Amerikai Magyar Hírlap, 2018 (30. évfolyam, 3-12. szám)
2018-03-23 / 12. szám
Földes Tamás: Buktatóim diadala (3.) Miután betegségemből felgyógyultam, más ajtón kopogtattam. A Hétfői Híreknél Katona István vezette a belpolitikai rovatot, néhány cikkemet ő küldte nyomdába. Később a budapesti pártbizottság agitációs és propaganda osztályát vezette - bejelentkeztem nála: „Nem kérek állást, nem kérek lakást, csak azt próbáld kideríteni, hogy miért nem helyezkedhetek el valamelyik újságnál!”. Kezet nyújtott: „Azt megígérem”. A miértre nem kaptam választ, néhány héttel később -1964 áprilisában - viszont a Hírlapkiadó Vállalat személyzeti főnöke hívott telefonon: „Holnap reggel kilenckor jelentkezzen Darabos Erzsébet elvtársnőnél a Magyar Konzervipar szerkesztőségében, a Soroksári úton! Ott fog dolgozni”... ...Mielőtt „konzervgyári víg napjaimról” írnék (megtettem már e hasábokon), átmásolom Katona István interneten ma is olvasható jellemzését: „Azok közé tartozott, aki vezető beosztásban is hagyta dolgozni a munkatársait, puritán, csendes ember volt, az elkötelezett pártfunkcionáriusok azon típusából, aki mindig korrekt tisztességgel kezelte a problémákat”. Pályafutása idején volt a Népszabadság főszerkesztője, Kádár János bizalmasaként vezette az MSZMP Központi Bizottságának irodáját; a kevesek egyike, aki kiérdemelte az újságíró-társadalom rokonszenvét. Lám, ilyen “funkci” is létezett - ha elvétve is. Tisztelettel emlékezem rá... Mellébeszélnék, ha azt állítanám, hogy nem örültem a fix-fizetéses állásnak. Igaz, munkaadóm a Hírlapkiadó Vállalat lett, mégsem tapsikoltam, hogy egy üzemi lapnak leszek a belső munkatársa. Habár ott is dolgoztak jó képességű zsurnaliszták..., oda száműzték a valamilyen okból mellőzött pályatársaimat meg a csaknem analfabétákat. Az újság címe se tetszett - a babkonzervről meg a májpástétomról is írnom kell majd? Bemutatkozásom azzal kezdődött, hogy a gépírónő rosszul lett. Az állapotos asszonyt szirénázó mentő vitte kórházba. A folytatás Darabos Erzsi bizalmatlan tekintete. „Ha országos lapoknak dolgozott, hogyan fog beilleszkedni a mi kollektívánkba?”. Ami a kollektívát illeti, valóban „száműzöttek” voltak, de jó képességű újságírók. Az egyik asszony József Attila-díjas drámaíró, akinek sematikus műveit a Rákosi korszakban mutatták be. A másik hölgyet azért váltották le szerkesztői beosztásából, mert ágyába vonszolta fiatal férfi munkatársait (mellesleg kívánatos kerek asszony volt). A szerkesztőség egyetlen férfi munkatársa kis ideig az ÁVH mundérját viselte, majd szakszervezeti lapot szerkesztett és ott „melegebb égtájakra küldte” a szakszervezet főtitkárát. Pártfegyelmivel bocsátották el. A „kakuktojás” szintúgy egy nő, aki a Rákosiék hithű kommunistája volt, majd a forradalom alatt észhez tért: a szovjetek bevonulása után ő szervezte meg Sztálinvárosban a nők ellentüntetését. Három évet ült börtönben, kiszabadulás után fizikai munkát végzett, később - ki tudja milyen meggondolásból, figyelmen kívül hagyva hogy írni alig tud - a konzervújsághoz helyezték. Szerkesztőnőmtől első feladatul kaptam, hogy egy rendetlen fiókban válasszam külön a golyóstoliakat a ceruzáktól. Mosolyogva láttam munkához, utóvégre fix gázsiért nem illik fmnyáskodni. Az első cikkem nem tetszett neki. A második sem. „Nem is értem, hogyan tudott maga napilapoknak írni”. Rájöttem, hogy túl intellektuális vagyok a számára. Elolvastam kedvencének, a József Attila-díjas írónőnek a vitathatatlanul míves stílusban írt, giccsbe hajló tárcáit és hasonló vétekre vetemedtem: a gyümölcslé-gyártó üzemben kígyózó üvegcsövek ihlettek meg, amelyekben - önmagamat idézem - „úgy kereng a piros meggylé, mint emberi testben a vér”. Erzsi hátradőlt a székén és fennhangon közölte: „Tamás is megírta a nagy cikkét!”