Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1902-06-19 / 25. szám

Ili. év föl van). Felelős szerkesztő: ; KiLLASSAY SÁiTEOE bridgeporti ref. lelkész. I A lap szellemi részét illető minden közle­mény az ő címére: Oor. Howard Ave. & Pine Street, Bridgeport, Conn, küldendő. EDITOR: ü.lez:. 3HH3.la.33a.3r, Pastor of the Hungarian Ref. Church, j Cor. Howard Ave. & Pine st. Bridgeport. Bridgeport, Conn.. 1902 Jtniins 19-ér/ MiiaTiLE (Hungarian-American Reformed Sentinel.) 25. szám. FIGYELEM! ^’Sm.’a.rx^a.tÄrssCfc: KUTHY ZOLTÁN new yorki ) , fe ( lelkészek VIRÁG I8TV^ N trentoni ref. ) Az előfizetési pénzek, cím változások s mindennemű a lapot illető jelentések a szerkesztő címére küldendők. Cor. Howard Ave. & Pine Street, BricLgreport, Conn. Ibv£eg’jelen, minden csö­­törtöfeon.. Blöfi-zetési ár egny étrre : -ZS-meri^áToa. $2. l>^Ea.g-3ra,rországT:a. $2.50. Az Amerikai flagyar Ref. Egyesületnek hivatalos lapja. A lap tiszta jövedelme amerikai magyar ref. egyházi célokra fordittatik. Published every Thursday by the iitlenn UH Puttü Cor. Howard Ave. & Pine st., Bridgeport, Conn. ENTERED AT THE POST OFFICE AT BRIDGEPORT, CONN. AS SECOND CLASS MAIL MATTER. Templom szentelési 3gT37-l^á.z;I Toeszéd.. Irta és Johnstown ban 1902 Junius 15-én elmon dot.ta: PZalassay Sándor. Alapige: Zsolt. LXXXIV: 2—G. Mily igen szerel met esek a te hajlé­kaid, Seregeknek Ura.... így só­hajtott fel gyakorta a ti szivetek test­véreim, kik beláttátok, átéreztétek azt, hogy minő szomorúság az, fiái­kor a veréb is talál házat és a fecske is fészket rak magának, a hova fiait elhelyezhesse, de az ember nem ta­­hílja fel azokat az oltárokat, a hova kívánkozik, a hol imádkozva s éne­kelve ott képzelje magát, a hol a menny lakói. Oh bizony nagy szomorúság ez! Hiszen az ember a társas életre van hivatva. Örömünk nagyobb, ha van ki velünk örüljön, fájdalmunk meg­kisebbedik, szivünk sebe hamarabb begyógyul, ha van, ki vigasztaljon s megismertesse velünk Giiéad bal­zsamát. Vallásosságunk is társas összejö­vetelben nyer kifejezést. Hitünk e­­rösbödik, lia másokat hinni látunk, reménységünk nem fogyatkozik még­ha azt tapasztaljuk, hogy más is re­mél, szeretetünk nemesbedik, ha szemtanúi vagyunk annak, hogy szeretni tudó embertársaink mint si­etnek a társadalmi bajok orvoslásá­ra s az emberiség sebeinek bekötözé­­sére. .. Nem mondom én,- hogy tit kon, ajtónkat behajtva is nem imád kozhatunk s nem hívhatjuk segítsé­gül az Urat: sőt vannak pillanatok az ember életében, mikor az ilyen el­mélkedés s magános, titkos imákban érzi a szentlélek ihletését: de azt ha tározottan állítom, hogy az igaz ke resztyén embernek nem elégítheti ki szivét az ilyen magános buzgólko­­dás! Az igaz keresztyén embernek szive szerint úgy kell felsóhajtania, mint Dávid a zsoltáros király: ‘ Kívánkozik, sőt emésztődik lel kém az urnák tornácai után; szivem és testem epekedik az élő Istenhez! ’ Kívánkozott a ti lelketek is az Ur­nák szép és hives mezejére! Hiszen ezen a földön, a hol az Isten nekünk lakózást engedett, csak olyanok va­gyunk, mint az Egyiptom földére szakadt zsidóság. Sokszor keserűsé­get okozó félreismertetés, szokásain­kért maró gúnyolódás az osztályré szünk s lépten-nyomon ereznünk kell azt, hogy bölcsőnk nem itt rin­gott, lépten-nyomon tapasztalnunk kell azt, hogy nem ez a föld a mi ha­zánk__Úszó sziget vagyunk a né­pek tenger árjában, a magasba emel­kedő hullámok most ide, majd oda dobálnak bennünket. Mi édesité meg az Egyptomban la­kó zsidóság szenvedéseit! Mi hallgat­tatá el ajkuk keserű panaszait? Nem más, mint az a tudat, hogy él az