Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1902-10-30 / 44. szám
2 meg, mit tartalmaz az irás; a babonákat, a ceremóniákat, a díszes szertartásokat ámításnak tekintette. Az irás szabályozója és gazdag tárháza lévén az egész emberi életnek, belátta a nép az írásból, hogy Krisztus nem uralkodott a lelkeken, ebből meggyőződött arról, hogy a lélek szabad, hogy a lelkiismeret nem lehet bilincsekbe verve. A lélek az, irás által neki adott szabadságérzetnél fogva: jogot nyervén ismeretlen tájak felé repülni, a tudomány eddig gondosan elrejtett tájait felkutatta, berepülte a hit és tudomány országait, ezzel le lett téve alapja a kutatás szabadságának. A kutatás pedig szülte a tudomány, irodalom, művészetek csodás, eddig ismeretlen fellendülését. S a mi nem megvetendő, K. T. ez a tudomány, ez az irodalom mindenütt nemzeti nyelven szólalt meg, a minek az lett a következménye, hogy a nemzeti nyelv szeretete, a nemzeti eszmék ápolása felkaroltatott. A reíormátio mintegy villanyütésre tehát, nemcsak az általános emberi, hanem a haza határaihoz kötött, faj és nemzeti szeretet szent érzését hordta széjjel szárnyain, mint a szelek széthordják szárnyaikon a virágok magvait. E széthordott magvakból mennyi nagjeág s mennyi dicsőség származott, ki tudná azt most elszámlálni? De az evangyéliomból azt is megtanulta a világ, hogy neki eléviilhetlen jogai vannak, de e jogokkal kötelességek is vannak összekötve s a szabadsággal együtt jál- a felelősség érzete. A reformátío élénkítvén fel azon tudatot, hogy , mint már megjegyez tem, nincs más közbenjáró az egy Jézuson kívül és hogy pap és világi, egyforma az Isten előtt, sőt az irás szerint mindnyájan királyi nép, szent papság tartozunk lenni, ez kihatással volt arra, hogy minden egyes érezze e méltóság tudatát s igyekezzék a szent papság és királyi nép címére méltóvá is lenni. E nézettel együtt volt a kötelesáégérzet önmaga, családja s az emberiség irányában s a felelősség tudata hatalmasabb volt minden papi parancs-j nál, mert ez önmaga sarkalta az embert indulatainak a zabolázására; ennek nyomán tisztultak a néperkölcsök, fokozódott a szorgalom; a szorgalom megteremtette az ipart, kereskedést; a vagyoni jólétet; a jólét teremtett árvaházakat, jótékony intézeteket, mert a szorgalom; gyümölcséből több jutott a nyomor enyhítésére. Hasonlítsuk össze K. T-. a reformatio előtti állagotokat az azt követő időkkel! Szánó ^ érzéssel gondoltok az emberiségre, mely az evangyeli om világát nélkülözvén, oly sötétségben botorkált. Avagy hasonlítsatok össze két országot: egyiket, a melyben frz evangyeliomi vallás van többségben, a másikat, a hol a pápás rendszer. Az evangyeliomi országok ban, mintha egy uj világba lépnétek; ott a nép értelmes, müveit, fel világosodott, a szabadság érzete arcán ül: tevékeny, jólétnek örvend; erkölcsös, áldozni kész. Az egész ország a boldogság képét tükrözi viszsza; amott minden pusztulásról beszél. Ily értelemben mondjuk K. Testvéreim, hogy a reformátio ujjászülte a világot és valóban világot ujjászülö erő is van areformátioban. * * * Ennyi áldással járván K. T. a reformátio, nem csoda, ha őseink életöket, véröket áldozták e drága vallásért: a protestáns, különösen a magyar protestáns egyház története megannyi hősi küzdelem az erőszak, az elnyomás ellen. Hát mi ilyenek vagyunk-e K. T.? Kevés kivétellel bizony nem ilyenek vagyunk, sokan vannak közöttünk a hidegek, a közönyösek, akik csak névszerint evangyéliomi reformátusok, sőt hütelenek, áruló Jadások is akadnak köztünk. Mi az oka ennek K. T.? Mi? Részint a tudatlanság. Nem értik, tudatlanságukban fel nem fogják vallásunknak szépségét; minden más vallások feletti igazságát! Ezeket a tudatlanságokat tehát legfellebb szánni lehet; sajnálkozni lehet rajtok, hogy Isten szemeiket az ismeret J világa előtt