Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1901-01-02 / 1. szám
még egy fillért sem, mert keresményöket meg nem gazdálkodód : vájjon mit gondolsz, mi jogon kivonnál te megosztozkodni az én vagyonomon; vájjon volna-e ennél igazságtalanabb, bünösebb és törvénytelenebb osztozkodás! Nem is kivan ilyen egyenlőséget egyetlen munkás,egyetlen józan gondolkodású ember sem; kívánnák ezt csupán a heverök, a dologkerülök, kik azt szeretnék, hogy midőn a földön henyélve feküsznek, hát a mennyei manna a szájukba hullana. De még abban az esetben is, ha volna jogi alapja az ilyen egyenlőségnek, — az, mig emberek vagyunk, megvalósítható sohasem lenne. Mert ha a föld minden határait ma szétosztanák az emberek közt egyenlő részletekben, már holnap a birtoklapot változtatni kellene, mert osztályrészét a heverő csakhamar eltékozolná, a szorgalmatos pedig már az első napon szaporítaná. De nem valósítható meg az ilyen egyenlőség, épen magának az emberiségnek magasabb irányú közművelődése érdekében sem; mert ha a vagyon nem lenne a szorgalom gyümölcse , eredménye, — hol volna a buzditó erő, mely az embert munkára ösztönözné, kinek volna kedve dolgozni nél, mint a kinél tartózkodott Laczi hébe-korba, — innét aztán elindulnak a szörnyű tett végrehajtására. Be is szereztek e végre egy élesre fent uj kést, egy pisztolyt és egy baltát. Laczi a rablógyilkosság végrehajtására kitűzött éjszaka napján igen izgatott volt, enni sem tudott; ha emberekkel találkozott, szemeit önkénytelenül a földre sütve kikerülte őket. Valami sajátságos, nyugtalanító érzés bántotta és némelykor, mint az álmából hirtelen felriadt, révedezöen tekintett szét maga körül. Ejh! mi történt velem? — gondolá magában. — Mire való ez a gyermekes félelem?. . . .Gonosznak gonosz dolog, mit tenni akarunk, de hát nem tettünk-e már elég rosszat, egygvel több vagy kevesebb, az egyre megy. Aztán sok pénzhez jutunk, s ez a födolog! Úgy is már rég megígértem a csárdabeli Liszkának, hogy egy pár szép aranyfülbeyalót meg selyemszoknyát veszek neki. Csak megtartom a szavam !... .Csak jönne már Józsi pajtás! A toronyóra már elütötte az esteli tiz órát is. Csak két órát kell még várakoznia Józsi után. Addig is'pipára gyújt s végig nyújtózkodik egy lócán, de1 nyugta ott sincsen, edig senki sem zavarja mivelhogy egyedül van a házban. A nagy- nénjét csak az imént hívták át a szomszédba, hol nagy beteg van; mert hát a Laczi nagynénje értett egy s más falusi gyógyító módhoz. Olyan sietve hívták és ment, hogy még a könyvet is az asztalon felejtette, a miből olvasott az imént. A beteget nem szabad várakoztatni! Csak telne már el hamar ez a két óra — töpreng magában tovább is Laczi, — nem győzöm várni Józsit. Úgy tetszik, hogy félek saját magatói is most itt egyedül, mig máskor az ördöggel is szembenéztem volna. Egyszer mintha fáznék, a másik percben meg úgy érzem magam, mintha a vérem meggyuladt volna és égeti, süti egész testemet!. ... De mitől félnék? ___ En nem félek! ----Es mégis nyugtom csak azért, hogy egy henye, dologtalan csoport rablói az ö munkája gyümölcsén megosztozzanak! Egészen más természetű az az egyenlőség, mely létjogát a Krisztus tanaiból meríti s a melynek az emberiség, boldogsága érdekében a legteljesebb mértékben létesülnie kell. A valódi egyenlőség nem kívánja a mások ősi vagyonát szétosztani, elharácsolni; ez megtűri egymás mellett a szegényt és gazdagot; a szolgát és urat; a hatalmast és erö- telent; csak azt kívánja, hogy az emberi méltóság ép oly tisztelet tárgya legyen a szegény napszámosban, mint a hatalmas urban; csak azt kívánja, hogy az emberiség örök jogaiban, a lélek kincseiben, a művelődés áldásaiba-aipja ze u len szegény épen úgy részesittessék, mint a hatalmas gaz- dag. A valódi egyenlőség nem kívánja a gazdag bársony öltönyét szétosztani; csak azt kívánja, hogy a bársonyos gazembert ugyanaz a törvényszék s ugyanazok a törvények ítéljék el, melyek elitélik a rongyokban öltözettet. Mindenki egyaránt hordozza bűnének súlyát; lett légyen az gazdag vagy szegény, — ezt követeli az igazság! nem lelem sehol és semmikép! .... Mihez kezdjek, mig Józsi előkerül, mert ha úgy tart, bizony kdei még a hideg is?! Nini! a nénémasszony a könyvét az asztalon felejté siettében; talán olvasnék addig belőle! Tudom jól, hogy afféle szent könyv az, mert a néném buzgó lélek, s templomos asszony; de nekem, ha szent is, sem nem árt, sem nem használ már a könyv! Hallottam is én eleget ezért a nénémtöl, de hát nem lehetünk mindnyájan szentek e világon. “Lássuk csak ezt a könyvet!. ... “Szent Biblia, azaz Szentirás“.... No, a hírét hallottam eleget, de én bizony sohasem olvastam. Zsoltárok: "Valóban moss meg engem az én álnokságomból és az én bűnömből tisztíts ki engemet! Szabadíts meg engem a vértöl, óh Isten ! én idvességemnek Istene!“ Laczi nagy figyelemmel tovább olvas: “Az én bűnömet tenéked megjelentettem és az én hamisságomat el nem fedeztem .... Mivelhogy megszabadítottad az én lelkemet a haláltól, szemeimet a könyhullatástól, lábaimat az eleséstől, szüntelen járok az Urnák orcája előtt az élőknek földén!. .“ Laczi most égő pipáját s kalapját leteszi az asztalra és olvas oly mohó vágygyal, mintha csak az egész könyvet egyszerre, egy szempillantás alatt át akarná olvasni. Ezért idegesen ide-oda lapozgat és szüntelen olvas tovább: “Szeressétek ellenségeiteket; áldjátok azokat, a kik ti- téket átkoznak. . . imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket....“ Tovább lapozgatva olvas: “A gyilkosok nem bírhatják az Isten országának örökségét.... tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szivü vagyok és találtok nyugodal mat a ti lelketeiknek. A toronyóra épen tizenkettőt ütött. Az óraütések hangjára Laczi megrázkódott, az olvasást abbahagyta s izgatottan fel- s alájárt a házban; e közben meg-megállt és ekkor ekkor mintha vizsgálná magát, mintha szive s lelke mélyébe
