Amerikai Magyar Hírlap, 2009 (21. évfolyam, 1-50. szám)
2009-12-31 / 50. szám
f ....' —--------------—----------------------------------------=— Dr. Kálmán Szabolcs: TALÁLKOZÁSOM 45 ÉV UTÁN AZ OTTHONNAL V__________________________________________________________________________________ Pápa, Református Teológia, 2003. november 11. (szerkesztett változat) (A bevezető rövid áhítat igéje a Zsidók 12:8 volt: Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhivatott, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva, hova megy.) Amerikában műfaja van az előadót bemutató beszédnek. Percek égét, címeit, publikációit és kitüntetéseit, sőt a családtagokat is név szerint felsorolják. Majd újabb unalmas percekbe telik, amíg mindezt név szerint megköszöni az előadó a meghívó közeg jelenlevő hatalmasságainak. Fogadjátok el: nagyon örülök, hogy itt lehetek, köszönöm a meghívást, s ezzel ezt a részt zárjuk le. A cím: „Találkozásom 45 év után az otthonnal” arra az előadás sorozatra utal, amelynek része vagyok. Az előző hetekben többen szóltak itt találkozásokról, mint a történelemmel, biológiával, vagy politikával. Rendszerint olyan előadók szólaltak meg, akik a közéletben fontosak, akik kiváltak a maguk területén. Nyugdíjas lelkipásztor lévén, nincs semmiféle kisebb Nobel-díj a tarisznyámban, így beszámolni sem tudok valami eget-földet rengető dologról. Csak arról tudok szólani, hogy elég fiatalon - de már felnőtt fejjel - kikerültem Amerikába, ott 45 évet eltöltöttem, majd hazajöttem, s most itthon otthon vagyok. Világos, hogy az eltelt idő engem is formált, és most találkozva az itteni megváltozott körülményekkel ez különleges szubjektív reakciót vált ki belőlem. Aki más szubjektív háttérből jön, természetesen másként látja a dolgokat. így minden, amit mondhatok vitatható, nem szükséges egyetérteni vele; mégis remélem, hogy érdekes, stimuláló és hasznos lesz valamennyiünk számára. Habár a téma lényege, hogy annyi év után hazajőve mit találtam az országban és az egyházban, engedjétek meg, hogy élőbbről kezdjem. Hogy mit talál egy nyugdíjas lelkipásztor amikor élete alkonyán hazatér, az nagyban attól is függ, hogy mit vitt magával, amikor 20/21 évesen kiment, továbbá, hogy it talált ott a távolban, amit fontosnak és érdemesnek tartott o.v 'gyűjteni és hazahozni, és most megosztani. Csak ebből a hátteréből lesz érthető, és talán egy kicsit menthető is az, ahogy most látom az itteni helyzetet. A 20/21 éves korhatáron voltam, amikor 1956. november végén Magyarországról kimenekültem, és 1957. január közepén Amerikába megérkeztem. (Én még hajón mentem, ez is feledhetetlen élmény volt!) Nagyon szép kor ez a 20/21 év, és különösen izgalmas - és Istennek különleges ajándéka - hogy valaki 1956- ban Magyarországon lehetett, majd alkalma volt arra, hogy a világ másik végére menjen és ott új életet kezdhessen. Istennek további különleges ajándéka, hogy 45 év múltán mindezt hazahozhatja és megoszthatja. Hadd kérjem meg, hogy emeljék fel a kezüket, akik 20/21 évesek közületek! Egy...kettő. Most emeljék fel a kezüket, akik közel vannak a 20-25-höz! (Tudtam, hogy az igazgató úr is felemeli!!) Képzeljétek el - akik 20-25 évesek vagytok - ha most hirtelen jönne valami váratlan változás az országban - ahogy 1956 az volt- és pillanatok alatt itt kellene hagynotok a hazát. Mik