Is­ién! Mi édesiti meg a mi földi vándor lásunk napjait, s hányattatásunk, szenvedéseink, aggságoskodásunk! nehéz gondját mi távolítja el? Nem más, mint az az érzés, a mely i e sóhajt adja ajkainkra: Mily szerel­­metesek a te hajlékaid. Seregeknek Ura! Szerelmesek a te hajlékaid! Oh hányszor sóhajtottatok ti igy. Test- j véreim, kik az Isten iránt valósze-i relmeteknek az által adtok kifeje- j zést, hogy hajlékot emeltek az urnák dicsőítésére s igy bizonyítjátok be j azt, hogy ti az urnák oltárainál kí­vántok lakozni. Igen, testvéreim, ez j a hajlék bizonysága annak a szere­tetnek, a melyeket kebletekből az életnek zord viharjai, könyelmüség­­re csábitó gyönyörei és élvei nem tudtak kiirtani. Tanúsága annak a szeretetnek, a mely az Isten s a Jé­zus Krisztus iránt él a ti lelketek- j ben s annak az áldozatkészségnek, aj mely véres verejtékkel keresett fiilé-j rekböl éjpiti fel azt a lajtorját, a mely a földet az éggel köti össze. Ezekért, — e három bizonyságté­telért mondom én, vallom én, hogy boldogok vagytok, kik az imádság­nak e házát felépítettétek. Oh érezzétek ezt a boldogságot él­tetek minden napjaiban. S érezni is fogjátok: ‘‘ha lakoztok az Urnák há­zában s öt dicséritek szüntelen. Az Urházában való lakozás nem azt teszi, hogy a templomok falai közül ki ne menjünk soha, hogy hallgat­­suk el egészen magunkban az ént s hagyjuk el a világot és annak öröme­it. Nem, mert a keresztyén vailás nem teszi siralom völgyévé az életet, sőt inkább megnemesiti azt. Az Ur­házában való örök lakozás azt teszi, s mást nem is tehet, hogy legyen e­­gész életünk olyan, mintha mindig a templomban lakoznánk. Ezt pedig csak az erkölcsi tiszta­ság és az Istennek félelme teremthe­tik meg bennünk. (Folyt, köv.) Sió! Beimen [illés. , (1642—1716.) Xlfta.: 3^a.g-37-a,ri _S-:rpá,ct. De tanúbizonysága ez az isten di­csőségére emelt hajlék annak is, hogy ti azokat a méltatlan és gyáva támadásokat, a 'melyek minket mint idegeneket épen ebben a tartomány­ban érnek a legtöbbet: tettekkel ve­ritek vissza s azokat, a kik eddig a csúfolok székében ültek, arra kény­szerűitek, hogy oda Ítéljék nektek a tisztelet és elismerés borostyán ko­szorúját! Öli mert ez a nép, bár itt a vallás­­szabadság a szó teljes értelmében u-1 ralkodik, a szerint Ítél, a mint látja, miként adunk kifejezést vallásossá­gunknak. Nem azt nézi, ki minő fe­lekezetű, de azt vizsgálja, ki minő! vallásos. Oh engem megtanított már a ta­pasztalat arra, hogy egyik nagy igaz! ság az, a mit nem volna szabad sen­­ninek se elfelednie: Szeresd az Istent s embertársaid is szeretni fognak. Végül tanúbizonysága ez a hajlék annak is, hogy az Amerikába sza­kadt református magyarság drága, véren szerzett örökségéhez nem lesz! hűtlenné soha. Minő felemelő, ma^ gasztos dolog az, hogy alig tiz év alatt, idegen földön, nyomasztó vi- j szonyok között kilenc magyar ref. templon/ épült fel közöttünk és álta­lunk. Oh nem a só megizetlenedését j jelenti ez, sőt inkább azt, hogy mi j nem azért gyújtogattak itt az evan-j gyéliomi világosságot, hogy a vékaj alá tétessék, hanem azért, hogy fényijük mindazoknak, a kik a ház­ban vannak. És fénylik----S _ eljön j az idő, mikor meg fogják látni ezt a j fényt azok is. a kik rólunk és mun­káinkról tudomást sem akarnak ven­ni---- I Ez előtt úgy 200 évvel élt. Mikor még Erdély külön ország volt, I. A- paífy Mihály fejedelem alatt. Két szomszéd császár (a német és török] védelme és támadása alatt. Kik egy­mástól féltették Erdélyt: mindenik magának szerette volna. , A török császár mégis mindig jobb volt Erdélyhez (ámbár ez is rossz volt), núnt