Amerikai Magyar Hírlap, 2012 (24. évfolyam, 1-50. szám)
2012-10-05 / 38. szám
Az égető nyári nap heve felperzselte a határt, a gabona tarlója felett boszorkánytáncot lejt a szél, miközben magasra sodorja az elhullott apró szalmaszálakat. A sárgaszirmú napraforgók tikkadt száraikon, kényszeredetten sütik le apróra aszott fejüket. A kukoricatáblákban, mintha megannyi ráncos, szikár, vénember ácsorogna, akik unalmukban szivarozással ütik el a megszámlált napjaikat. A forróság délibábot varázsol a végtelennek tűnő aszfaltcsík fölé, én viszont rendületlenül rovom a kilométereket mindaddig, amíg megállásra nem kényszerít az államhatár Udvari átkelője. Nincs sorban állás, így röpke öt perc alatt átesem az ellenőrzésen. Ez után, az egykoron volt magyar földön, ma Horvátország területén koptatom az utat. Hamarosan megérkezem a terv szerinti első állomásomhoz, a Dráva partján őrködő eszéki várhoz, melynek elhelyezkedését bizonyára, a hadászati szempontok határozták meg. A nyugatról keletre tartó Dráva folyó jobb partján egy enyhe kanyarulatban építették fel, így mindkét irányból szemmel tartható a víztükör és a folyót kísérő partszakaszok. A várost már a római-korban is fontos településként tartották számon. A drávai átkelő megkövetelte egy erődítmény meglétét, amelynek falai a lakosságnak is biztonságot nyújtottak. Az idők múlásával a haditechnika egyre megkövetelte a korszerűsítést. Az oszmán birodalom terjeszkedésével hamarosan török kézre került a város és a vár egyaránt. A megszállás alól csak 1687-ben sikerült visszafoglalni. A XVIII. század elején, az újjáépítést követően igazi, korszerű erőddé vált, bár ekkorra már nem töltött be érdemi szerepet a Dél-Dunántúl török elleni védelmében. Az 1848-as szabadságharcban meghatározó lehetett volna, de lojalitási és politikai álláspontok döntöttek hovatartozásáról. Valójában öldöklő harcokról és szűnni nem akaró ostromokról nem ír a fáma, mivel inkább az éppen regnáló erődparancsnok döntött a hovatartozásról. Végül az osztrák csapatok megszállták a várost és ezt követően rajtaütésszerűen elfoglalták a várat is. Ezek után hadászati szerepet nem játszott. A délszláv háború befejezését követően megkezdődhetett a város és a várnegyed újjáépítése. A vár ma Horvátország legjelentősebb épen maradt barokk épületegyüttese. Elképzelhető, hogy felkerül az UNESCO világörökségének listájára. Miután megmásztam a bástyákat, a várfalakat, a vízi várkapu hídján át kisétáltam a Dráva partra. A várárok mellett végigsétáltam, majd a nyugati torony előtti területen felállított ostromágyúkat vettem górcső alá. Ez maga a paradicsom az itt játszadozó gyerekek számára. Felejthetetlen élmény a várnegyed utcáit, tereit bebarangolni és megcsodálni az épületeket, amik felújítás után, régi patinás fényükben tündökölnek. Marasztalna a látvány, de indulnom kell tova, ezért búcsút intek az irigyrésre méltó erődítménynek. Folytatva küldetésem a 213-as számú úton elérem Erdőd települést. A szerény, szegényes falucska a Duna jobb partján helyezkedik el a Dráva torkolatától keletre, Eszéktől úgy 30 kilométerre. Az öreg folyó fölé magasodó dombon a település szélén a lakóházak szomszédságában tör égnek a XV. században épült vár még megmaradt két tornya, egy kör alakú és egy négyszögletű. A téglából épült várfalcsonk maradványokat több helyütt drótkötelek óvják a kidőlés veszélyétől. Ez a vár is török kézre került és csak 1687-ben nyerte vissza szabadságát az egykori Bánffy tulajdon. Előbb katonai igazgatás, majd a bécsi udvar fennhatósága alá tartozott, mígnem IV. Károly révén került magánkézbe. Ezt követően a tulajdonosok váltogatták egymást. 