lennének azok az értékek, amelyeket már most 20-25 évesen is becsben tartotok, és mindenképpen odakint is meg akarnátok őrizni? Nem kell válaszolnotok, csak lássátok, hogy honnan indulok ki. Egy 20/25 éves fiatalembernek már vannak értékei, amelyeket tudatosan próbál megőrizni. Hogy ennek tudatosnak kell lennie arra hadd mondjak egy példát. Egy 20/21 éves fiatalemberről feltételezhető, hogy jól tudja az anyanyelvét. Mégis, odakint nem egy olyan emberrel találkoztam, akik 4-5 évig a magyart nem használva elszigetelten éltek, és csaknem elfelejtették anyanyelvűket. Mik azok az ÉRTÉKEK, amelyeket 1956-ban OTTHONRÓL VITTEM KI MAGAMMAL? Csak néhányat említek. 1. A fiatalságom és annak lelkülete. Vittem magammal a 21 évemet, egészségemet, fiatalságomat. Akik idős korban akartak kivándorolni, azoknak sokkal nehezebb volt az USÁ- ba, Kanadába, vagy más un. „krémes” országokba bejutni. A menekültek közül a korosak, a betegek többnyire Európában maradtak, de a húszon éves egészségesek könnyen mehettek tovább. Ideális kivándorlásikor ez. Miért? Akik fiatalabban mentek ki, mondjuk úgy 14-15 évesen, bármennyire is a magyar kultúrán nőttek addig, rendszerint elég gyorsan elfelejtettek magyarul, elég nehezen tudták a magyar nyelvet megőrizni. Akik pedig 30-40 évesen, vagy idősebben vándoroltak ki, azoknak roppant nehezükre esett egy idegen nyelvet jól elsajátítani, és nehéz volt egy új országban otthon érezni magukat. A 20/21 év az ideáliskor, amikor érettségivel, két év magyarországi főiskolával a hátam mögött, tehát jó alapokkal felvértezve mentem ki, amit bár őrizni, istápolni kellett, de már nem lehetett elveszíteni. A 20/21 éves még nyitva van arra, hogy egy új nyelvet megtanuljon, bár némi akcentussal; akkor még kész arra, hogy egy egész új világot és gondolkozást befogadjon, és abban is otthon érezze magát. Ezt az időzítést Isten ajándékának érzem. Ezt a fiatalos lelkületet- remélem - végig megőriztem és haza is hoztam, bár biológiailag lehetetlen a 21-ik évet megtartani. 2. A magyar irodalom, nyelv és kultúra szeretete. Bár 1945 és 1956 között kommunizmus, Rákosi-rendszer és még egy csomó turpisság volt, azért nagyrészt még a régi tanárok tanítottak. Az államosítás előtt, két évig még a sárospataki gimnáziumba is jártam. Az iskolák egészen átfogó magyar irodalmi, történelmi, színházi és zenei alapokat adtak. Annyira ebben éltem és lelkesedtem, hogy ezt a magyarság-szeretetet, és egy érettségi szintű tudást is - amely már nem nulla- magammal vittem. Ha nem is sikerült ezt komolyan tovább fejlesztenem, remélem odakint nem sokat veszítettem belőle. Ez a magyarság értéktudat végigkísért egész életemen. Roppant hálás vagyok ezért az ajándékért. A magyarság soha sem jelentette számomra csak a magyar földet, vagy az országhatárokat, Kis vagy Nagy-magyarországot, Trianont. Ezekben a kategóriákban nem gondolkoztam. A magyar konyha, a gulyás, a cigányzene se a magyarság számomra, mint sok külföldön élő magyarnak. Az illyési „haza a magasban” az én szívem szerinti magyarságom. Itt említem meg e témának halk altételeként a valláshoz való viszonyomat. Amikor 21 éves koromban elmentem, volt bennem egy természetes agnoszticizmus. Konfirmanus koromban nagyon komoly hívő lettem, s úgy kerültem Sárospatakra is. Abban az időben, az 50/51-es években volt Patakon egy erős, olyan