Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1903-07-09 / 28. szám
2 mannt s az őrszemeken keresztül szerencsésen kijutott a várból. A városban már apródja, Berzeviczi A- dám várta egy paripával, a melyre felpattanva Magyarország felé száguldott. Bécsben taásnap értesültek a szökésről s mindent elkövettek arra nézve, bogy a szökevényt kézre kerítsék. 10 ezer forintot Ígértek annak, a ki elfogja s hat ezer forintot pedig annak, a ki halva keríti kézre. De míg öt Magyarország felé üldözték, addig Rákóczi Lengyelországba menekült, hol Siniavszky főispán házánál talált menedéket. A hadi törvényszék, a melynek karmai kö zül igy kisiklott, 1703 ápr. 30-án fej és jószágvesztésre Ítélte. A lengyelországi tartózkodást Bercsényi arra használta fel, hogy az elkerülhetetlen harchoz külföldi szövetségeseket keressen. Du Későn .francia követet megnyerők ügyüknek. De hiába. Bár a győzelem esetére felajánlották Miksa Emánuel bajor választó fejedelemnek a koronát, szövetségeseket még sem kaptak. Pedig a hadviselésre most lett volna a legalkalmasabb idő. A spanyol örökösödési háború már kitört s a császár itt volt elfoglalva s Magyarországon kevés katonaság maradt. Ez a bábom újabb terheket rótt az oi szagra. A protestánsok pedig íol) vást üldöztettek, az általános ingei ültség, elkeseredés a legmagasabb fokra hágott s a két hazából több panaszos irat és követség küldetni a királyhoz s maga Eszterházy Pál igy nyilatkozik a király előtt: “hogy ha az önkényes kormányrendszert. mely szerint az ország igazgat taták, meg nem változtatja, meglátja, marad-e Magyaron szag királya továbbra, ö maga pedig nádora.” Rákóczi és Bercsényi korántsem akartak a győzelem biztos reménye nélkül hozzá kezdeni a hadjárathoz. Keserű tapasztalataik voltak e téren Tudták, hogy a Habsburg ház Magyarország birtokáért kész mindent megtenni. Bákóczi, még Szalontai Jánost is, kitől először nyert Mztos értesítést arról, a forrongásról és készülődésről, a mely az egész Magyarországra kiterjedt, azzal a figyel meztetéssel bocsátotta el, “hogy int se az otthoniakat, várjanak türelemmel, a mig idegen segítséget szerezhet.” 1703 elején Brzezán várában újabb látogatójuk érkezett. Bige László és Papp Mihály, mint Esze Tamásnak és társainak küldöttei jelentek meg Lengyelországban. Ezek már elértek annyit, hogy Kákóczi egy bizalmas embert küldött velük az országba, a ki a hely szinén tanulmányozza a viszonyokat, sőt miután a küldöttek meggyőzték Rákóczit arról, hogy a nép már tovább várni nem tud, zászlókat adott nekik és egy május 12én kelt kiáltványt. Ezt a kiáltványt, habár Rákóczi megtiltotta volt, azonnal kihirdették, a zászlókat pedig 1703 május 21-én Társán és Váriban, 22-én Beregszászon, hol országos vásár volt, kitűzték s a nép hűséget esküdött a fejedelemnek. Az egészBereg, Ugocsa, Szathmár, és Máramaros fellázadt, sőt az országnak egész keleti része megmozdult's a katonák s a labbanc magyarok a várakba menekültek. Minden ki kétségbe esett. Az izgatottságot növelte az, hogy hir szerint a Rákóczi táborában 5000 svéd és 15 ezer tatár harcos, lengyel és kozák van, kik készek bármely percben »az országba törni. Gróf Károlyi Sándor volt az egyedüli, a ki nem vesztette el a fejét, hanem fegyvert fogott és megyéje és a szomszéd megyék nemességével hadba szállott. Csakhogy a bécsi kormány még öt is gyanúba fogta. Mig ö a maga tisztázása végett Kassán járt, addig a mozgalom olyan mérveket öltött, hogy bár Dolhánál a hadviselésre képtelen sereget teljesen szétverte is, azt többé elfojtani már nem lehetett. A dolhai vereség hasznos volt a felkelésre annyiban, hogy Rákóczi végre elhatározta magát, hogy a fel kelés élére áll. 1703 jun. 14-én érkezett a magyar , határra, ahol Esze Tamás mintegy ezer emberrel várta. A felkelők nem voltak ugyan képzett katonák s nem is voltak katonailag felszerelve, de Rákóczi iránt olyan határtalan lelkesedéssel viseltettek, hogy szinte Messiás gyanánt üdvözölték. A mozgalom lassan lassan országos jelleget öltött. A nemesség is csatlakozott a fejedelemhez s maga gróf Károly i Sándor is a kurucokkal