mindeddig fel nem nyi- I tóttá. De okozza a kapzsiság másfelől, mely a legdrágábbat, a vallást eladja ezüst pénzért máskor olcsó világi előnyökért, néha egy jó szóért. Ébredjenek, öli ébredjenek fel ezen a napon az ilyen közönyösök, az ily bűnösök, rázza fel álmukból az evangyelium ezen szava: “a lélek drágább a test néP s a jók pedig merítsenek ezen a napon bizalmat és lelkesedést a múltból a jövőre. Mert ha az eyangj’eüomí egyház annyi szenvedés, üldözés között nemcsak nem fogyott, de megállóit, sőt terjeszkedett, mint valami kicsiny mustármagból nőtt terebélyes fa ágait kiterjesztette az egész világon s alatta ma már 140 millió ember talál nyugalmat és boldogságot: ez azt mutatja, K. T., hogy az evangyeliomban óriási erő rejlik s ez az erő ma békésen ápolva, sőt most, már az eddigi ellenséges állami hatalom által védve és támogatva az egész világot van hivatva meghódítani. Minta kovász megerjeszti az egész tésztát, úgy az evangyeliom kedvezőtlen körülmények közt eddig is meghódította a föld színét; jövőben pedig arra hivatott, ' hogy a népek igy kiáltsanak fel csoda működése előtt: “Az evangyéliom Is tennek hatalma, minden hívőnek üdvösségére.” De ehhez K. T. szükséges, hogy oly buzgóság éljen bennünk, minOöseinkben. Ök máglyákra, bitókra mentek a’vallásért, tűi tölünk csak annyit kíván az evangyelium, hogy éljünk, munkálkodjunk érte. Ismerjük meg, mert ha megismerjük, bizonyára szeretni fogjuk. Az ismeret pedig hallásból vagyon: “Mikópen hallanak pedig prédikálás nélkül”, mint az irás mondja. Látogassuk azért az Ur templomát, engedjünk az itt hallott evangyéliumi igének, olvassuk a szent könyvet, az evamgyeliornot, melyen kívül más alapot senki sem vethet. Életünket is az evangyéliumhoz szabjuk; gyermekeink szivébe korán csepegtessük be az evangyéliumi tanokat, akkor az evangyéliumi egyház Lutherrel igy kiálthat:, “Erős várnnk nékünk az Isten!” Es a mi szivünk nem félne, ha az egész föld megrendülne, és a hegyek a tengernek közepébe bedőlnének. Amen. PÉTER MIHÁL Y, ev. ref. pap. Kimelegedett bele az is, a ki hallotta, az is, a ki elbeszélte. Hát még akkor, mikor Jellacsics megszalajtásáról, a határőrök lefegyverezéséröl beszélt Benyó az öreg legény. Még Yinter uramnak is csillogott a szeme, lángba borult az arca, pedig német volt az istenadta. Csak annyit tudott mondani: teremtette; azután a sarokba vágta a gyalut, ott hagyta a műhelyt, két napig elő se került. A harmadik nap honvédruhába öltözve állított be a műhelybe. Egy másik honvéd is volt vele: a kis aljegyző, a kinek a bútorait készítettük Elíokom a munka, íelfukkesztem a német, —mondta Yinter uram.— Nem csinálunk bútor, csinálunk német halott; ha mekverünk, csiná lünk megint putor. Egy, kettő, megyünk háperii, bumm, bumm! A legények körülállták, össze-visz sza csókolták azt a becsületes németet, a ki mindig magyarnak vallotta magát és képes lett volna kifordítani azt a felebarátját, a ki német csúf névvel illette. Látod, ez igy van: a német is, a tót is szégyenli a saját nemzetét, csu pán a magyar büszke arra, hogy az Úristen magyarnak teremtette. Az Am. nagy. Ref. Egyesület new yorki nagygyűlésének hivatalos jegyzőkönyve. Jegyzőkönyv. Felvétetetett az Amerikai Magyar Ref. Egyesület conventióján, (nagygyűlésén) 1902. évi okt. hó 6-án és következő napjain, New Yorkon. Jelenlevők a vezértestület tagjai heten és 22 osztály képvisiöje 23 szavazattal. Tisztele tes Csu toros Elek elnök remek beszéddel nyitotta mega tanácskozásokat és elrendelte, hogy az osztályok képviselői igazoltassanak, a mely feladattal Petheö Bálint, Mokcsay Béla és Molnár István képviselő delegátusok bízattak meg, a. kik is a következő igazolt képviselők neveit jelentették be: Clevelandiból Zöldy Pál 2 szavazattal, továb! á 1—1 szavazattal: New Yorkból Petheö Bálint, Alyha: Nagy Sándor, New York Harlem: Rév. Kuthy Zoltán, Trenton: Rev. Virág István, Bridgeport Bandré György, Hazleton Mező András, Johnstown Kövér Sándor, Homestead Mokcsay Béla, Dunmore Domik Pál, South Bend Juhász Ferenc, Port Oram Tóth Sándor, Toledo Mol nár István, Hubbard Katócs Ferenc, Peckville Rév. Hamborszky Gyula, Phoenixville Köteles István. Pittsburg Rev. Konyha Pál, Fairport Harbor Varga Imre, Willock Tóth József, Monongahela City Nagy Imre, Wilkesbarre Györy László, Whitsett Lengyel János, Csntoros Elek, v. t. elnök, Molnár József v. t. alelnök, Tomcsányi József pénztárnok, Pap István ellenőr, Kováchy M. István jegyző, Mák Sándor sz. vizsg. tag, Tóth József sz. v. biz. tag. Mártha József szátnvizsg. biz. tag akadályozva volt a megjelenésben. Ezek után a tárgyalás sorrendje szerint a jegyzői jelentés olvastatott fel, melyet a gyűlés elfogadott s a jegyzőnek buzgó működéséért köszönet szavaztatott. II. A pénztárnoki jelentés egész terjedelmében fel olvastatott. Megállapittatott, hogy a készpénz —Jónás erek tyerek, de mék nem emper — mondta Yinter^ uram—itthon marad kontviselö a szerek ma mus, majt hozunk neki pokrétás kalapt. Hej! hogy elszabadult bennem a keserűség;mikor egyedül maradtam. Átöleltem a gyalupadot, úgy zokogtam, azt hittem, a szivem szakad le. Hát annyira gyerek vagyok még, hogy a hazámért sem szabad meghalnom! Hát hiában szabadultam föl Pünköstkor, csak a gyalupad mellett vesznek legényszámba s mikor kardot kellene kötni, Yinter uram öreg anyja mellé utasítanak kuktának. Egy gondolat s nyomban erős elhatározás támadt föl bennem, mely fölszántotta könyüimet. ügy tettem én is, mint nehány nap előtt Yinter uram, a sarokba vágtam a gyalut, tetejébe a vászonkötényt és a távozók után rohantam. Utolértem őket a Náthán boltja elött, ki egy lisztes zsákra támaszkodva nézte a nótázó legényeket. —Megáldjatok! —kiabáltam. —Ve letek akarok menni! Legény vagyok már én is; elbírom a kardot, a puskát. TÁRCA. A félkezü vőlegény. Irta,: Szertári István.. • —Katona voltam, öcsém, ha hiszed el, ha nem. —De ezzel a sánta lábbal? Poporinszki ur letette a gyalut, egy marok szijácsot dobott a katlanba, hogy fölmelegitse az enyvet, azután az elé a gyerekarcu fiatal ember elé lépett, a ki egy félig kész szekrényhez támaszkodva, kétkedő arccal fogadta állítását. —Hát öcsém, ez a láb nem volt mindig sánta. Ez a láb két német golyótól nyomorodott meg. Nézd, egyik itt van a mellényzsebemben, szerencsémre ki tudtam venni a sebből abicsakommal; de a másik után hiába kotorásztak még az orvosok is, az nem került elő. Még most is bent van, beszorulva két csont közé. Azóta olyan a combom, mint a leveli béka: nagyon megérzi az időváltozást. De már megszoktam, régóta viselem, 1848 ápril 19. óta. Hej! szép idők voltak azok, öcsém. Bokrétás sapkával dalolva mentünk a csatába, mosolyogva néztünk a halál szemébe. Olyan gyerek, kit ma dajkamesél ijesztgetnek, azért rimánkodott, hogy ö is kardot köthessen és velünk jöhessen. Az ágyudörgés, a puskaropogás, a golyófütyölés olyan kedvre hangolt bennünket, mint téged a cigány, ha német táncra muzsikál. A félelmet nem ismertük, az mind a németé volt, nekünk csak a bátorság maradt; szinte ünnepnapunk volt, ha jól kiporolhattuk a sógor bugyogóját. Pedig még alig voltam tizenhat óves. Ott dolgoztam a hosszusoron a Yinter asztalosmester műhelyében. Hatan voltunk legények, a hetedik munkás mester; én a legfiatalabb, ö a legidősebb. A városi aljegyző házasodott, annak készítettük a bútorait. Csakhogy nem igen ment a munka. Politizáltunk, öcsém; akkor nemcsak a csizmadia volt politikus, hanem az asztalos is. Egyik nap örömujjongva éljeneztük a királyt, a másik nap ökölbe szorított kezekkel fenyegetőztünk Becs felé; egyik nap reménykedtünk, a másik nap kétség beestünk. Aztán jöttek a hírek a háborúról.
