Amerikai Magyar Rádió Ujság, 1947 (7. évfolyam, 1-11. szám)

1947-11-01 / 11. szám

VOL. VI—No. 11 AMERIKAI MAGYAR RÁDIÓ ÚJSÁG 5-ik oldal A^A A^^­­A^A ^^A ^$A A^A Szivárvány Irta: RUBY ERZSÉBET Szinte hihetetlen, hogy a demokrácia, mint olyan, a megítélések és vélemények megoszlásában a relativitás elvont területére került, még pedig in flagranti le­vetkőztetve. És pedig azért, aláhúzva: csak azért, mert sérelmes egyének: (és eb­ből éppen elegendő talál­­tatik:) egyéni elbírálás alá veszik a demokrácia meg­­-nyilvánulásait és a tömeg psychologia széles és vég­nélküli skálájába esemény töredékeket lopnak be, sza­botázs szándékokkal. So­kat. foglalkozom ezzel a kérdéssel, s rájövök, hogy az individuális esetekben mindig megbukik az álta­­lánisitott theória, de az ál­talánosított felfogásokban elenyészik az egyén kiáltá­sa, mint az erőtlen visz­­hang. Normális és békeidőkben ez a kérdés nagyon is fölös­leges, de ma beteg az egész világ és beteg az emberiség. A nagy zűrzavarban meg­cserélődtek az élet stan­dardján küzdők és az egy­általán nem küzdők. Az alábbi történet talán! meggyőzi a kedves olvasót, fentebbi definíciómról. — Claire a barátnőm, egy rendkívül müveit fran­cia nevelőnő, a Wander­­bilt rokonságához tartozó szociety családban. A nyá­ron meghívott a Massachu­setts államban lévő marioni fürdőhelyre, ahol a család­nak, csekély 30 szobás kis nyaralója van, hatalmas park közepében, százados fák között. Tíz napig élvez­tem Claire vendégszerete­tét, s ez a nyaralás felej­­hetetlen élmény marad az életemben. Tehát a demokrácia: A ház ura, többszőre« millio­mos, 12 személyzet szolgál­ja, és két pilóta,—-mert há­rom niagánrepülöje van az illető urnák. — Nos, ez a nagyur, akkor eszik legjobb izüen, ha maga megy ki a konyhába és pákosztos gyerek módjára “turkál” a szoba nagyságú refrigerá­­torba, s ha valami megfe­lelő falatra bukkan, diadal­­orditásban tör ki és. ott! standepé és standé pityeré az alázatosan vigyorgó sze­mélyzet előtt megeszi, — mi az hogy megeszi? — be­falja, — dehogy falja, ha­nem VIII. Henriket meg­szégyenítő zabalási techni­kával bekapja. Közben bó­­kol a bostoni szakácsnőnek, — fejezte be az úrnő — de én önt Yolanda nem isme­rem annyira, hogy méltó­nak találnám a régi alkal­mazottjaim előnyeire. Ké­rem értse meg! Itt nem a születés, hanem az egyéni­ség dominál. Yolanda alig észrevehe­tően elhúzta a száját. Ez a ketétizálás az úrnő részéről nem fedte az igazságot. Mert úgy lop az a két régi cseléd, mint a szarka. Igaz, hogy van miből és ha tíz­szer annyit lopnának sem iehetne észre venni, abban a hatalmas vagyoni tobzó­dásban, de hát a princípium az kutya? A hűséget ab­ban látják ezek a millio­mosok, hogy évekig szol­gálják őket és mint a ka­méleon úgy asszimilálód­nak bizonyos helyzetben, s olyan csiszolt tapintattal, hogy nincs az a szeizmog­ráf, amely úgy reagálna az I adott esetekben, minden ■ kis részlet motívumokra, i Erre születni kell. És az évszázadok óta generáció­­j tól-generációig átvett “cse­léd fapofát” nem minden­ki tudja megcsinálni Az úrnő hosszú, brilián­sokkal megrakott ujjait rátette Yolanda vállára, s ezzel bocsájtotta el: Biztosítom, hogy 20 év után ön is családiagunk lesz, ha azt kiérdemli.” Yo­­landának nincsenek ilyen ambíciói ha egy kicsit job- I ban fog beszélni angolul, őt i is elnyeli ez a hatalmas or­szág, a tchbi bevándorló­val együtt. Alkalmam volt megfi-l gyelni- ezeknek a “kivált­ságosoknak" a mulatozását. összehívnak vagy ötven ha­sonló szőrű milliomosokat, s abból*áll a mulatságuk, hogy isznak és hallgatnak. Megint isznak, s