pietista-szerű lelki mozgalom. Az én 14/15 éves fejem ezzel nagyon ^hadilábon állt úgy, hogy pont egy egyházi iskolában veszítettem el a hitemet. Ugyanakkor, nem fordultam Isten vagy a vallás ellen, csak éreztem, hogy dogmatikai érveléssel, hitvallásokkal, etikával, vagy „lelkizéssel” (pietizmussal) engem nem lehet vallásilag megfogni. Már akkor nagyon kerestem az észszerű, gondolkodó, küszködő, az élet kérdéseivel és a Bibliával birkózó álláspontot. Akkor ezt- 14-16 éves gyermekként - se Patakon, se máshol nem találtam meg. így, 1956-ban, vallásilag, mint jó indulatú agnosztikus hagytam el az országot. Ez a hit iránti érdeklődés és a vallásikérdések iránti nyitott keresés a mai napig elkísér. Ugyanakkor, maradt bennem a vallásból egy elkötelezettség, egy hivatásérzet, egy szolgálni akarás. 1954-56- ban a Színiakadémia hallgatója voltam Budapesten. Templomba nem jártam, Bibliát nem olvastam, de Thália papjának képzeltem magam, aki a nemzet és az emberiség szolgálatára készül ugyanazzal az odaadással, mint korábban a hit vonalán. 3. Érzékenység a kisebbségi állapotra. Úgy nevezett reakciós családból származom: édesapám főszolgabíró volt. Pártpolitikában soha sem vett részt, de másfél évet ült a kommunisták börtönében, majd B-listázták. Aki nem tudná, ez azt jelenti, hogy semmiféle vezető vagy irodai állást nem kaphatott, csaktéglákat dobálhatott, lovakat vakarhatott, vagy éjjeliőrként dolgozhatott. Minket, gyermekeket megbélyegeztek, a származásunk miatt nem vettek fel iskolába, és egy csomó más komplikáció is adódott. A saját bőrömön éreztem a diszkriminációt. Érdekes - ha visszagondolok - nem azt tartottam igazságtalannak, hogy a régi világ, a Horthy-rendszer, az úri osztály, vagy a régi féligmeddig feudális Magyarország összeomlott. Ma is úgy érzem, hogy az sok szempontból megérett az összeomlásra. Az volt a problémám, hogy azért büntetnek, amiről nem tehetek. Miért vagyok kipécézve, mint a főszolgabíró fia? Arról én nem tehetek. És rögtön affinitást, együttérzést találtam minden olyan megkülönböztetéssel, amely származáson és nem egyéni viselkedésen alapul. Például az, hogy valaki zsidó, vagy cigány, vagy paraszt, vagy munkás; vagy az, hogy az apja kommunista volt, vagy nyilas, vagy bármi. Amerikában ehhez a sorhoz jött a néger, a fekete ember is. A mai napig, egész életemben mélységesen érzékeny vagyok minden olyan megkülönböztetésre, amelyről az illető személy-szerint nem tehet: pl. hogy valaki férfi, vagy nő. Ide tartoznak a szomszéd népek is. Érdekes, hogy akkor még Trianonról nem lehetett beszélni, de már volt bennem egy erős tudat, hogy én ugyan magyarnak születtem, de erről sem tehetek. Mint az sem, aki szlováknak, románnak vagy szerbnek született. Tehát ez nem lehet választóvonal közöttünk. Ezt 20 éves koromban olyan tisztán láttam, mint ma, és ezt az érzékenységet innen Magyarországról vittem magammal és megőriztem mindeddig. 