tartott s végre Bécs is belátta, hogy tenni kell valamit. Előbb tűzzel vassal akarták elnyomni a forrongást s miután ez nem sikerült, engedményeket akartak tenni. A harc 1708— 1711.ig változó szerencsével folyt és folytonos rettegésben taitotta a bécsi udvart. Rákóczi volt ennek a had járatnak a lelke. Együtt tűrt, együtt szenvedett katonáival és mindezt azért, hogy a hon szabad legyen és alkotmányát idegen nemzetség ne tiporja lábbal. Az ország magyarsága — az a rész, mely nem óhajtott a trón lábainál ülve kegyeket élvezni, Rákóczi mellett volt s a nép ajkán szárnyra kelt a dal: “Kiontatom vérem apámért anyámért, Megöletem magam szép gyűrűs . mátkámért, Meghalok én még ma magyar nemzetemért.” A mozgalom átterjedt Erdélyre is, a hol szintén olyan állapotok voltak, mint Magyarországon. Gróf Rabutini erőszakkal akarta vérbe főj tani az erdélyi forrongást, de hiába töltötte meg a börtönöket ártatlan szenvedőkkel, Rákóczi hadai itt is győztek s Rákóczit Gyulafehérvárott 1704 jnl. 6-án fejedelemmé választották az erdélyi rendek. Rákóczi ugyan eleinte nem is akarta a fejedelmi címet ffelvenni, de később 1707-ben megesküdött az erdélyrészi alkotmányra. Rákóczi Erdélyből egyenesen Ó- odba sietett, hol a Rákóczi pártján levő főnemesek és megyék küldöttei országgyűlést tartottak. (Folyt, köv.) Vasárnapi iskola. Ének XXVIII. zsoltár. Imák, mint a múlt számban. Olvasandó: I. Sámuel. X. 17—27. Sámuel végre is engedett a nép akaratának. Királyt akartak, aki uralkodjék felettük s ö a Jehova beleegyezésével választott nekik királyt. Ez nagyon nehéz munka volt. A királyság nagyon terhes. Annak, aki egy népet akar kormányozni, nagyon sokat kell tudnia, bölcsnek, igazságosnak lenni. Ismernie kell a katonai életet is, hogy népét hábo. ruba vezesse, ha ellenség támadja meg az országot. Sokan igy sóhajtanak fel: „oh beh szeretnék király lenni!“ Azt hiszik, hogy a fény, a ragyogás, a mi a királyokat körülveszi minden fájdalom "nélkül való, pedig a királyok is épen úgy alá vannak vetve a szenvedésnek, s az emberi fájdalmaknak, mint a legparányibb embkrek. Sámuel jól ismeri egy királynak a hivatását, azért nehezen tud választani . Történt pedig, hogy egy Kis nevű embernek a szamarai elvesztek. Ezért megparancsolta fiának, Saulnak, hogy egy szolgával ménjen el s keresse meg a szamarakat. Saul és a szolga már sok földet bejártak, de a szamarak, mintha csak elsülyedtek volna, sehol se voltak feltalálhatok.. Már haza akartak térni, mikor Saul megtudta, hogy Sámuel ott tartózkodik a városban, honnan haza akarnak indulni, azért elmegy hozzá, hogy a szamarak felöl tudakozódjék. Sámuel, miirtán az Ur már megjelentette neki, hogy ez az a férfiú, akit Izrael királyának kiválasztott, szívesen fogadja Sault, s királylyá kente fel. . . A királyválasztásnál legelőször is az Istennek akarata nyilatkozik meg. Hogy Sámuel halála után forrongás ne álljon elő, királyt ad Jehova Izraelnek, aki vezére legyen és kormányzója Izraelnek. Saul volt a választott, mert ö erős, hatalmas férfi, volt, e mellett szerény, önuralomra termett s igy alkalihas volt arra, TÁRCA. Az útlevél A horvát utlevél-ügy szomorú tárgyalása alkalmával eszembe jutott, hogy a szabadságharc után, az ostromállapot idejében nálunk a belföldi utazásra is útlevelet kellett váltani. Ezeken hire sem volt a magyar szónak, hanem németül volt kiállítva valamennyi. Sőt a legpompásabb ma gyár neyeket is németes hangzásúra torzították. Például: Csengeri Dávid tanúlótársam útlevelén igy volt írva a neve: David Tschenger, — Dékány Mihályén pedig igy: Michael Dekein. Kétféle útlevél volt. Az egyik csak három napra szólott, ennek ára 6 pengő krajcár volt, a másik 8 napra « ezt már 30 pengő krajcárért vesztegették. Diákembernek ünnepek előtt csak reménysége és étvágya van, pénzecs kéje alig. Természetes tehát, hogy a legmesszebbre utazó diák is csak három napos útlevelet váltott. így cselekedtem én is. S noha Slavoniába voltam legációba menendő, reménylettem mégis, hogy eljutok da is három nap alatt. Visszajövetre majd láttamoztatom, mert ez volt a praxis. A