Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1900 (1. évfolyam, 1-20. szám)
1900-10-24 / 11. szám
oly tagjai és hívei vagyunk, kik meg is akarunk, meg is tudunk harcolni az evangyéliom elleneseivel, az élet sötétségének ama vezéreivel s Istennek fegyvereit: az éber vigyázatot, önuralkodást és igaz keresztyén hitet ellenségeinkkel szemben egy Pál apostol, egy Luther Márt o n, egy Kálvin J ános erélyével és bátorságával tudjuk folytatni. A nemes küzdő karjait isteni erő védi a lankadástól. Ezért is hiszek én hazám ng k és protestáns egyházam na k fényes nagy jövőjében mindaddig, mig felette Isten országának ama mennyei tiszta tudománya, a Krisztus evangyéliuma őrködik. Esliazámra és Isten o rs zág á r a gondolva, önkénytelenül ajkamra lebben a költő szava: „Rothadjon el a nyelv, mely téged elárul, Edesenyim! Szentem! Magasztosom!” A kellek tálas vagy gyűjtésA mai időben nagyon el van terjedve a kollektálás mindenféle célra, kiváltképen itt Amerikában. Oka bizonyára az, hogy mégis némi hiányt lehet belőle fedezni. Csakhogy azaz összeg, a mit a kitűzött célra gyűjtenek, sohasem kielégítő, mert egyik-másik jó célra kezdett gyűjtésnek öt sőt tízszer annyit kellene hoznia. Hogy ez miért nincsen igy, az okát könnyen kitalálhatjuk: egyik a felekezeti széthúzás; másik az, hogy nincs meg sok emberben az az igaz lelkesedés, a mit a szeretet parancsol; harmadik és legfőbb a tudatlanság, mert ha sok része tudatlan nem volna, úgy volna szeretet, volna lelkesedés benne és nem nézné a felekezetet, mert a szeretetnek egyformán kell szeretnie mindenkit, még ellenségeinket is. hogy ezek' a hibák mind a tudatlanságból származnak, a következőkből tapasztaltam: Egy időben történt, hogy egy ismerős barátom szintén ily célra indult el, t. i. gyűjteni egyik hazai ref. templomra Csakhogy ő más városban lakott és itt, a hol én lakom, a magy arságot nem ismerte, nem tudta, hol laknak s azért engemet kért fel, hogy kalauzoljam el a magyar testvérekhez. Sziveseu barátom, hisz ez kötelességem, még ha csak amúgy kérnél is, nem gyűjtési szempontból! Elindultunk tehát Isten nevében kéregetni. Volt olyan hely, a hol szívesen adtak (mert csak a jó kedvű adakozót szereti az Isten), néhol pedig elutasítottak. Utunkban egy helyre értünk, a hol a szép nyári estén hangzott a szép magyar szó. Kinn ültek vagy tizen, még a gazdasszony is. Jó estvét köszönve, tisztelve mindnyájokat, — én, ki helybeli voltam, elkezdtem a beszédet, hogy mi járatban vagyunk. Elhallgatták. Reméltük, hogy no ily szép csomó magyar csak nem ereszt el bennünket semmi nélkül. De megszólal ám a „miszisz”, hogy az Isten győz arra a sok templomra és mindenre adni; sohse fog ő abba belé menni; épitse fel, a ki bele fog járni! De mikor az utolsó szót kimondta, már benn volt félig a konyhában. Azt mondom neki: asszonyom azért ne menjen be, ha elmondta a mondókáját, mi nem haragszunk, ha nem adnak is, mert ez nem erőszak, csak De követ jő hozzá, négy is egymásután, Mint aki menekül, nagy sietve futván, Elmondják hirtelen: Barmaid s szolgáid Elliajták s leölték a rablók egy szálig. Az égből tűz esett juhaid nyájára, Megégtek menthetlen, mind hamuvá válva. Tevéid ellenség prédáivá lőnek; Csupán én maradtam gyászos hirlelőnek. Végül a negyedik szól, kit félelem ráz: Gyermekid meghaltak, rájok szakadt a ház. A többi rossz hirre szava se volt Jóbnak, Ámde e végsőre lábai lerogynak. S miként az erős tölgy, melyet villám tör le, Ruháit szakgatva leesik a földre, S óh égi türelem! hogy ily csapás érte, Az Urnák szent nevét áldva-áldja értté! Majd kínos nyavalya betegágyba dönti, De száján egyetlen átokszó nem jön ki; S bár testét ellepik fájdalmas fekélyek 8 csontjai a kíntól emésztődve égnek: Szótalan türelem egyedüli társa, Az Úrhoz fordul csak, nem gondolva másra: Erre a világra mezítelen jöttem 8 nem viszek el semmit, ha már elköltöztem! Káromló szó jön ki felesége ajkán: Atkozd meg az Istent előbb s halj meg aztán! Még mindig az Urat tiszteled és féled? Nem látod, hogy semmit sem használ az néked? Jób ekként válaszol: Nem okos beszéd ez; Hogy velünk mit tegyen, az Ur meg nem kérdez, Ha áldott javait elvettük készséggel: Ostora csapásit mért ne viselnénk el ? Vergődő Jóbhoz most barátai jőnek, Hogy vigaszt nyújtsanak a nagy szenvedőnek; De látván kínjait s vigasztalan voltát, Ővele mindenik csak feddőző szót vált; Káröröm villan fel arcukon mig szólnak, Csúfolják bűnösnek és képmutatónak. Olaj volt e beszéd a kínok tüzére, Jóbnak e szavaktól emésztődik vére. 8 megnyitván ajakát, ottan vallást tészen: Testestül-lelkestül Űré ő egészen. A kihez minden lény szükségében kiált: Az erős Istené ez az egész világ! Halandó nem láthat be az Ö titkába, Mert százak szenvednek ártatlan hiába. Az Urban ki bízik, meg nem csalatkozik, Mert kínja és buja örömre változik!