4. Az 1956-os forradalom. Csak a legnagyobb megrendüléssel és meghatódottsággal tudok rá emlékezni, hogy a modern magyar történelem e legnagyszerűbb pillanatában ott lehettem. Nem voltam hős vagy vezető, de a magam két fillérjével a lehetőségekhez képest részt vehettem benne. Életem legfelejthetetlenebb élménye ez; hálás vagyok érte Istennek. Egyszer szeretnék csak a forradalomról beszélni. Most csak annyit említek, hogy a legjobb tudásom és megfigyelésem szerint a forradalom nem volt megszervezve. Egy nappal október 23-a előtt Budapesten jártam, az egyetemeken találkoztam több barátommal, szó sem volt forradalomról, nem is álmodtuk, hogy lesz ilyesmi. Tehát a vád, hogy ezt Nyugatról szervezték - szubjektív megfigyeléseim alapján álhtom - nem igaz. Egy másik fontos dolog, hogy ezt tényleg a diákság és a baloldali nemzeti érzésű értelmiség szervezte. Azért a baloldaliak, mert más érzésű értelmiség akkor szóhoz se juthatott. Csak nekik volt lehetőségük kritizálni vagy felszólalni. Hozzájuk csatlakoztak a kivezényelt katonák - akik maguk is a munkásokat és a parasztokat képviselték - majd a gyárak munkásaiból is sokan. Tényleg, azok fordultak szembe a kommunizmussal, akiket a párt leginkább a magáénak tartott. Nagyon tisztán emlékszem a forradalom két alapvető célkitűzésére. Az egyik, hogy gyárat, földet vissza nem adunk. 1956 nem volt restaurációs kísérlet; nem a régi Horthyrendszerhez akart visszamenni. Akkor én Inotán és Várpalotán voltam . kohászok és bányászok között. Szó sem volt a régi rendszer vissza-hozataláról. A másik cél a semlegesség volt. Akkor 1956-ban, Jugoszlávia és Tito még a harmadik-utas politika, a semleges nemzet példaképe volt. Nagy Imre és a többiek hősök, óriási nagy nevek a mi életünkben. Egy csodálatos időszak volt, az egység - sajnos nagyon rövid - időszaka. Majd november 4 jött, a dermesztő fejbevágás. Fiatalság, magyarság, kisebbségi érzékenység és 1956 élménye voltak azok az értékek, amelyeket az a 21 éves fiatalember vitt magával és próbált megőrizni, sőt a kinti értékekkel gazdagítva majd visszahozni a hazába. A másik nagy témakör, hogy MILYEN ÉRTÉKEKET KAPTAM ÉS HOZTAM? Hadd kérdezzem, hányán voltatok már Amerikában? ....Öten. Hát nyugaton, azaz egy nem volt népi-demokráciában? ....Többen. Ha a szomszédos országokra is rákérdeztem volna, valószínűleg mindnyájan feltennétek a kezeteket. Higgyétek el, még egy rövid külföldi látogatás is felér egy-két szemeszternyi iskolai tanulással. Más emberekkel, más közegekben találkozunk; az egész világot másképp látjuk. A külföldi utazás roppant egészséges módja a tanulásnak: egy óriási fej és fogalomtágítás. A 45 éves amerikai tapasztalatból leszűrtem néhány olyan értéket, amelyeket fontosnak tartok, és segítenek ma is szemléletemben. 1. Önálló véleményformálás, felelősség és kockázat vállalás. Nem tudom nektek leírni, hogy 1956 előtt a Rákosi-Gerő korszakban milyen félelemben éltünk; az egész nép, nemcsak én a főszolgabíró fia. Az AVÓ- tól és a bebörtönözéstől való félelem mellett, még az iskolában is féltünk, pl. feleltetésnél, hogy ha valami rosszat mondok, akkor az apámat vagy engem visznek el. Színiakadémista koromban kötelező marxizmus órákra jártunk a Zeneakadémiára. A szemináriumokon az előadók diskurzust próbáltak kezdeményezni: „Kálmán elvtárs, mi a véleménye erről, vagy arról?” És Kálmán elvtárs felállt, és a feladott anyagot gyorsan szó-szerint ledarálta, de ki nem húztak belőle egy önálló gondolatot. Állandóan féltem, szinte remegésben voltam, ha a véleményemet kérdezték. Nemcsak a politikára volt jellemző ez a légkör. Már a középiskolai oktatás is a sablon-gondolkozásra nevelt. A nagy tudású és tisztességes irodalom tanárunk elmagyarázta Vörösmarty, Petőfi, vagy April 23,2004