1894-ben a négyszögletes torony, belső átalakítás után lett az Adamovich-Cseh család sírboltja. A második világháború befejezése az államosítást hozta a számára. Mára az idő vasfoga erőteljesen munkálkodik a falakon, mégis impozáns a két teljesen eltérő stílust magán hordozó tornyok látványa. Az északi külső várfalmaradvány kiszögeléséről gyönyörű panorámában gyönyörködhet a szemlélődő miközben lentebb, az éltető nagy folyó uralja a kitárulkozó mélységet. A délszláv háborúban 1991-1995 között a szerbek elüldözték a horvát lakosság túlnyomó részét és a még itt élő magyarok is elmenekültek. Az üresen maradt portákat szerb nemzetiségű lakók foglalták el. 1995-ben a kis település nevét szinte az egész világ megismerhette, mivel itt írták alá azt az Erdődi Egyezményt, amivel befejeződött a négy éves népirtás. Ezen a napon, 1995. november 12-én megszületett a béke, minek értelmében véget értek a szerb, norvát és a délszláv háborúk. A falu rendelkezik egy, a Dunát átívelő közúti híddal, melynek túloldala már Szerbia része. Én viszont itt még nem búcsúzom el a horvátoktól, hisz innen délebbre, még szeretném megszemlélni a szerbek által egykoron halálra ítélt várost, Vukovárt. A város Erdődtől délre, az 519-es úton mintegy 33 kilométerre, a Duna jobb partján helyezkedik el. Az ó- és újvárost a Vuka-folyó választja el egymástól. Az írások 1150-től említik. Innen délre ütközött meg és győzedelmeskedett Luxemburgi Zsigmond serege, az ellene lázadó Horváti János horvát bán Boszniában verbuvált csapatai felett. A törökök itt is 1687-ig uralták a területet, miután kiűzetésük megtörtént, több mint két évszázadon keresztül a német Eltz grófok birtokolhatták. A második világháborút követően államosítás vette kezdetét, és felfejlődött az élelmiszer- és a textilipar, kenyeret adva a városnak, s a környező településeknek. A vízi és szárazföldi utak találkozása fellendítette a széleskörű kereskedelmi tevékenységet is. Horvátország legnagyobb dunai kikötőjét itt építették meg. Megvallom most nem a hajdani vár, illetve az Eltz-várkastély köti le a figyelmem, mivel inkább az egykoron szerbek által halálra ítélt városra vagyok kíváncsi, mely a mai napig nem heverte ki a 21 évvel ezelőtti traumát. A szerb, horvát háborúban Vukovár ostroma három hónapig tartott, naponta 8-9 ezer lövedék csapódott be, több mint 15.000 lakóház vált a földdel egyenlővé. A második világháborút követően a legtöbbet elszenvedő város, a legnagyobb pusztuláson, mondhatni a teljes pusztuláson ment keresztül. Közel 50.000 lakója közül, 22.000 ember menekült el. A védelmi harcok közepette 7.500 horvát katona vesztette életét, ezzel párhuzamosan több ezerre tehető volt a civil áldozatok száma is. A 87 napig tartó ostrom után a romok közt emberi hullák ezrei hevertek szerteszét, a tetemeket kóbor kutyák dézsmálták, a részeg szerb katonák, örömittas szabadrablást folytattak. A rommá lőtt városban a kórház alagsori pincéjében, embertelen körülmények között folyt a sebesültek ellátása. Miután itt volt a település legnagyobb pincerendszere, a lakosság egy része is idemenekült. A borzalmakat tetézte, hogy a betörő szerb katonaság evakuálás ürügyével, a sebesülteket és a menekülteket egyaránt buszra parancsolta, s az innen pár kilométerre lévő Ovcara faluba szállította. Itt embertelen kínzásoknak vetették alá őket, majd a már félhalott embereket tömegsírokba lőtték. A borzalmas eseményeknek mementót állít a Duna és a Vuka torkolatánál emelt monumentális fehér kőkereszt, a kórház alagsorában berendezett múzeum és az Ovcara falu határában állított emlékmű. Mint említettem volt, a város ma sem heverte ki a háborút, tátongó sebeit őrzik a városban a lakóépületek, templomok, a Grand Hotel, az Eltz-palota és a hatalmas víztorony. Az újjáépítés nehézkes mindennapjait élik a lakók, akik visszatértek a kísértetváros romos épületei közé. Meghatódva intek búcsút e sokat szenvedő városnak, és az újjáépített katolikus templom mementóként meghagyott oldalszárnyának oltára előtt, csendben imádkozom az elhunytak lelki üdvéért. Mára testileg, lelkileg elfárasztott a látvány és mivel az este is leereszkedett csendes méltósággal, ezért én is elteszem magam holnapra, hiszen van mit kipihennem, és holnap is kemény fizikai megterhelésnek nézek elébe. Albert Ferenc Vukovár - Fehérkereszt mementó Eszék vára Eszék várának Drávára néző kapuja Erdőd vára Vukovár - a szétlőtt víztorony Vukovár - A sok rommá lőtt ház közül egy a belvárosban Október 5, 2012
