Amerikai Magyar Hírlap, 2006 (18. évfolyam, 1-50. szám)

2006-09-08 / 35. szám

Most hogy közeledik szeptember 11-e, Amerika történetének legsötétebb napja, a World Trade Center ikertornyai elleni terrortámadás ötödik évfordulója, érdemes áttekinteni, hogyan változtatta meg az életünket, különösen ami az utazást illeti, ez a pár fanatikus moszlim által szinte eszközök és költség nélkül elkövetett, minden fantáziát felülmúló szörnyű tett.

Sok évvel ezelőtt, amikor a Malév stewardesseként repültem, egyszer a gépünk fedélzetén utazott az egyik legismertebb magyar színész. Amikor megérkeztünk a célállomásra, s én fehér kesztyűs kezemet az ajtó elé tartva óvtam a kedves utasok fejét a kiszállásnál, ő egy pillanatra megállt és megkérdezte:

„Mondja, maguk akik naponta teszik kockára az életüket a magasban, ahol az emberfiának semmi keresnivalója nincs, nem félnek a repülőn???”

„Nem bizony! Egyáltalán nem!” - vágtam rá akkor gondolkodás nélkül, de ő nem hitte el. Rám nézett és azt mondta: „Ugyan, ne vicceljen már! Hiszen én negyven éve vagyok bohóc, és mégis minden alkalommal frászt kapok, amikor a színpadra lépek! ”

Nem hitte el, pedig az igazat mondtam. Tizenöt évet töltöttem az életemből repüléssel, még húsz éves sem voltam, amikor elkezdtem, és mindig meg voltam róla győződve, hogy nem zuhan le velem a repülő. Ha valamitől, hát csak a vámosoktól féltünk, akik szerették “megtúrni” és „lebuktatni” a stuvikat.

Egyik legkedvesebb emlékem azokból az időkből egy moszkvai járat, amikor túlsúlyos volt a jó öreg IL-18-as, de a vezérigazgató „elvtárs”, aki inkább jó káder volt mint repülési szakértő, kijelentette, hogy akkor is menni kell. Ahogy gurultunk a betonon, a személyzet minden tagjának az járt a fejében, vajon el tudunk-e emelkedni a túlsúllyal a startnál. Mi stuvik ott ültünk a konyhában a boros ládán, mert nem volt beépített ülésünk ahová beköthettük volna magunkat. A pilóták feltúráztatták a hajtóműveket, a hatalmas gép megremegett és végigrobogott a pályán.

Az a pár sorsdöntő pillanat, a kifutópálya egyik végétől a másikig, olyan volt, mint a moziban, mikor a főhősnek a halál pillanatában egész élete elvonul a szeme előtt. Mindenki másképp reagált a veszélyre. Az egyik új kislány, akinek ez volt a harmadik útja, halottsápadtan tördelte a kezét és hangtalanul imádkozott. A másik, kipróbált régi stuvi, szidta a nagyfőnököt, aki a mi életünkkel játszik, bezzeg ha neki is itt kéne lenni, mindjárt másképp látná a dolgot. És aztán ott voltunk mi, Judit barátnőm és én, minket a veszély szinte „feldobott”. Amíg a többiek sápítoztak, mi megterveztük a temetésünket, hogy melyik jóképű pilóta mondja majd a sírunknál a búcsúbeszédet (volt rá több jelölt is, akinek oka lett volna szomorkodni utánunk...).

Nem, tiszta lelkiismerettel állíthatom hogy én soha nem féltem a repülőn. Még akkor sem, amikor kényszerleszállást csináltunk Stockholmban, mert nem tudtuk, hogy ki van-e rögzítve az orrfutó, és egy tucat

tűzoltóautó jött elénk süvöltve, villogó fényekkel, amikor földet értünk. Még akkor sem, amikor Bilbaóból hazafelé a FRADI futballcsapatával éjszaka, viharban az Alpok fölött egy motorral sántikáltunk el Milánóig,

mert folyt az olaj és a benzin. Ahogy kinéztünk az ablakon, a telihold fényében csillogott a szárnyon végigfolyó üzemanyag, le kellett állítani a jobb motort, de így is bármelyik pillanatban kigyulladhatott volna...