újból hall­gatnak. Csak a pohárban zörgő ice-kupok zavarják meg a csendet és a hölgye­ken a ruhák susogása. Az asszonyok éppen úgy, mint a nagyon is beosztással élő hivatalnokné, vagy a kisebb üzletember felesége a cse­lédekről pletykálnak. Az a főtéma. De ezeknél a gaz­dagoknál sohasem ócsárol­ják a személyzetet, mert ar­ra nem adnak időt. Hanem felel meg, azonnal elküldik, egy-két hónapi fizetés ki­utalással, s a másik órában el is felejtik, hogy a házuk­ban volt. Dicsérik és ma­gasztalják a milliomos asz­­szonyok alkalmazottjaikat és nem az ékszereikkel, hanem a személyzet quali­­tásával dicsekednek. A fiatal leányok, az úgy­nevezett haszontalan Do­­rottyk valóban haszonta­lanok. Megkinozzák a sze­mélyzetet és gorombák. Már unják a jólétet és nap­nap után elképesztő bizarr ujjifásokkal bosszantják a szüleiket. — Mi lenne ezek­kel. ha máról holnapra koldusbotra jutnának? Nem politizálnak, mert rendezett viszonyaikat ez zavarná. Egyöntetüleg tu­domásul veszik, hogy csak republikánus vizeken evez­hetnek, s ezzel a politikai! vita már le is van zárva. A kommunizmusra legyinte- ( nek, mint egy nagyon kicsi j és jelentéktelen valamire, hogy nem is érdemes róla beszélni. Az étkezésük hihetetle-! nül egyszerű és keveset esz­nek. A 25 fontos pulykából a négy tagú család elfő-1 gyászt összesen fél fontot, a többi a személy­zeté és megy a szemétre.' ■ Egy ügyes olasz ingyen vi­szi el a szemetet, de sertés- J hizlaldája van a tonnaszám­­j ra ingyen nyert hulladék­­j ból. A szivem összeszorult, mikor láttam, hogy font | számra dobják ki a “teg- J napi” vajat és a kenyér j megkezdetlenül, egész cső- j magban hever a szeméten, j I Ennél nagyobb vétket nem ! is tudok elképzelni a mai; világban. Egyenlő a tuda­tos gyilkossággal, mert hány- emberéletet lehetne* 1 megmenteni. A ház urai ei j nem dobnának egy falatj kenyeret. Tisztelik a mor­zsát, mert elődjeik szerint abból lesz a karaj kenyér. De az alkalmazottak po­csékolása, már szinte tör­vénybe ütköző. Pezsgős va­csoráknál elfogy egy láda, vagyis egy tucat pezsgő. A ház ura minden este meg­iszik egy üveggel, s ezzel elmegy az egész láda a sze­mélyzet torkán. És igy to­­\ább, ellenőrizhetetlenül garázdálkodnak a nagy va­gyonban, de hát nem látszik meg a mérhetetlen dollár­hegyen, ha egy morzsa le­gurul. Nem vagyok hive a kom­munizmusnak, dacára, hogy rendes, komoly emberek foglalkoznak ezzel a kér­déssel, mert sohasem vol­tam hive az inproduktiv munkának. De ez az egyen­lőtlen elosztódás már sérti az emberi méltóságot és arculcsapása a legszentebb emberi tulajdonságnak, az önérzetnek. És fáj, nagyon fáj, ha egy éhes embert látok, ha eg.y kivert kóbor kutya néz reám szomorúi ember szemével. Pedig liigyjék el világmegváltói, hogy ez mindig igy lesz, mert az ember a leggonosz­­szabh bestia a földön. VICCEL AZ ELET Végrendelet A nagybeteg Fekete köze­ledni érezte halálát. A fele­sége tintát és tollat visz oda hozzá: ** *■ — Drágám, nem akarod le­írni az utolsó akaratodat? — Mi az, hogy az utolsó akaratomat,— feleli szomo­rúan Fekete,—talán az elsőt akartad mondani? Furcsa világ Bent a templomban a fia­tal gróf esküszik örök hűsé­get a még fiatalabb grófkis­asszonynak. A templom előtt a felvirágzott hintó bakján, mélabusan morfondírozott a jóképű kocsis: — Furcsa ez a világ! Gróf volt az apám, gróf a fiam is, csak én maradtam meg ko­csisnak ! Az nagy baj Egy szép asszony válópert indít ura ellen s a tárgyalá­son sírva panaszkodik: — Nem birom kérem ezt az életet tovább! A férjem úgy bánik velem, mint egy ku­tyával. —Hogy-hogy? Talán ver­te magát? — Azt