föllebb említett Csengeri Dávid társammal elindultunk tehát, mint pünkösdi legátusok, egy gyönyörű júniusi hajnalon. Persze gyalog. De már az első napon nagy katasztrófa ért. Elmaradt az egyik csizmám talpa! A halasi határban, Tázlár homokpusztáin történt a gyászos eset. Három juhászkutya támadott meg bennünket. Hadakozás közben egyet Csengeri az ö ólmos botjával hatalmasan fültövön vágott. A komondor nem fordult ugyan fel, de megtántorodott, s az o kutyanyelvén igen hangos és fájdalmas jajgatást miveit. Erre a másik két komondor is félreállott, s kissé távolabbról vicsorgatták a fogaikat. Mi tehát nyugodtan mehettünk volna tovább, de a juhászok, kik egy domb tetejéről kedé lyesen nézték a harcot, amint látták a kutyájuk veszedelmét, felugráltak s rohantak felénk, hosszú botjaikkal szörnyen fenyegetve. Mi sem vettük tréfára a dolgot, hanem fűtöttünk, amennyire tölünk tellett. Futás köz ben én egy száraz fagyökérben megbotlottam, elestem, de rögtön fölugrottam, s mivel a fagyökér az egyik csizmám talpát leszakasztotta, ezt egy pillanat alatt kiszabadítottam a gyökérzetböl, azután futottam tovább meztelen talppal. A nagy szaladásban észre sem vettem, hogy egy királydinnye (egy igen hegyes tövist hívnak igy, mely csak homokföldön terem), belefurta magát a talpomba. Hanem mikor a juhászok jó messzire elmaradtak tölünk, s lépteinket meglassíthattuk, akkor kezdtem érezni az égető fájdalmat. De leülni, a tövist kikeresni, kihúzni nem tartván tanácsosnak, nagy ügygyel-bajjal, s bi zony nem valami kegyes dicséretmondások között elsántikáltam a tázlári korcsmáig. Itt a csárdásné, Csengeri hűséges asszisztenciája mellett, a tövist müértöleg kinyomkodta, a sebet kimosta s mivel a lábom feje már akkora tekintélyesen megdagadt, ezt kámforos pálinkába áztatott rongyba pólálva — lefektetett. Szó sem lehetett róla, hogy utamat másnap folytathattam volna. Meg kellett várni, mig a daganat, némileg szűnik. Csak az vigasztalt, hogy a csizmatalp, ha leszakad is, de megvan! Ezt aztán másnap a korcsmáros szurkos fonalával pompásan felvarrtam. Fél napi munkába került, de sikerült. Egy napot tehát elvesztettem. S mivel tudtam, hogy két nap alatt már úgy sem juthatok el Rétfaluba, legációm első egyházába könnyelműen elpityizáltam egy napot Mohácson, fél napot Csúzán, s mikorra Eszékre értem, útlevelem már hat napos volt, holott pedig csak három napra birt érvénynyel. Itt már nagyon is eszembe jutott a baranyai papok és rektorok azon figyelmeztetése, hogy ha az útlevelem lejárt, az eszéki’ várat megkerülve menjekJRétfaluba, mert a vár őrség le fog tartóztatni, s ebből nagy baj leh'et, ott most magyar embernek nincs pardon! Igen ám, de merre van az a várat megkerülő ut? Eltalálom-é? S ha el nem találom, hová jutok ez ellenséges rácz országban? Hollott a váron keresztül menve, már egy óra múlva helyben vagyok az én magyarjaim között. Eh, mit aggódom? gondolám, egy szegény utazó diákra mi gondja lehetne a várörségnek? S hősiesen neki vágtam a várnak. Alig Haladtam át a harmadik várkapun, ime ott a várörség. Fejemet kevélyen feltartva, gyors léptekkel igyekeztem előtte elhaladni. Egy szuronyos katona rám kiált: halt! Egy másik szuronyos katona még nagyobbat kiált: pass! Egy harmadik szuronyos katona kikapja kezemből az útlevelet, beszalad vele az örházba. Egy negyedik szuronyos katona visszaszalad vele, egy pár puskatussal megtisztel s legnagyobbat kiált: Vorwerts! Marsch! Bekísért a térparancsnok elé. Olyanformán éreztem magamat, mintha egy kissé megijedtem volna. De arra távolról sem gondoltam, hogy most mindjárt ledobhatnak egy vártömlöc sötét fenekére. A katona odaállított a térparancsnok elé, s nem rácul, hanem németül — tehát a nagyjából megértettem — elmondta, hogy az útlevelem lejárt, különben is igen gyanús ember, talán épen kém vagyok, mert az őrség előtt szökni akartam. A térparancsnok — egy 28—30 év körüli főtiszt — átvette útlevelemet a katonától, gondosan megvizsgálta, aközben engem is végig-végignézett, azután a katonát egy kézmozdulattal elbocsátotta, s igy szólt hozzám tiszta magyarsággal:
