Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1902-11-20 / 47. szám

\

2

Hát vájjon addig nem választottuk-e, hogy a Jehova legyen az ő Urok? Igenis választottak, de folytonos kisértésnek voltak kitétetve, hogy vele szakítsanak Az ifjabb nemzedékre már nagy hatással voltak a kanaániták pogány szokásai s azok még nem voltak teljesen legyőzve. A kisértés a béke idején gyakoribb és veszélyesebb, mint hadakozáskor. Hajlandók lettek a fényűző, tétlen életre, s a jólét elpuhitá őket. Ilyen életfolytatásnak megfelelŐleg a pogány istenek tisztelése is természetes lett volna.

Józsiié jól látta ezeket a veszélyes jeleket, azért mondá búcsú beszédében: “válaszszatok ma, a kinek szolgáljatok.”

Előzetesen a szövetség meg le’tt újítva a törzsek között. Szükséges dolog nekünk is, hogy Istennek tett Ígéreteinket és fo gadalmainkat megújítsuk. Tartsuk szeműnk előtt, a mi megkéreszteltetéstlnket és konfirmáltatásunkat. Bizonyos napok és események megújult erővel kelnek fel emlékezetünkben s igy ujitjuk meg Istennel való szövetségünket.

Józsué feltette a kérdést: vagy a Jehovának, vagy a bálvány isteneknek szolgáljatok. Ebből is látszik, hogy Izrael nem volt mindig hiv a Jeliovához. Szabadon lehetett választani: vallás és erkölcs dolgában nem is lehet senkit sem kényszeríteni. Erőltetett szeretet, kénytelen isteni tisztelet, holt ceremónia alá vetett élő ember: visszatetsző és Isten előtt meg nem állhat.

Józsiiéban olyan erős volt a meggyőződés az Tsten vonzó ereje felől, hogy egy pillanatig sem habozott a “válaszszatpk’ kérdés feltételével. El jő az az idő, hogy minden ember bűnbánattal beismeri. ho<rv a Jehova az Ur. megtérnek és élnek. Az egyház élő hite. égő reménye mindannyiszor gyengült, valahányszor üldözte egymást a másféle gondolkozás és felfogás. Mindannyiszor magas lánggal égett a hit, midőn a lelkiismereti szabad meggyőződés vitte a szabad választás zászlaját. Sok hajdani szent inkább maga sem tanulmányozta a bibliát, hogy azt mással ne kelljen közölnie. A kiben Krisztus lelke él, az egy percig sem habozik a diadal felől s viszont az in<rata<jr nem lősz <ryőzedelmes. A mire a keresztvénségnek minden időben szüksége van: szabad vizsgálódás, független gondolkozás és szabad cselekvés.

, A népet két feltétel kötötte: először ott volt előtttök Józsué példája: “Én és az én házam tiszteljük az Urat.” Kétségtelen, hogy a vezér ilyen határozott nyilatkozata

irányította a nép elhatározását is: szilárd meggyőződés bizalmat kelt. A társas életben is például az orvos, az ügyvéd, a tanító, a bíró, a kereskedő adhat ilyen jó irányt az ifjúság elhatározására: az egyházhoz való érzületük szerint kelthetnek rokonszenvet vagy közönyösséget. Másodszor a múltra való megkapó hivatkozás i hatással volt. Az Ur hozta ki őket Egy^ tómból. “Az Ur a mi Istenünk az, a kr fel hozott minket és atyáinkat Egyptojp földéről, a szolgák házából és a ki roeket a nagy jeleket tette a mi szemeink /előtt. . és kiűzött az Ur minden népet.”/

Lapozgassuk csak a keresztyen egyház történetét s megláthatjuk, mikéi t adott az Ur annak diadalmat. A tanitv: nyok kicsiny csoportjából a keresztyén k száma százmilliókra növekedett. Saját életünkben, gyermekkorunk tapasztalataiból elmondhatjuk: “ö a mi istenünk.!’

Szolgáljatok az Urnák. Józsué — úgy látszik — elkedvetlenité a népet, midőn azt mondja: “Nem szolgálhattok az Urnák, mert szent Isten. Hogy ha elhagyjátok az Urat és szolgáltok idegen istenek-.

o O

nek, akkor elfordul s bajt szerez nektek.”

Nem akarta elkedvetleníteni a népet, csak azt akartq, elibök állítani, hogy ők ön magok erejéből nem tölthetik bp az Ur akaratát. Csakis az igaz és hiv életfolytatás szolgálhat neki'. Jézus ugyanezt kívánja követőitől. Nem úgy nyert tanítványokat, hogy könnyű feltételeket tűzne ki. Öntagadást, az élet keresztjének hordozását és martyr halál jelzői a dicsőség utjának. Ennek csak egy jutalma van, hogy a Megváltóval szövetségre lépvén, hozzá hívek fognak lenni.

