Amerikai Magyar Hírlap, 2009 (21. évfolyam, 1-50. szám)

2009-10-16 / 39. szám

Az Egyesült Államok legfontosabb tudomá­nyos elismerését kapta Kálmán Rudolf Az Egyesült Államok legfon­tosabb tudományos elismerését, a Nemzeti Tudományos Érmet (National Medal of Science) Barack Obama elnöktől vette át a magyar származású Kálmán Rudolf. Minden mozgó, változó rendszer irányítása attól függ, hogy meny­nyire lehet szétválasztani a hasznos információkat a zavaróktól. Kálmán Rudolf matematikai módszertana és az ebből fejlesztett, róla elnevezett berendezés - Kálmán-szűrő - ezt a problémát oldja meg. A kiinduló gondolat az, hogy bármely szerkezetnek, rendszernek meg tudjuk fogalmazni a működési elvét és ebből a működés többé­­kevésbé használható modelljét, így például azt, hogy a gázpedál fokozatos nyomásával egy bizonyos határig fokozatosan nő a kocsink sebessége. Ezt a kiinduló modellt és a fokozatosan változó mért értékeket összehasonlítva tudja a Kálmán­­szűrő lépésről lépésre beállítani a kívánt értékeket, kiszűrni a zavaró hatásokat, például az útviszonyok és az üzemanyag váratlan változásait. „A Kálmán-szűrő így egyértelmű kapcsolatokat teremt a mérés és a szabályozás között, és a szabályozást képes a kívánt legjobb eredmé­nyekhez igazítani” - tájékoztatta lapunkat a módszer lényegéről Vámos Tibor akadémikus. A kezdeti, csak arányos viszo­nyokra kidolgozott rendszert azóta sokfajta módon továbbfejlesztet­ték a legkülönbözőbb működési módokra. Vámos Tibor szerint manapság Kálmán-szűrők milliói működnek a repülőgépekben, hajók­ban, a korszerű autókban, minden bonyolultabb feldolgozóüzemben, olajipari, kohászati rendszerben, a precíziós orvosi műszerekben. Kálmán Rudolf édesapjával tizenhárom éves korában költözött az Egyesült Államokba, de ma is kiválóan beszél magyarul. Több mint három évtizede tiszteletbeli tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, munkaszobája van az Akadémia Számítástechnikai és Automatizálási Intézetében, itt tartja szakkönyv­tárának jelentős részét. Mikor megkapta az értesítést a kitüntetésről, meleg hangú, baráti levélben értesítette magyar barátait, visszaemlékezve a saját magyar akadémiai tagságára és arra, hogy ennek az elismerésnek az első kitüntetettje, az ugyancsak magyar származású Kármán Tódor, az amerikai szilárdságtani és aviatikái kutatás atyja volt. Kálmán már eddig is számos elis­merésben részesült, megkapta többek között a legnagyobb japán tudomá­nyos elismerést, a Kiotó-díjat, a leg­nagyobb amerikai mérnöki rangot, az Amerikai Tudományos Akadémia Mérnök Tagozatának Charles Stark Draper díját, sok más akadémia tiszteletbeli tagságát, egyetemi dísz­­doktorságokat, köztük a Budapesti Műszaki Egyetemét. A National Medal of Science a legmagasabb amerikai tudományos elismerés, amelyet az elnök ad át személyesen, ünnepélyes keretek között. Holnap kilencen vehetik át az elismerést, Kálmán Rudolf mellett például az emberi genom feltérképezésében alapvető szerepet játszó Craig Venter is. A díjat olya­nok kapják, akik az elmúlt időben nemcsak az Egyesült Államoknak, hanem az egész emberiségnek az életviszonyait és gondolkodásmódját változtatták' meg. Új korszak nyitánya a Disney Concert Hallban És Gustavo Dudáméi a kapitány Két évi előzetes beharan­gozás után, az elmúlt hétvégi „inaugural concert & gála” esten beiktatták a Los Angeles-i Filhar­monikusok tizenegyedik (s