Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1903-05-21 / 21. szám

ként pedig tartsunk összejöveteleket számukra, a melyeken világosan megmutatjuk, mennyivel tisztább és szebb öröm áll az ö rendelkezésükre, mint a milyent a világ nyújt, s hogy az Ur Jézus mennyire szereti őket és mennyire óhajtja, hogy őket is boldoggá, nagyon boldoggá tehesse. Mindez pedig nem képzelt dolog, hanem tény és valóság s ha ök megtejj szik azt a lépést és átadják sziveiket az Urnák, akkor tapasztalni fogják, miként van az Ur szüntelen mellettük, segítve, biztatva, bátorítva öket az ö Szent Lelke által s ha igy állandó, élő összeköttetésben vannak az Úrral, akkor a kísértésektől nem kell tartaniok, mert az Ur harcol ö érettük s azért a győzelem is bizonyos. Ha aztán igy megismerik a fiatal leányok az Ur Istent, akkor jövöjükre vonatkozólag nem fognak ök többé őnkényiileg határozni, hanem annak vezetésére bizzák magukat, a ki egyedül képes őket azon az utón vezetni, a mely a legjobb az ö számukra.

De nemcsak a fiatal leányoknak, hanem az asszonyoknak is éppen oly szükséges, hogy mindezekkel megismerkedjenek. Milyen más lenne az, ha minden anya gyermekét az Urnák nevelné. Már az magában véve is borzasztó, ha maga az anya a széles utón jár, mely a veszedelembe visz, de még borzasztóbb az a gondolat, hogy gyermekeit is ennek a kár hozatnak neveli.

Épen olyan szükséges a gyermekekkel való foglalkozás is, hogy már korán vágyat és örömet erezzenek annak elnyerésére, a mely végig ki séri őket egész életükön, hogy korán meghalhassák az Ur szavát, mely őket is hívja.

Milyen más ottan az élet az ilyen családban, a hol felnőtt és gyermek egyaránt minden munkáját az Urnák végzi, minden örömét az Úrtól várja és a hol azt a kapcsot, mely az egyes családtagokat egymáshoz köti, az Ur erősíti meg. A hol meg van minden nemesítve és szentelve s igy a szeretet sem önző többé, hanem mindannyiszor segítünk egymásnak,

a megszentelödés utján előre haladni.

Fontos dolog a mi munkánkban az is, hogy mi ne csak összejöveteleket tartsunk, hanem felkeressük az embereket otthonukban is, mert mig egyrészt otthon közvetlenül intézhetjük hozzájuk a szavakat, másrészt megismerjük viszonyaikat és körülményeiket is és igy azokhoz alkalmazhatjuk.

a fentiekben mi inkább csak a sze gényebb néposztályról szólhatunk, de mindnyájan tudjuk, hogy az előkelőbbeknél is lelkileg ugyanaz a nyomor uralkodik és sokszor támad az a gondolatom, hogy az ö helyzetük még sokkal szomorúbb, mert a szegényekkel inkább van, a ki foglalkozik, mint ö velük. Az Urnái azonban nincsen személyválogatás és igy bizonyára lesznek közöttünk olyanok, a kik éppen erre vannak hivatva az Úrtól. Oh hallja meg az Urnák szavát, mert hiszen áldással csak ott azon a helyen muikálkodhatunk, a hova az Ur állított bennün két. Sokat, talán legtöbbet tehetnek e téren a tanítók, és nevelönök. Vajha törekvése céljául tűzné ki minden tanító és tanítónő, első sorban is az Ur Jézussal ismertetni meg a gyermeket, mint az egész cshládot. Természétesen nem elég, hogy azt csak szavakban tegye, hanem életével és tetteivel is bizonyságot kell tennie az Úrról, hogy mindazok, a kikkel érintkezik, az Urnák egy igaz tanít ványát lássák benne, a ki semmit, de semmit nem akar ebből magának tulajdonítani, hanem mindenütt és mindenben egyedüli törekvése az innak dicsőítése. Oh, vajha felfognák tanítók és nevelönök egyaránt hiva tusuknak nagy fontosságát s hogy ök egyszer nemcsak magukért, hanem sok más lélekért felelősséggel tartoznak, mindenkiért, a kik itten nevelésükre és gondjaikra voltak bízva.

Az aratásra való gabona sok, az a - rató kevés, az csendül füleinkbe, va lahányszor végig gondoljuk mind ezeket a dolgokul, azértramig egyfelől kérjük az Urat, hogy bocsásson

munkásokat az ö gabonájának aratására, másfelöl lássunk mi magunk is teljes szívvel és lélekkel a munkához, nem saját erőnkből hanem ma gunkat teljesen az Urra bízva, hogy mint használható eszközök lehessünk az ö kezeiben Gondoljuk meg, hogy az Ur még ma eljöhet s akkor csak az örülhet igazán, a ki “vigyáz“, a kinek van olajkészlete lámpája szá mára, a kit az Ur munkálkodva talált.