. Én szégyenkeztem. No nem, nem ez volt a diadalom. Inkább az, hogy az öntelt, gyakran nyafogó színésznőcskék sirámai után olyan emberi nyilatkozatokat kaptam a gyárakban dolgozó nőktől, amelyek számomra új ablakot nyitottak a világra. A budapestiek mellett nyolc városban volt konzervgyár, vagy paprikafeldolgozó üzem. Néha falusi termelőszövetkezetekbe, a nyersanyagok beszállítóihoz - a „termeltetőkhöz” - is elmentem. Beletekinthettem a való életbe, a „kisembereknek” nevezettek Móricz Zsigmond tollára kívánkozó hétköznapi gondjaiba-örömeibe. Erzsit sikerült „betörnöm” - a humoreszkjeimet is elfogadta. Jó lapot csináltunk, a szerkesztőségünkkel egy épületben lévő kutatóintézet könyvtárába pedig meghívtam néhány színészbarátomat, a műsoraikat én vezettem be. Megkedveltek az iparágban. Három évet töltöttem el - olykor dohogva, máskor jókedvűen - a konzervújságnál, majd áthelyeztek a porcelánipar kéthetente megjelenő üzemi lapjához. Szobrászok, tervezők, porcelánfestők - alkotó emberek! -, néhányukkal évekig tartó barátságot kötöttem. Ámde: ott is női szerkesztőt kaptam, ráadásul egy magas rangű káder iszákos feleségét, aki többet tántorgott otthonában, mint a munkahelyünkön. S mint egy-szem munkatársa, távollétében kénytelen voltam megtanulni lapot szerkeszteni, s a „laptördelés” nyomdai fortélyait is elsajátíthattam. Rájöttem arra is, hogyan lehet úgy inni alkoholt, hogy ne rúgjak be. „Munkaköri kötelességemnek” számított ugyanis, hogy a gyakran pityókásan dülöngélő asszonnyal koccintgassak. Igaz, kéthetente csak egyszer, a lapzárta napján... A honi politika változásának köszönhettem, hogy e kellemetlennek nevezhető megpróbáltatásaim végetértek. Kádár János bel- és külpolitikai kérdésekben merev volt, de Dubcek „prágai tavaszával” egyidőben szabad kezet adott a gazdaság szakembereinek (persze a gyeplő az ő kezében volt). Az „új mechanizmus”, vagyis a gazdaságirányítás reformja 1968-ban megkezdődött, új szelek fújdogáltak „a láger legvidámabb barakkjában”. Életre hívták a kormány félhivatalos napilapját, a Magyar Hírlapot (azért volt félhivatalos, mert ha jót írtunk, akkor az a kormány véleménye volt, ha rosszat, az a „tájékozatlan, hülye újságírók” balfogása). Nékem is megbocsátották el nem követett vétkeimet: egyike lehettem a lap alapító gárdájának. Nem akarom megírni ugyanazt, amit egyik tavaly megjelent cikkemben már közreadtam a „Hírlapos” másfél évtizedemről (hátha egy figyelmes olvasó emiatt orromra koppant), megismétlem, hogy az érdeklődési körömtől idegen gazdasági újságírás is sok szempontból hasznomra vált, mi több: idővel érdekelni kezdett. Elsődlegesen azért, mert közelről láthattam bele a kor ellentmondásaiba, s mind világosabbá vált számomra, hogy ama „népi demokráciák” részkérdésekben igen, de alapjaiban nem reformálhatok. Azzal a szándékkal hagytam el - stílszerűen 1983 október 23-án - szülőhazámat, hogy többé nem akarok újságba írni. S ezt mindaddig betartottam, amíg a szocialistának vélt katymaz össze nem omlott. ...Önmagámnak is meg akartam mutatni, hogy nem vagyok „elpuhult papírpocsékoló”, számomra nem lesz alantas munka. 1984 február 28-án érkeztem az Egyesült Államokba, New Yorkon át Los Angelesbe. A repülőtéren távoli, milliomos rokonaim egyike várt. Március 4-én a nála is milliomosabb apját látogattam meg, aki közölte: „Te itt nem leszel újságíró, nem leszel színész, nem leszel kurva, te itt dolgozni fogsz”... „Azért jöttem”, válaszoltam... „Bármilyen munkát elvállalsz?”... „Bármilyent!”... Telefonhoz nyúlt, belekarattyolt valamit spanyolul, majd közölte: „Holnaptól van állásod”. S elhelyezett a korábban 26 millió dollárért eladott cégének raktárába, ahol tíz mexikói és három salvadori kollégámmal ollókat csomagoltam. „Érdekes szerep, ilyent még nem játszottam”, nyugtatgattam magam. Reméltem-sejtettem, hogy ez nem az amerikai karrierem csúcsa (az viszont zavart, hogy a havi fizetésem a lakbéremet se fedezte.). A hatodik héten megállt mögöttem egy magas férfi, megveregette a vállamat és annyit mondott: „If you need something, come to my office!”. Ez ki? - kérdeztem raktári főnökömet, Jósét. „He is the boss”... Másnap bekopogtattam az ajtaján. „Come in!... What?”... Tömören válaszoltam: „To be or not to be”. Mire ő: „Shakespeare”. Menten rájöttem, hogy intelligens fickó, s arra kértem, minősítsen át szélszmenné. „Oké”, felelte, majd megkérdezte, van-e autóm. Van, a Kartner Strassén hagytam fél évvel ezelőtt, egy kis Trabant. Ott árválkodik szegény. „Not good”. Levitt a raktárba, ahol egy 1971-ben gyártott, nyolc hengeres, ütött-kopott Chevloret Impala vesztegelt. Átadta az autó-matuzsálem kulcsát: „Vezesd!”. Négy napig a többi ügynökkel jártam, akik ímmel-ámmal megmutatták, hogyan kell eladni valamit, majd néhány Los Angeles-i elővárost megkaptam területemnék. (Később Dél-Kalifornia az „enyém lett”.) Kalifornia tengerparti városai gyönyörűek..., ismét élveztem az életet. S megint a magam ura lettem, pihentettem, vakációztattam az agyamat. Útközben ismerkedtem az „amerikai álommal”. Alan - a főnök - értésemre adta: „Ha sokat dolgozol, sokat keresel, ha HUNGARIAN CULTURAL ALLIANCE - MAGTÁR RENDEZVÉNYEI 1827 S. Hope Street, Los Angeles, CA 90015, 213.670.0077 www.hungarianculturalalliance.org info@hungarianculturalalliance.org Március 24, szombat este 7 órától Tavaszi dalfesztivál Kozmix - Tolvai Reni Kapunyitás 7 órakor, koncert 9 órakor A koncert után DJ Kari, vendég DJ Floridából Belépő $20 elővételben - Az ajtónál $25 Vacsora vásárolható (PayPal info@hungarianculturalalliance.org ) (Csekk: Hungarian Cultural Alliance, 1827 S. Hope Street, Los Angeles CA. 90015) A Hungarian Cultural Alliance - Magtár részére pénzadományt lehet küldeni a következő címre: Hungarian Cultural Alliance, 1827 S. Hope Street, Los Angeles, CA 90015. illetve paypal-el az info@hungarianculturalalliance.org címre. Az adomány levonható adóból a szervezetünk 501(c)(3) egyesület. Highest Quality Care at the Best Price! Elderly, Rehabilitating, Children, Newborn Beszélünk magyarul is! Ingyenes konzultáció otthonában. Hívják Piroskát vagy Krisztinát! 24 Hour Immediate Response * Licensed & Insured AdvantagePlusAgency.com keveset akkor szegény maradsz”. A középutat választottam. Miután a cég százötven állandó vevőjét is megkaptam, nem volt nehéz dolgom. Inkább jól kerestem, mint rosszul - de lehettem volna szorgalmasabb is. Nem tekintettem kudarcnak - élveztem, hogy lám-lám másra is képes vagyok. A teljességhez tartozik, hogy a cégnél töltött időt bölcsebben is hasznosíthattam volna. De a jó sorsom megkímélt az újrakezdés - meglehet tanulságos - buktatóitól. Hat éven át utazgattam, új vevőket is szereztem. A hetedik évben viszont hamvába dőlt a szocialistának mondott tábor. Jelentkeztek egykori pályatársaim: „Hollywoodban élsz, ne légy bolond, térj vissza az újságíráshoz!”. Egy ideig nem volt kedvem hozzá. Aztán mégis rábólintottam. S olyan világsztárokkal készítettem interjúkat, akiket korábban csak filmről ismertem: a teljesség igénye nélkül Shirley McLaine, Anjelica Huston, Kim Basinger, Emma Thompson, Dudley Moore, Arnold Schwarzenegger, Nick Nolte, Danny DeVito, a Lugosi Béla megszemélyesítéséért Oscar-díjat kapott Martin Landau... Ezek az írásaim a Pesti Riportban, a Magyar Hírlapban, a Képes Európában, a Video Magazinban, a Blikkben jelentek meg. Olvasta e cikkeket Jancsó Gyula is, s megkért, adjam át azokat az Amerikai Magyar Hírlapnak másodközlésre. Átadtam. Aztán nemcsak hollywoodi hírességekről írtam e lapnak, hanem helyi magyarokról, a magyar belpolitika vargabetűiről és egyebekről, majd Fényes Mária hívására csatlakoztam a Californiai Magyarság szerzői gárdájához. Két éve a Kanadai/Amerikai Magyarságnak is munkatársa lettem, írtam-konferáltam a Thália Stúdiónak, s 1994-ben papírra vetettem első regényemet, „Az arc”-ot, majd az „Amanda frigyre lép” című színházi regényt (mindkettőt a budapesti Credit Könyvkiadó jelentette meg). A „Kései főhajtást” a Hungarian-American Synergy Benefit Fund, az „Egy fiú, két lány meg egy asszony”-t barátaim-ismerőseim támogatásával Kaliforniában nyomattam ki Elégedett ember vagyok. Korábbi versemből idézek (csupán az éveim számán változtatok): „Kötéltáncom most is járom/, Nem esem le, óv a párom/, Életem a játékszerem/ - Nyolcvanasként hetvenkedem”. Március 23,2018~ * Companions * Assistants (CNA, CHHA) * Nurses (RN, LVN) * Newborn Nurses * Nannies & Babysitters * Group Child Care * Live-in or Live-out * Temporary or Permanent * Qualified & Screened * Flexible Payment Plans * Most Insurances Accepted * Worker Comp. & Long Term Care