Egy lépéssel tovább menve azt is megmondja: “Hogy ha elhagyjátok az Urat és szolgáitól^ az idegen isteneknek, megemészt titeket.” Az értelem első pillanatra ez: jobb inkább kezdetben szakitani vele, mint előbb követni s aztán elhagyni. Mindenesetre nagy feladat áll egy keresztyén előtt: legyen hiv követője a Krisztus példájának, szakitson az önző és ijbünös életfolytatással, kezdjen harcot valamennyi gonosz ellen. Emlékezzél meg arról, hogy valamiképen- vissza ne essél.

Eifle felvilágosítás után a nép egyértelemmel kijelenté, hogy az Urat választja. Józsué szövetséget kötött a néppel; egy emlékkövet állítottak fel az eskü megerősítésére.

Három utón lett erős az eskü: a nép önmagában, a törvény feljegyzése által s az

emlékkő is erre emlékeztetett. “íme ez a kő lészen ellenünk bizonyságunk, mert ez hallotta az Urnák minden beszédét, a me: lj'eket szólott vala nékünk; és lészen ellenetek i^JíKonyságul, hogy ne hazudjatok úristenetek ellen.” (27. v.)

Virág István.

es mi.

A Magyarok Csillagának ft. szerkesztője nagyon elkeseredett hangon ir ellenünk, a miért azt a pápai brévét, a mely elrendeli, hogy az esetnekek kiirtásáért imádkozni kell, olvasóinkkal kellő magyarázat kíséretében megismertettük.

“Szivárványos” stylusában azonban tömérdek igazságtalan állitást tálal fel olvasóinak.

Legelőször is konstatálnunk kell azt a tényt, hogy a ít. szerkesztő minket szeretne a viz felzavaróinak tartani, holott maga-is elismeri azt. hogy “ötszáz esztendejénél több ide je annak, hogy ez a kitétel*! “az eretnekség kiirtásáért”) valamennyi teljes búcsúval felruházott templom pápai brévéjében előfordul, még pedig világszerte, vagyis a világon létező valamennyi ilyen templom brévéjében.”

Ha ez igy áll, vájjon nem önmagunk iránt való kötelességünk volt-e ezt a tényt hiveink tudomására hozni s kérni őket, hogy ne fizessenek gonoszszal a gonoszért. Mert ez csak elég gonosz dolog, ha valaki halálunkért, elpusztulásunkért irríádkozik.

A ft. szerkesztő, hogy az általa is elismert igazságnak az élét is'kicsavarja, össze-vissza beszél a pápáról, Széli Kálmánról s azokról -a liithü katholikusokról, a kik a magyar nemzet történetében kiváló helyet foglalnak el s a kiknek emlékét mi is tiszteljük. De hivatkozásának az alapja hibás. Azt mondja ugyanis: “Meg fogjuk szellőztetni ezt a kérdést. mert ez a vallásos újság azt a bolondot akarja elhitetni olvasóival, hogy a római pápa, meg ami hitünk ellensége a magyarságnak.”

Mi ezt soha se mondtuk. De ha

mondottuk volna is, bolondot nem mondtunk volna. Tessék csak megfi gyei ni, hogy mint nyilatkozott 1902 nov. 4-én gróf Zichy János a magyar parlamentben:— “A kiegyezés kérdésében reánk nézve a monarchia érdeke az irányadó, mert a monarchia j érdeke az ország érdeke is”—. A ki igy beszél, ha mindjárt gróf Zichynek hívják, is, nem hü fia Magyarországnak.

Mi azonban azt, a mit nekünk tulajdonit a ft. szerkesztő, soha nem mondtuk, mert mi valótlanságot nem szoktunk mondani. Hanem azt igenis megírtuk, hogy annak a négy millió magyarnak, kik hit dolgában másként vélekednek, mint a római egyház: ellensége a pápa is, ellenségei a ft. lelkész urak is. A nép nem. A nép sokkal józanabb, minthogy ellensége legyen szegény testvéreinek.

Miután a kiindulási pont hibás, csak homokra van építve a további okoskodás is.

Voltak s bizonyára ma is vannak hü hazafiak, kiváló polgári erények! kel ékeskedő honfiak a magyar római katliolikusok között, s ebeknek, nagyobb tisztelői nincsenek nálunk, de ezek nem is voltak s ma se úgynevezett ultramontánok.

Nem tudom, szellemesség, vagy gúny akar-e lenni a ft. szerkesztőnek az a kérdése, a mely a mohácsi vészben elesett egyháznagyok s római katliolikusok számára vonatkozik? Ha akár egyik, akár másik, vagy rosszakaratból, vagy tudatlanságból származik! Hát nem tudja-e a szerkesztő ur, a rákosi és hatvani or szággyülések végzéseit?

Ha nem volt 1526-ban prot. katonaság, volt később. Epen a Protestantismus volt az, a mely Magyarországot a Muhinál, Mohácsnál ért csapásoknál, nagyobb kisértés idején megmentette. Nem hivatkozom az ön vitézei közül csak a Rákócyakra. Ezek közül azok, a kik a magyar nemzet történetében szerepet játszottak, mind Magyarország alkotmányának megőrzéséért s a vallásnak szabad gyakorlatáért fogtak fegyvert.

TÁRCA.