éppen nem, de azt akarta, hogy hű legyek hoz­zá! Három kívánság Palesztinában ma a zsidók igy könyörögnek a zsinagó­gában: — Hatalmas Jehova, pusz­­tisd ki az arabokat! Az arabok a mecsetekben igy fohászkodnak: — Allah il Allah! Pusztítsd ki a zsidókat! Az angol a saját otthoná­ban térdre ereszkedik Pa­lesztinában és ezt óhajtja: — Jó Istenem! Hallgasd meg mindkettőjük könyörgé­sét! Gyerekész Józsikának, mielőtt lefek­szik, el kell mondania az es­ti imát. A napokban rászól az # apj a: — Ejnye, Józsi, miért ha­darod el úgy azt az imát? Nem értek belőle egy szót sem. — Annyi baj legyen, —fe­leli Józsi—hiszen nem tene­ked mondom. Ki az örüli? Cirkuszi művészeink időn­ként szerepelni szoktak az el­megyógyintézetben, hogy el­szórakoztassák a szerencsét­len betegeket. Egy ilyen alkalomal meg­figyelték, hogy az egyik ápolt vizet kér, de talpas pohár­ban. A vendégszereplő mű­vészek rémülten látták, hogy a beteg miután a vizet kiitta, megette a poharat és épp csak a talpát hagyta meg. Egy kiváló művésznő mély részvéttel kérdezte a főorvos­tól: — Ugye, ez az ember gyó­gyíthatatlan őrült? — Persze, hogy az—felelte ! a főorvos, miközben sóváran I gusztálta a pohár megma­­! radt talpát. — Hiszen meg- I hagyta a legjobb falatot! Nem vette magára Szabadságra jött haza a legény a katonáéktól. Anyja { asztalhoz ülteti és a legjobb (falatokkal kínálja. Azt I mondja: — Egyél, drága egy szerel­mes fiam, tudom, szidtak ele­get a katon.áéknál! A fiú fel sem néz, csak eszik tovább és azt mondja: — Engem oszt nem, . . . édesanyám, hanem kendet! Kis foltok a demokrácián a nyelves, de gastronómiá­­ban utolérhetetlen Ágnes­nek, hogy: Very good, very nice! Még elbeszélget ve­lük három percig, s mikor kimegy, egymás nyakába borulnak, hogy “ah, isteni ■demokrácia!’ — De a chamber-maid egy vihartól idevert ausztriai bárónő, más véleményen van. Nyú­lánk karcsú alakján,olyan visszatetsző az uniformis, fehér bodros bóbitával a fe­jén és a mindig befelé siró arcvonása ö s s ze szorított szép vonalú szája mindent elmesél, hogy mi van a tulsóparton. Szabad idejében böngészi az újsá­gokat, már amennyire érti az angol nyelvet — és dia­dallal csap le egy-egy köz­leményre, hogy itt Ameri­kában virágzik csakugyan a kasztszellem és itt is van­nak hencegők éppen úgy mint odaát és itt is elősze­retettel aggatják a falakra a családi privilégiumokat, stb. A bárónő nevét nem közlöm, mert nagyon is is­merős ausztriai inagáncsa­­ladból jön. Nos a bárónő­nek az a panasza, hogy ő nem mehet be a házba a front-ajtón, ahol az urak és kutyák szoktak ki és be járkálni, hanem a “sze­mélyzet részére” használan­dó hátsó ajtón és hátsó lépcsőn közlekedhet. — De ugyanakkor a néger soffőr és a felesége, a házimosónő a frontajtón jöhet és mehet. Sőt — egek ura, azt is lát­ta a chamber-maid bárónő, hogy a mosónőt maga előtt udvariasan engedte he a gazdája. Ezt már nem bír­ta, s a házvezetőnő protek­ciójával kihallgatáson je­lentkezett a ház úrnőjénél, s elmondotta, hogy ő egy bárónő, de a mai világégés, — ideiglenesen — nem megfelelő helyzetbe dobta, s hogy ő miért nem járhat a frontajtón? — A ház úr­nője egy szelíd, patrícius nő, helyet mutatott a dívá­nyon, hogy üljön le, mert ez kapóra jött. És elmond­ta, hogy a néger soffőr és a felesége immár 20 éve szolgálják és csak a múlt évben adoptálták őket csak úgy szóbelileg a családban, örökös alkalmazottaiknak és öt év után teljes fizetés­sel nyugdíjba küldve, az üres kertészlakásban lak­hatnak, mely áll öt szobá­ból. “A hűség és becsületes­ség jutalma — kedvesem",

Next

/
Oldalképek
Tartalom