Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1901-04-04 / 14. szám
3 és mondjad te is a hívek lelkesült seregével: Él Jézus, a mi Fejünk, Keresztyének énekeljünk, Ülvén Husvét ünnepeket, Uj győzelmi éneket! Harsányi Sándor, ev. ref. lelkész 1ST agypénteken. Ki az igazságért vérzett, Szenvedőkkel együtt érzett, — A ki jót tett mindenekkel, S megfizetve lön sebekkel: Te voltál az én Megváltóm, Örök életre megtartóm! Keresztfádnál leborulok, Orcámmal a porba hullok, — Én okoztam azt Neked mind A fájdalmat, a tenger kint. Én okoztam bűneimmel.... Siratom most könynyeimmel. Mennyekből a földre szálltál, Szeretettel mellém álltái, Vigasztaltál bánatomban, Megsegítettél bajomban, — Mint jó pásztor legeltettél Égi kenyérrel etettél ! — Megáll. Figyel... . Hát Kalotaiéknál énekelnek. — De micsoda ének, hogy nem ismeri annak a nótáját? Istenes ének, az igaz, de a mi énekes könyvünkben nincs meg a nótája. A kíváncsiság felébredt benne. — No, ezt már megtudom — gondolja magában — ha éppen itt virradok is meg, úgy sem megyek addig haza. A hallgatódzás, leskelődés csúnya dolog, de Bokros András, az egyházfi, mégis megtette. Az ének véget ér. Azután beszéd hallatszik. .. . Imádkoznak. ... Csak nem a tiszteletes ur?. .. .Nem, ez nem az ő hangja. Ismét beszélnek. De mit? — Hallga’ csak! . .. .Mire valók a papok? Hát mi tartsuk? Menjenek ők kapálni, dolgozzanak. Mi a papok nélkül is tudunk imádkozni, mert maga a Krisztus tanitá, hogy a hol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében, ő jelen lesz mi közöttünk. És mire való a templom? Oda csak a bűnösök járnak. .. . A Bokros András vére már forrott e beszéd hallatára. Úgy jött, hogy beüsse az ablakot és bekiáltson: Hazudtok! j . I De türtőztette magát, mert ő már tudta, hogy kikkel cimborái Kalotai Péter. A tiszteletes ur éppen igy elmondotta előre. Minden szava igaz volt. Látást adtál szemeimnek, Hallást süket füleimnek, Távolitád bénaságom, Hogy járhattam fürge lábon, Gyógyitál, beteg ha voltam, Föltámasztál, ha megholtam! S mindezért mivel fizettem? Öh jaj, de elvetemedtem! Hitvány pénzért eladtalak, — Hütlenül megtagadtalak, — Küldtelek a Golgotára, Meghalni a keresztfára! Kegyelmesen bántál velem! Megbocsátás volt nézésed Megváltás fájó vérzésed; Imádkoztál én érettem, A ki ellenséged lettem. Tekints reám kegyelmesen, Hisz nem tudtam mit cselekszem; Nehéz bűnöm szánom-bánom, Nyugtom sehol nem találom, Csak Tenálad én Megváltóm, Örök életre megtartóm! „Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért.“ Máté XXVII. 3—5. Ama régi emlékezetes nagypéntek egyik szereplőjének: az áruló Tudásnak szavai ezek, akkor a mint árulása borzasztó következményeit látva visszadobja ezüst pénzt s lelAh, azok a baptisták.... azok a baptisták, ők vették el a te józan eszedet Kalotai Péter. Azért nem jársz templomba. De majd megbánod még te. Természetes, hogy másnap az egyházfi mindenkinek elmondotta, hogy Kalotai Péter miért nem jár templomba: a baptistákkal tart. Megtagadta a régi hitet. % í|í í}í Amaz emlékeztes este óta, mikor Bokros András tanúja volt a Kalotai Péter uram házánál tartott baptista istenitiszteletnek, nem telt el több idő egy fél esztendőnél és ismét összejövetel volt ottan. De most egészen más színezetű. Kalotai Péternét leverte a betegség. Nem tudták megmenteni. Bele halt. A virrasztóra, a temetésre gyűltek most össze. Szomorú temetés volt. Négy árva gyermeket hagyott maga után. Szem szárazon nem maradt, olyan szép tanítást tett a tiszteletes ur, pedig azt hitték, hogy el se megy a temetésre. Sirt mindenki. De a könycseppekben a vigasztalás szivárványa is feltűnt, olyan meggyőzőleg mutattta ki a jó Isten szeretetét, mely ott van legközelebb, hol legnagyobb a csapás. Kalotai Péternek nehéz napjai következtek ezután. Most érezte igazán, hogy kit veszített el feleségében, s még inkább érezték az árvák az édes anya hiányát. De vigasztaták őt is, az árvákat is a baptista apostolok,