mind­máig legfiatalabb) zeneigazgatóját, a venezuelai, 28 esztendős Gustavo Dudáméit. (Valójában a tizenket­tedik, ám világhírű hazánkfia, Solti György, az 1960/61-es évadot nem vitte végig, hanem közös mege­gyezéssel szerződést bontott.) A tizedik zeneigazgató, Esa-Pekka Salonen 17 éven át töltötte be a posz­tot, s az ő irányítása alatt kerültek be a Los Angeles-iek a világ tíz legjobb szimfonikus zenekara közé. Becses örökséget vesz tehát át e latin-ameri­kai fiatalember, igaz, nem érkezett üres kézzel - nemzetközi hírnevét vendégkarmesterként, a legnagyobb zenekarokat dirigálva szerezte meg. Dudáméi, ugyancsak vendégként, az évtized közepén Kodály Zoltán „Galántai táncok” című szerzeményét vezényelte az LA Philharmonic pódi­umán, tomboló sikert aratva. Ekkor láthattam először a Disney Hallban. Az 51 éves, finn Salonen önszántából távozott - a jövőben zeneszerzői tevé­kenységét helyezi előtérbe -, s egy tavalyelőtti sajtótájékoztatón ő mutatta be utódját az újságíróknak. Ekkor oly’ módon gratuláltam Dudamelnek, hogy „egy magyar karmester sem vezényelte volna a mű szelleméhez hűbben Kodály muzsikáját, mint az ifjú maestro”. Salonen akkor (immár érzem: okkal) felvonta a szemöldökét. Valóban nem a nemzetiségen, hanem a tehetségen múlik, ki mennyire érti a zeneművet... A csütörtöki beiktató hangverseny első számaként ősbemutatónak (vagy ahogy az Egyesült Államokban előszeretettel mondják: világpre­miernek) tapsolhattunk. A kortárs amerikai zeneszerzők élvonalába tartozó John Adams „City Noir” című, izgalmasan modern, ám mégsem kakofonikus szerzeményét hallhattuk (Adams mostantól kreatív elnökként segíti a LA Phil munkáját.) Az est második részében „tiszteletbeli magyaozeneművész”, Gustav Mahler 1. szimfóniája hangzott el. A cseh születésű Mahler Gusztávot 1888-ban nevezték ki a Magyar Királyi Ope­raház igazgatójává és karnagyává, szakvélemények szerint az ő nevéhez fűződik a budapesti dalszínház első aranykora. Elsőként ő mutatta be Pietro Mascagni „Parasztbecsület”­­ét, amely a magyar fővárosból indult el világhódító útjára. Hellyel-közzel az 1. „Titán” szimfóniában is fel­fedezhetünk magyar dallamokat. A hangverseny végén a gálaest közön­sége alig akarta leengedni Dudáméit a pódiumról (a zenészek lábukkal dobolva köszöntötték), s amit más karnagytól még nem láttam: egyszer sem hajolt meg a karmesteri dobogón állva - minden alkalommal a zenészek között, valamelyikük vállát átölelve köszönte meg az ovációt. Mintha azt akarta volna érzékeltetni: a hatal­mas siker az együttes munkának köszönhető, s ő csak egy a Los Angeles-i Filharmonikusok művészei közül. Nemcsak ritka tehetségéről, hanem még ritkább szerénységről is bizonyságot tett! Patrónusok nélkül az LA Phil sem lenne képes fenntartani önmagát. A gálakoncert után gálava­csorán vettek részt azok a támogatók, akikre mindenkor számíthatnak és akik fölöttébb borsos áron vettek jegyet a hangversenyre. A legolcsóbb belépő 98 dollárba került. (Zárójel­ben hadd jegyezzem meg: napjaink­ban, amikor a Tisztelt Nagyérdemű színházban csakúgy, mint operában, koncerten köznapi ruhában, olykor pulóverben, nyakkendő nélkül ül be a nézőtérre, kellemes látvány volt a beiktató hangverseny közönségét szmokingban - vagy legalábbis sötét öltönyben -. nagyestélyiben látni.) A gálavacsorát, amely mintegy három­millió dollárt hozott a zenekarnak, az ez alkalomra lezárt Grand Avenuen rendezték - a háttér-díszlet egy latin­amerikai, meglehet venezuelai falu volt, a szórakoztatásról ugyancsak latin-amerikai zenészek és éneke­sek gondoskodtak -, az alkalomhoz illően feldíszített asztaloknál mint­egy nyolcszázan ültek. A megjelentek között Hol­lywood és a társművészetek több képviselőjét láttuk. Többek között ott volt Frank Gehry, a Disney Hall épí­tész-tervezője, az Oscar-díjas film­sztár Tom Hanks és felesége, Rita Wilson, Quincy Jones, a világhírű dzsesszmuzsikus, zeneszerző, pro­ducer, Peter Sellars színházi, tévés és operarendező, William Friedkin film- és operarendező (Bartók Béla „A kékszakállú herceg vára” című operáját rendezte Los Angelesben fél évtizede), s hogy a várospolitikusok se hiányozzanak, megjelent és elve­gyült a díszes társaságban Antonio Villaraigosa jelenlegi és Richard Riordan korábbi polgármester. (A politikusok vérbeli „politikusok”: Villaraigosa egy alkalommal jelent meg a Csárdás étteremben kampány­­kőrútja keretében, Riordan pedig több mint másfél évtizede a Holly­woodi Magyar Református templom­ban kampányolt. Akkoriban egy-két közömbös mondatot váltottam velük. Most, hogy emlékeztettem őket, ragyogó szemmel közölték: már hogyne emlékeznének (amit kétlek), s szeretettel szorongatták a kezemet. Gustavo Dudáméit és feleségét, a fölöttébb csinos egykori balett-táncos Eloisa Maturént, a filharmonikusok elnök-asszonya, Deborah Borda a zenekar dobogóján köszöntötte. „A muzsika elhivatott katonájának” nevezte az ifjú maestrot, majd - ahogy elnöki beiktatásokon is szokás - a zeneigazgatói párt kérte fel a nyitótáncra. A beiktatáson, a látványos gálaesten túlvagyunk - immár Gus­tavo Dudamelen (is) múlik, hogy a patinás zenekar még feljebb lép-e a rangsorban, bekerül-e a világ három legjobb zenekara közé, vagy akár az élre tör. Mind a karmesternek, mind a zenekar tagjainak adott a képessége e bravúrhoz. pÖLDES TAMÁS KÖNYVAJÁNLÓ Tartalmát tekintve a kortörténeti írások közé sorolhatnánk Földes Tamás legújabb könyvét, ha a címmel nem kötelezne arra is a szerző, hogy őt figyeljük. Közel félszáz rövid írásával az újságíró remekel a „Kései főhajtás” című gyűjteményben, de úgy, hogy most tulajdonkép­pen magáról szól. Elme­séli, hogy az írói pályát is többször keresztező változások nem törölték el a múlt valóban fontos nyomait. Az épületek eltűnhetnek, még a tár­sasági élet is színét veszít­heti, ám az ember marad az, aki - az emlékekben is. A jól vigyázott emlékekkel nem bírnak a változások. A romok alól is feltör a múlt hangulata. Micsoda varázzsal bír egy sárguló fénykép! „Bondybandi” unokahúgát az író szemével látva, egy egész korszak szívtelenül színes története tárul elénk, hogy mi is feltegyük a kérdést: „Létezik értelmes halál?”. Földes Tamás írhatna merőben új dolgokról is - ez a hivatása. Kiváló újságíró, és mert az, a mai Magyarország írkász-firkászai között hiába keresnénk. A Kései főhajtásban is inkább csokorba fogja mindazt, amit már egyszer elmesélt. Olvashattunk tőle a Pesti Riport­ban, a Magyar Hírlapban, az Amerikai Magyar Hírlapban és a Cali­­forniai Magyarságban. Mi, külhonban élő magyarok a magunkénak tartjuk, és ő is vállal minket. Két helyi lapunkban megjelenő írásainak a népszerűsége kihallik a beszélgetésekből; mostanság úgy, hogy “Olvastad a Lipótmezőt?”