a német császár. A német császárról jól irta Szalánczy István követ 1. Rákóczy György fejedelem­nek: “hogy mint szintén az nagy fo­lyóvizek folyásoktól természetek el­len meg nem állhatnak, úgy az né­met is soha az mi kegyelmes urunk ö nagysága és országa ellen prakti­kába meg nem szűnik ezután is semmi időben.” Nem is szűnt meg. Mikor a másik hatalom, a török császár ereje gyen­gült és többet nem tartóztatta: elá­rasztotta Erdélyt, mint egy nagy fo­lyó. Katonákat hozott be szállásba. I. Apaffy halála után guberniumot állított a fejedelem helyett, melyet Becsből igazgattak, inig mindent el­igazgattak. Ekkor élt Bethlen Miklós, ki mind ezekben sokat forgott: változtatta volna szívesen jobbra, változtatta is, a mennyire lehetett. I. Apaffy Miliá­­lyon kívül fö emberei voltak még: Teleki Mihály, Bánffv György stb. Teleki föminiszter Bethlen Miklóssal folyton veszekedtek és békéitek, mint a gyermekek. Teleki halálakor is Bethlen Miklósra bizta családját Bán ff y György gubernátorral a gu­bernátor választáskor is szembe volt, ö volt a másik jelölt. Azután is so­kat szidta Bánffyt, mért hagyta be­jönni a jezsuitákat, de félt ellene ten ni valamit, mert akkor más, r. kath. fÖember lett volna a gubernátor és az még rosszabb lett volna. Ezzel is cSu­­pán veszekedett, de nem ártott neki. Mind kálvinisták voltak. * * * Született Erdélyben, Kis Bún ne­vű falusi kastélyukban, 1642. év sept l ón virradóra. Atyja Bethlen János fökancellárius, főispán, tanácsos, fö kurátor stb. volt. Anyja Kemény An na. Sok gyermekük volt, de nagy kort csak hárman értek: Miklós, Pál és Sámuel. A kis-buni jószágukon neveke dett. Már kis gyermek korában kezd ték taníttatni. Tanítót vittek a ház­hoz. Sokat kínozták. Minden étel e lőtt 5—6 latin szót kellett elmonda nia, ha nem tudta, nem adtak abból az ételből. Egyszer Keresztúri Pál, a fejedelmi udvari iskola tanítója Kis Bunra ment, Bethlen Jánoshoz. Ott ebédelvén, hallja, mikor a gyermek­kel mondatják az 5—6 latin szót: ha ragadt és azt mondta, hagyják el, mert igy az a szegény gyermek soha sem tud jól ebédelni. Nagy kárt tesz ­nek az egészségében. “Elhagyák azért, — írja Bethlen M. önéletírásában, — ónnékem nagy örömemre, mert bizony nagy iga volt rajtam, oly móddal nem is ehettem jól, csak a latin szavakat mammog­­tam magamban; ha nekem Kereszt­úri akkori eszemmel a mint voltam, egy falut ajándékozott volna, nem vettem volna kedvesebben tőle, meg is szerettem, dicsértem, hogy micso da jó vén ember, még az. apámnál is jobb.” 1652-1)811 10 éves korában vitték Kis-Bunról Gy. Fejérvárra, a feje delmi iskolába, a Keresztúri keze a­­lá. Sietett ide és örömmel tanult Ke­resztúritól, mert már otthon megsze­rette. Játékra annyi időt adott, mig megunták. Mindenütt nagy szabad ságot. Szónoklattant tanítani nem akart. Tanuljanak dolgot, valóságot először, hogy legyen miből szóno­kolni. A latin nyelvet sem tanította n?« gyón. “Ez csinálta Erdélyben a sok nyomorgató istentelen urat.” Mert e • miatt a pogány nyelv miatt hanya­golták el a szentirást, még is, egy se tud jól latinul. Keresztúri rhetorika (szónoklattan) helyett theologiára vette őket. Mikor nagy ember volt, is sokszor emlegette Keresztúrit. Sajnálta, hogy elvesztek gyermekkori irkái, mert szerette volna “a világ eleibe adni.” Csak a “localis memóriáját” nem szerette. Ami abból állott, hogy a bibliából néhány verset kiszedett és megtanította, hogy hol vannak azok. Mikor ezt tanította, kiküldte Bethleneket s csak azoknak tanítot­ta, a kik 100 aranyat fizettek: “drá-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom