Amerikai Magyar Hírlap, 2008 (20. évfolyam, 3-51. szám)
2008-12-19 / 51. szám
KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET és vidám, boldog, sikeres ÚJ ESZTENDŐT kíván a lap olvasóinak és a zenekedvelő közönségnek, kiket szívébe zárt ILDY LEE Visit my Website: www.ildylee.com Kellemes KARÁCSONYI ÜNNEPEKET és gazdag, boldog ÚJ ESZTENDŐT kívánok minden kedves utasomnak és ismerősömnek ZSUZSA DUNA TRAVEL (310) 652-5294 Kellemes Ünnepeket kíván az amerikai magyarságnak a „Mail 4 Me” Club/ Elderly Abuse Prevention Program - Non Profit Organization www.mailformeclub.org (909) 794-9676 P.O. Box 225, Mentone, CA 92359 E-Mail: mailformeclub@yahoo.com HAPPY HOLIDAYS! Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Sikerekben Gazdag, Boldog Új Esztendőt Kíván minden kedves utasának és e lap olvasóinak Érseki Emőke Royal Coach Travel (805) 523-7700 Kellemes KARÁCSONYI ÜNNEPEKET és sikeres ÚJESZTENDŐT kíván üzletfeleinek, barátainak és minden magyarnak ALL YEAR INCOME TAX Éva B. Balo & Sándor Horváth allyearservices@yahoo.com 5967 West 3rd Street, Suite 201 Los Angeles, CA 90036 (323) 937-3848 JANCSÓ ZSUZSA Emlékezés egy régi Karácsony rí Soha semmi akkora fejtörést nem okozott nekem, mint egy régmúlt decemberi házi feladat. Ötödik elemista lehettem - ez volt az a pont, amikor a „fogalmazás” tantárgya bekerült a kisdiákok tanrendjébe. Klári néni, a magyar tanárunk már sok mindenre megtanított, hogy amit írunk, annak legyen eleje, közepe és vége, és a külalakra is adott egy-két hasznos útmutatást. Az első három hónap gyorsan elszaladt, és eljött a karácsonyi szünidő. Az utolsó órán Klári néni, úgy is, mint osztályfőnökünk, eligazítást tartott, hogyan viselkedjünk, mi minden hasznosat és szépet csináljunk a szünidőben. Az osztály már ugrásra készen állott, hogy kirohanjunk a négy fal közül és élvezzük a hirtelen jött nagy szabadságot, amikor Klári néni csak úgy mellékesen megjegyezte: „Házi feladatot nem kaptok, de hogy egészen ki ne jöjjetek a gyakorlatból, csak azt kérem, hogy írjatok egy pár szót a Karácsonyról.” Már akkor is jobb szerettem a kötelező dolgokat elintézni, mielőtt a szórakozásra kerül a sor, nem is annyira szorgalomból, hanem hogy utána nyugodt lelkiismerettel játszhassak. Leültem hát a kis kuckómba, magam elé tettem a vastagon vonalazott irkát, óvatosan kinyitottam a tintatartót és belemártottam a vadonat friss tollat, hogy megírjam a fogalmazást. Odakint nagy pelyhekben hullt a hó, alig vártam, hogy kimehessek hancúrozni a többi gyerekkel, de a fehér lapok csak nem teltek meg lila gyöngybetűkkel. Nem voltam buta gyerek, sőt, általában én szoktam súgni a többieknek, ha készületlenül mentek ki a táblához felelni. Erről a témáról azonban sehogy sem akart eszembe jutni semmi. 1952- t írtunk, dúlt a kommunizmus, és a szülők nagyon meggondolták, mit mondjanak el és miről ne beszéljenek a gyerek előtt. Még csak az hiányzik, hogy elmenjen az iskolába és elfecsegje, Jiogy nálunk ott járt a Jézuska, gyönyörű karácsonyfát hozott, csilingelő kisharang szólt, és még az angyal szárnya suhogását is hallottuk... Apukám már úgyis túlságosan felhívta magára a figyelmet, mivelhogy „mérlegképes könyvelő” lévén, az osztályidegen „értelmiségiek” csoportjába tartozott. Hogy szerettem volna akkoriban munkás- vagy parasztgyerek lenni, hogy ne kelljen még egyszer leírni a rosszat sejtető szavakat: „Származása: értelmiségi”. De szegény Anyukám sem adott okot több büszkeségre: mint háztartásbeli, a munkakerülők kategóriájába számított, amióta a sok herce-hurcától felment a vérnyomása, és a szívével is baj volt néha. Különösen, amióta a házmesterház után a háromszor három méteres kis cselédszobába is betettek egy kétgyerekes családot társbérlőnek... Egyébként is nagy volt a szegénység, nemigen tellett csillogó ajándékokra, pedig én úgy szerettem volna gazdag lenni! Ha valami szép játékot megláttam a kirakatban, Anyukám rendszerint azt mondta, hogy nem tudjuk megvenni, de jól nézzem meg, és majd otthon megcsináljuk. Még húsra sem mindig futotta, csak vasárnap, és a ruháimra is nagyon kellett vigyázni, hogy ki ne kopjanak, mielőtt