\ “Boldog szolga az, akit az ö Ura talál az ö tiszte szerint cselekedni, mikor haza jövend. “

“Vigyázzatok, mert nem tudjátok, mely órában jö el a ti uratok.”

Vasárnapi iskola.

Ének: 31 -ik dicséret.

Imák, mint említve volt. Olvasandó: Csel. könyve I : 4—14 v.

A Jézus feltámadása után negyven napig maradt a földön. Ez alatt a 40 nap alatt többször megjelent tanítva nyai előtt és beszélt azok előtt az Isten országára való dolgokról. A 40 ik napon újra egybe gyűjtötte őket. A tanítványok még ekkor is Izrael országának a megépítéséről álmodoznak. De Jézus világosan megmondja nekik: “Nem a ti dolgotok, hogy az időt és alkalmat tudjátok. Az Atya magának tartotta fenn ezt. De ti veszitek a Szentiéleknek erejét s ha eljön ti reátok, tanúim lesztek Jeruzsálemben, Júdeábán, Samariában és e földnek mind végső határáig.”

A Jézus mennybe menetele az “Olajfák hegyén“ történik. Ide ment ki Jézus tanítványaival. Itt emelkedék azok szemének láttára a mennyeknek Országába.

A tanítványokon legelőször is az emberi érzés vesz erőt. Sajnálják a Mestert. Azt hiszik, hogy árván ma radnak. A szomorúság érzete most még nagyobb, fájdalmasabb talán, mint volt akkor, mikor a Golgotha hegyen állottak. E buslakodás közben megjelentek előttük az Urnák angyalai s azt kérdezik: ‘,Galileabeli emberek, mit állótok nézvén a meny

be? Jézus, a ki oda felviteték tőletek a mennyországba, a képen jö eh miképpen láttátok öt felmenni a menny be.“

E szavak hallatára az apostolok megnyugodtak. A szomorúság elröppent; sziveikből. Nagy örömmel tértek vissza Jeruzsálembe s ott a tanít ványok szállásán összejöttek és imád koztak mindazok, a kik hittek a Jézus Krisztusban.

k.) Hány napig tartózkodott Jézus feltámadása után a földön? f.) Negyven napig, k.) Ekkor hova viteték. f.) A mennyeknek országába, k.) Melyik ünnepet ünnepeljük ennek az eseménynek az emlékezetére?

f.j Áldozó csötörtököt. k.) Hol történt a Jézus mennybe f.) Az olajfák hegyén, k.) Sajnálták e a tanítványok Jézust! f.) Igen.

k.) Mikor nyugodtak meg? f.) Akkor, mikor az angyalok meg mondották nekik, hogy Jézus el fog jönni hozzájuk.

k.) Hova mentek akkor? f.) Jeruzsálembe, az apostolok szál fására, hol imádkozásban töltötték idejüket a többi hívőkkel egyetemben.

k.) Árván hagyott-e minket is a

Jézus?

f.) Nem, mert ö velünk van mindenkoron.

. Pál Agrippa előtt.

Apóst. Cselek. 26 r. 19—29 v. •Istentől segítséget vévén, mind e mai napig megállottám.“ (22 v.)

Az apostol caesaieai fogságában két esztendő alatt négy ízben állott kihallgatáson kormányzók előtt. Az utolsó kormányzó idején Heró>des Agrippa király is jelen volt egy ily kihallgatáson. Pál kiváló gondolkozó és ékes szavú szónoknak bizonyult. Könnyedén cáfolta az ellene felhozott vádakat. Annyira megrendité szavaival előkelő biráit, hogy azok megrettenve jövendő sorsuk fe-TÁRCA.

Az összetört szív.

Az “Am. Magy. Ref. Lapjának’' eredeti tárcája.

Az 1896 ik év tavaszán ketten indultunk útnak, hogy valahol munkát keressünk. Szegény világ volt az akkor nagyon és a szegény ember alkalmatosságán, teliervonaton utaz tunk. Iowa állam McGregor nevű helységében találtuk magunkat egy szép reggelen, a Missisippi nyugati oldalán.

A folyó partján egy jó vizű forrás volt. melybe az élelmes lakók egy fe neketlen hordót sülyesztettek. Letelepedtünk a forrás partján s mig pajtásom a közeli faluba ment enni valót vásárolni, én a folyó partján vártam visszajöttére.

Előttem a királyi folyam, hátam inegett a hegyes párt, az alatta elki - gyózó vasútvonallal valóban festői látványt nyújtott. A vasúton egy erríber közeledett felém. Magas, sovány öreg ember. Őszbe csavarodott haj jal, kezében egy kis batyuval. Lehetett hatvan éves, talán öregebb is.

A mint mellém ért, letelepedem egy kire és hallgatagon bámult maga elé. Én érdeklődve néztem reá, mert az arcán elomló mély bánat oly szembetűnő volt és szegényes külse- A oly szánalmas 'és mégis oly bizalomgerjesztő, hogy meg nem állhat tam szó nélkül.

—Mi baj, öreg? — kérdém tőle.

—Semmi baj sincs, —feleié.

—Oly szomorúnak látszik.

—Van reá okom.

—Ej, ej, nem kell azért kétségbe esni, hiszen a tiszteséges szegénység nem vétek.

—Nem a szegénység bánt, fiam. sokkal nagyobb okom van rá.

—Ne mondja, csak nem ölt talán?

—Azt nem! — eh Üde minek a be szód, nem érted te azt.

E közben megérkezett pajtásom egy lapos köre terített újságra tá lalt és mellé tette a fél pint papra morgót is. Öregünket nem soká kellett unszolni. Jót húzott a kis fiaskó ból, aztán jóízűen evett, de az arca csak szomorú maradt. Fúrta az olda lámát, hogy mi lelte.

—Mondja már, öreg, miért olyan szomorú? — kérdém.

—Története van annak fiaim, ha nem restellitek, elmondom.

—Csak mondja! — biztattuk.

—Öregnek hívtok és valóban úgy is nézek ki s bizonyára csudálkozni fogtok, ha azt mondom, hogy még csak 45 éves vagyok. Hanem a bánat hamar őszit és nekem nagyon is ki jutott belőle. No de térjünk sorjára, kezdjük elején. I

Vidám, munkabíró fiatal ember voltam és egy texasi vasútvonalnál mint gépésznek, jó fizető alkalmazá som volt. Szüleim régen elhaltak és miután csak magamra volt gondom, vigán éltem életem napjait. A vonal végén egy gépész társamnál voltam koszton, a kinek élelmes kis felesége egy jó forgalmú kosztházat tartott. Minthogy nagyon jól ment az üzlet, egy nőt fogadott fel segítség ül. Fiatal özvegy volt, két kis gyermek anyja, egy fiúé és egy leánykáé. Szorgalmas munkás és istenfélő asz szotiy volt és úgy látszott, csak gyér mekeinek és bánatának élt. Férje — egy vasúti gépész— egy vonat ősz szeütközésnél vesztette életét. Csak az a különös volt benne, hogy férje holttestét a szerencsétlenség után soha meg nem találták. A szegény asz szony azt hitte, hogy az ö Henryje nem is halt meg, hanem a- zűrzavarban ódébb állt, mert a szerencsétlenség oka ö volt. Mindig azt hitte, hogy él és hogy majd egyszer csak visszatér.

Én igaz érdeklődéssel viseltettem iránta, a mi később mély, igaz szerelemmé változót t.Lassan ö is elfe lejtette eltűnt Henryjét, a gyerekek is hozzám szoktak és egybekeltünk. Boldog voltam, olyan boldog, a mi lyen boldognak teremti a jó Isten az ö gyermekeit. Boldogságunkat mi sem zavarta s az Isten meg is áldott egy kis fiúval. Nézzétek, itt vagyunk.

Egy fakó arcképet mutatott az öreg, melyet a batyuból vett elő. Há rom gyermek; egy csinos nö és egy merész tekintetű, büszke tartásu férfi képeit. Bizony a féfi képe nem nagyon hasonlított a mi bánatos őre günkhöz. Két könnycsepp esett a képre az öreg szemeiből, a mint viszszatette a batyuba és még bánatosabban folytatta:

—Egy napon, a mint szokásos utaűiról visszatértem, nem várt a tornácon az én kis feleségem. Mostoha fiacskám elémbe futott és örömtől ra gyogó szemekkel ineséltej hogy egy idegen van a házban, a kiről ast mondta a mama, hogy az a papa, a régen elveszettnek, hitt papa. Beléptem és csakugyan ö volt az, az én feleségem oly sokat megsiratott Henryje. Szófián bámultam reájuk, mivel nem tudtam, hogy kettőnk közül melyikünk marad, melyiket szereti az asszony. Feleségem hozzám jött s a szokásos csók helyett igy szólt:

—Vilmos, látod Henry visszajött, nem halt meg!

Szemében az öröm kétségtelen szik rája ragyogott és én menten beláttam, hogy nekem ott semmi keresetem többé. Vettem a kalapom és szó nélkül eltávoztam. Azóta nem láttam őket; de hallom, hogy boldogan élnek, de én — nekem csak a halál adhat nyugodalmat.

—Hát a gyermekek? — kórdé pajtásom.

—A gyermek hamar felejt s ök is hamar hozzátörödtek uj apjokhoz, — de meg a vér nem viz, nem tagadja meg magát.

Szomorúan néztünk távozó öregünk felé, a mint kis batyuját hóna alá fogva távozott a vasúton délfelé.

Meddig m egyen, meddig bírja még az a szegény összetört szív? — Ki tudná megmondani? .........

Toledoi István.