... Színes, színpad-közeli ifjúsága izgalmasan idegen a legtöbbünknek, de az írásra szorított, majd a mesterségét űző, érett férfi törődéseiben már magára ismer egy generáció. A Kései főhajtásban mélyebb vizekre evező embert követve, találkozunk is. Megismerkedünk, és kiderül, hogy lesz kivel beszélgetnünk. Földes Tamás története arról szól, hogy ő sem elefántcsont-toronyban élt, átélt jót és rosszat, nem önigazolást keresve emlékezik, és ha hajlandók vagyunk rá, beszél­gethetünk. Megeshet ugyanis mindnyájunkkal, hogy segítségre szoru­lunk a múlt áttekintésében. Szeretnénk az értelmét is meglátni annak, amit átéltünk. Aki vállalja ezt a kihívást, és Földes Tamás egy ilyen bátor ember, azzal érdemes együtt gondolkozni, még emlékezni is. Szerzőnk tapintattal ír az emberi gyengeségekről, és ha az emlékezés hálóján fennakad néhány visszatérő “bűnös”, nála még azok sem gazemberek. Főhajtása a miénk is, hiszen a magunk életét meghatározó emlékekhez, a nekünk fontos helyekhez és emberekhez való viszonyunk jelzi, hogy a gyakran szédítő változások után, valójá­ban hol tartunk? Földes nem ijesztget senkit Lipót mezővel, inkább az egészséges életvezetésről tár elénk egy szép példát, mégpedig a legfontosabb lélek-mozdulattal: a főhajtásával. József Attila Kései siratója óta ami “kései” az nem késő, főleg nem fölösleges, vagy sem­mitmondó - csak legyen igaz. Jó, ha nem kegyetlenül az. A gyűjtemény két fő részre osztható. Az elsőben gyermek - és ifjúkorának, a másodikban amerikai munkásságának a “nagyjaira” emlékezik. Említettem már, hogy a kötet címe a “kulcs”: a Nobel­­díjasainkkal és a hollywoodi sztárokkal csevegő újságíró, a kaliforniai magyarság nagyjait jól becsülő barát, és az anyja előtt tisztelettel meghajtó nagyapa karcolataiban egy szabadgondolkodású, önmagához következetes íróra figyelünk, aki jókat kérdez, valóban odafigyel, és ezért izgalmasakat mesél. Néhány hete, az Alfa és Ómega délutánok keretében, a Magyar Házban találkozott az olvasókkal Földes Tamás. Megvallom, nehez­teltem rá egy kicsit, mert a próbálkozásaimat ügyesen visszautasította, amikor a hitéről faggattam volna. Most, e sorokat írva döbbenek rá, hogy milyen figyelmetlen voltam. A könyv borítóján is díszelgő újságkivágások a múlt század elején bájával hódító Kálmán Mancival, őt másféle életre predesztinálták. Az én gyermekkorom puritán val­lásosságát nem hasonlíthatom össze a színészi társasággal, amiben Tamás felcseperedett. Olyan jól csinálja, hogy alig lehet észrevenni: a főhajtása hitvallásos súllyal bír. Túdhattam volna: a tiszteletadás mindig az - a Földes Tamásé is. János apostol írta egy levelében, hogy nem szerethetjük a láthatatlan Istent, ha szeretetlenül elfordulunk az embertársainktól. A hálás emlékezés főhajtás a múltnak, jókedvű köszönés a jövőnek, és amennyiben az embert célozza, Isten előtt is kedves cselekedet. Milyen jó, hogy képesek vagyunk erre, milyen jó, hogy nem késő - csak kései. A könyvbarátok figyelmébe ajánlom Földes Tamás harmadik könyvét (az előzőkkel együtt - „Az arc”, és „Amanda frigyre lép”). Reméljük, hogy a közelmúltban Las Vegasba költözött Földes házaspár kapcsolata a Los Angeles környékén élő magyarsággal nem szakad meg, sőt a „fények városában” is folytatott írói munkásság újabb gyümölcseivel gazdagítja majd irodalmunkat. Budapesti könyvkiadónál, majd Los Angelesben magánkiadásban megjelent műveit a foldestamas@aol.com internetes címen lehet megrendelni. Novák József 1^5^ Október 16.2009~

Next

/
Oldalképek
Tartalom