még kinőném őket. Szó ami szó, ott ültem a kuckóban és rágtam a toliam szárát, mert nem jutott eszembe semmi a Karácsonyról. Emlékeztem egy téli szánkóútra a behavazott Budapesten, amit a szüleim el sem hittek, mert még csak három éves voltam 1944-ben, de ma is látom magam a kevéske holminkkal megrakott szánkó tetején, amit Apukám húzott. Abban az évben idegenben karácsonyoztunk, mert Apukám - nem kis rábeszélésre - elbujdosott a behívó elől, és Anyukám, aki már húszéves korában idegen nyelvű levelező volt a Magyar-Olasz Bankban, kénytelen volt velem beköltözni egy családhoz, mint háztartási alkalmazott. Aztán egy darabig azt sem tudtam, hogy van-e édesapám, csak egy „Varga bácsi” kopogtatott be nagy sietve hozzánk egy tábla csokoládéval karácsonykor... Aztán volt egy Karácsony, amikor éppen volt mit sütni-főzni, de akkor meg én lettem beteg, éppen akkor kellett megkapnom a kanyarót - vagy szamárköhögés volt? - , amikor lett volna alkalom egy békés, meghitt ünnepre. És akkor még nem is tudtam, hogy mit hoz a következő év: a nagy HÉV-szerencsétlenséget 1953 Karácsony másnapján, amiből akkor közönséges munkanapot csináltak. Egy váltókezelő - talán az istentelen rendszer miatti elkeseredésében - elállította a váltót, és a reggel 6:22-es járat, színültig teli kelletlenül munkába menőkkel, belerohant az előtte álló szerelvénybe. Azon a 6:22- esen az én Apukám is rajta volt, és ha van karácsonyi csoda, talán az, hogy egyáltalán túlélte. Végig állóhelye volt csak, aztán néhány perccel a baleset előtt valaki leszállt, és ő leülhetett. Ha állva marad, éppen a fejét vitte volna le a kocsijukra rácsúszó másik szerelvény... így is sokáig szenvedett a lassan gyógyuló sebektől, és a memóriáját is elvesztette egy időre az agyrázkódástól. Végül is, valamit összekapartam a Karácsonyról, már nem emlékszem, mit, de nem voltam büszke magamra. Azóta sok mindent írtam, naplót és verset, szerelmes levelet, egyetemi diszszertációt, újságot és néhány könyvet. Megismertem az írás gyógyító erejét, és az írás kényszerét is, amikor valami dolgozik az emberben és nem hagy nyugodni, amíg meg nem írják. Megismertem a Karácsony jelentőségét is, mivel mind a két gyermekünk hívő keresztény lett, s egyikükkel gyakran járok a templomba, hogy meghallgassam, amint a kórusban énekel. A másik meg, aki távol él tőlünk, a negyedik unokával ajándékozott meg ebben az évben. A kis Jézuska mihozzánk is eljött hát. Csak azt a régi kisdiákot, aki ül a kuckóban és rágja a tolla végét, csak azt tudnám feledni... CLAIRE KENNETH - folytatás a 17. oldalról Azt hallom, a cukrászda most is megvan, csak a régi, szép tavaszok süllyedtek el a múlt ködében. Ebben a pillanatban belép a living-roomba egy magas, hófehér hajú, szemüveges úr, szájában az elmaradhatatlan pipájával. Még mindig szálfaegyenes, beül a fotelbe és olvassa a New York Timest, Ő az. Ő, az egykori testőrtiszt, a nagy szerelem, akivel leéltük együtt az életünket. Most felnéz az újságból.- Kitűnő hirdetést láttam. Közeleg a karácsony, itt megvehetjük a sífelszerelést az unokáknak.- Igen! Mind a ketten sífelszerelést kértek, Tomika és Christopher is! Mintha tegnap lett volna, hogy hintalovat vettünk nekik meg mackót, amelyet átölelve aludtak el rácsos ágyacskájukban. Izgatottan lesték, mikor szólal meg az ezüstcsengettyű, mikor jön a Jézuska. Most eszembe jut egy interjú, amit a Szabad Európa Rádiónak adtam. Minden kérdésre spontán válaszoltam, óvatosan, hogy ne okozzak bajt Magyarországon élő rokonaimnak, majd az utolsó kérdés következett.- Mire a legbüszkébb itt, Amerikában? Sok nyelven megjelent bestseller regényeimre, őfelsége, az angol királynő elismerésére, kinek magánkönyvtárában, a Buckingham-palotában ott vannak Londonban kiadott angol könyveim, vagy holland nyelvű könyveimre, melyekért Julianna holland királynő dícséretét nyertem el? Legyek őszinte? Egy pillanatig sem gondolkoztam. Könnybe lábadt a szemem, és azt hiszem, megcsuklott a hangom. - Az unokáimra, akik itt születtek New ' Yorkban, de holnap, szentestén magyarul fogják énekelni a Mennyből az angyalt... _____%______ December 19,2008
