul hallott beszélni. Hát még mikor látta a magyar templomokat, kereskedéseket, igazán azt hitte, hogy nem is Amerikában, hanem valamelyik magyar városban van. Uj helyét csakhamar megszokta. Dojgát pontosan végezte a szerencsétlen nö körül : sőt egyéb házi munkákat is. Szerették, meg becsülték öt is jó magaviseletéért, szorgalma s ügyességéért. Az angol beszédet lassankint kezdte érteni, sőt ö maga is próbált angolul szólni, különösen a gyermekektől, kik szüntelen vele voltak, tanult sokat a beszédből. A ház ura és úrnője is gyakran mondták neki, hogy csak ne féljen és ne szegyei jen angolul beszélni, mondja, a hogy tudja, ha nem egész helyes