Mátyás párbaja.

Irta.: Ivlilrszátlr Kálmán.

(Folyt, és vége.)

Csak maga Holubár nem volt kiváncsi, mindegy neki, akárki, ö legyőzi, ha maga a pokolbeli sátán lesz is, csakhogy a királyt maga mel lé hangolja és legyőzi valamennyit, akik jönnek, habár csupa Toldy Miklós s Kinizsyek volnának. Nem, nem, ez előtt a király előtt nem szabad szégyenben megpirosodnia az arcának. Mert ez már igazi király. Nem irigy ez a vitézségre, mintPodjebrád s nem alkuszik meg rá, mint Fridrik, nem mondja ez: “Kíméld az enyémet”, inkább azt mennydörgi: “Ne kíméld!” Ez aztán a király.

Péter-Pál napján csakugyan megtörtént a nagy álharc. Tengernyi néző volt a Zsigmond-piacon. Jól mulatott a nép, volt mit nézni, kit mutogatni, kit éljenezni.

Rendre jöttek fényes köntöseikben a föurak és asszonyaik. Ez Kinizsy! Az Ujlaky. Azok ott a Bánffyak, Coborék. Aztán a királyné érkezett meg a palotahölgyeivel s eltűnt a sátorban, mint egy szép álom. Mögötte egy apród lépkedett, (a kis t\a zincy Gergely), bíbor párnán egy e züst koszorút hozva; azt adja majd a királyné a győztesnek.

Már mindenki itt van, csak még a királyt várják. Pedig a tömeg már nyugtalan. Hol lehet a király? Végre jön az egyik olasza, Galeotto lírám, nagy lihegve és megsúgja a pa j latinusnak, h^gy a király nem jöhet j el, mert el van foglalva, később úgy J lehet, itt lesz. de azért rendeli, hogy! meg kell kezdeni az álharcot.

A nádor intett, mire felharsannak j a kürtök s megnyílnak a harci po-' rond sorompói. Benyargal Holubár vitéz nehéz páncélban, rettentő iz- i mos lovon, vélnéd egy torony van a ló hátán, oly szálas, irdatlan a cseh vitéz. Pajzsán a kétfarku oroszlán gúnyosan nyújtja ki piros nyelvét. J

Az elszörnyedés moraja fut végig j a soron s minden szem keresi, várja a másikat.

Csendesen lépked be leeresztett sisakrostélylyal egy zömök vitéz. Pajzsán mosolyog a hármas halom a kereszttel.

Senki sem ösmeri kicsoda. De mindenki reszket érte s felsóhajt: No, ez ma a homokba kóstol. Csak Kinizsy kiált rá biztatón:

—Ne félj magyar!

Nem is fél, dehogy fél. Nyugodtan ül lován, mely türelmetlenül kapálódzik s harapdálja a zabláját. Most elkiáltja magát a prisztaldus: '—Rajta vitézek!

Mindkét fél megsarkantyuzza lovát s kifeszitett gerelylyel rohannak egymásra. No most, no most! Ez a döntő perc. Istenekhez méltó izgalom perce. A két türelmetlen paripa priisszögve, orrlyukaikon tüzet fújva, rohan szembe. Hajrá, hajrá! ordítja a megittasult tömeg. Egy-egy női sikoly vegyül a zajba.

Ah mennyi benyomás, mennyi látvány egy szempilla rezgésnyi idő alatt. Most összeérnek. Jaj, uram, teremtöm! A páncélaik csörrennek, gerelyeik villannak egyet. Holubár sújt rettentő gerelyével, a magyar vitéz megtántorodik a nyeregben a döféstől, a lova félre ugrik.

No most vége van, vége van!

Hopp! Csodák csodája, nem esett le. Isten örzötte. Heíyre igazodik megtorpant lován. Ej, nem kis legény az, akárki mit mond.

Holubár a fogát csikorgatja dühében, hogy nem sikerült öt a nyeregből egyszerre kiemelni s fenyegetöleg, de könnyedén lóbázza meg kezében a gerelyt, mintha nádszál volna.

A harcbirák nehány percet engedtek a kifujásra s újra kezdődik a roham. í jra szól a kürt. Rajta vitézek! Vadul nyargalva vágtatnak most szembe s közel érve iszonyú erővel döfik egymásnak a gerelyt. Zug a levegőben, aztán tompán koppan s bor zasztó órditás kél nyomában, mintha megsebzett bölény bödülne el. Lepottyan a dárda a földre, csörömpöl s a mint a felkavart por oszlik, látni, hogy az ágaskodó mén hátá ról egy alaktalan test zuhan le a ló farkán keresztül.

Teremtő szent Isten! Álom-e vagy .valóság? Ez a nagy Holubár. A' magyar vitéz hetykén, kevélyen ül a nyeregben.

Óriás diadalkiáltásban tör ki a tömeg, mintha egyetlen száj lenne, a melyből fergeteg gyanánt dől ki a lelkesedés.

A hölgyek a kendőkkel integetnek, a daliák felugrálnak s a győzteshez szaladnak. Kinizsy nagy ők-