Nem, én soha nem féltem a repüléstől, még akkor sem, amikor kilenc évi „szélcsend” után három héten belül két Malévgép zuhant le 1971-ben. Kiev és Koppenhága. Annyit repültünk, hogy még a temetésre is két út között szaladtunk el, és talán éppen ez segített át a nehezén. Csinálni a dolgunkat, az élet megy tovább, minden rendben lesz, csak repülni kell!

* * *

De változnak az idők, és a repüléssel járó veszélyek is megszaporodtak.

Mikor abbahagytam a repülést, többé nem éreztem magam körül a védő burkot, ha utasként szálltam fel a gépre. Még mindig nem féltem, de úgy éreztem, most már bármi megtörténhet velem. Azért a pilótafülke ajtaja mindig nyitva volt, a régi kollégákat szívesen fogadták.

Aztán jött 2001. szeptember 11, és az egész világ megváltozott. Veszélyesebbé vált a repülés, körülményesebbé a biztonsági vizsgálat, drágábbak lettek a jegyek, jöttek a tilalmak, a késedelmek, a téves riadók, a hisztéria. Az utazás már nem volt a régi.

Öt évbe tellett, amíg a fegyverként használt utasszállító gépek megrázkódtatásából kissé magunkhoz tértünk. De kihevertük ezt is. Az amerikai nép erős, szívós, és optimista. Az évforduló küszöbén a gépek ismét telt házzal repültek Európába, az utazási irodák nagyobb forgalmat bonyolítottak, mint valaha. A hatóságok már éppen el akarták törölni a körömvágó ollók tilalmát a repülőn, amikor a londoni riadalom ismét visszavetett minket a sötét középkorba. Két tucat pakisztáni fiatal férfi folyékony robbanóanyaggal akart felrobbantani 8-10 Londonból Amerikába tartó repülőgépet. A folyadékot üdítős üvegekben vitték volna tél a gépre, és mobiltelefonnal vagy digitális karórával robbantották volna fel.

Nosza, azon nyomban betiltották mindennemű folyadék felvitelét a gépre! Nincs többé víz, kávé, üdítő, nincs rúzs, sem arckrém, sem parfüm, még fogkrémet sem vihet magával a utazó, pedig az „egy szál fogkefe” volt valamikor a könnyű csomaggal utazók mottója. Augusztus 10 volt a nevezetes dátum, akit a balszerencse akkor vetett London Heathrow repülőterére, az dobhatta a szemétbe a tax free-ben vett drága italokat, parfümöket, kozmetikákat. Betiltották a mobil telefonok és fényképezőgépek felvitelét is a gépre, sőt egyáltalán nem engedtek fel kézipoggyászt, az utasok átlátszó nejlonzacskóban vihették csak fel útlevelüket és

pénzüket a gépre. A cipőt és a kabátot már régóta le kellett venni a biztonsági vizsgálat előtt, de ki tudja, lesz még idő, hogy meztelenül kell majd felmenni a gépre, vagy valami átlátszó uniformisban, amit a reptéren

osztanak ki?

Aztán a repülőn is vigyázni kell ám a viselkedésre! Valaki vitába keveredik a légiutaskísérővel, aztán láncra verve viszik el az érkezéskor. Valaki túl sok időt tölt a mosdóban, kényszerleszállás lesz belőle, „sosem lehet tudni” alapon. Ilyen időket élünk...

* * *

Augusztus 17-én, az első repülésem évfordulóján, amit minden évben megünneplek, Las Vegasba utaztam a Southwest légitársaság járatán. A férjem, Julius másfél órával előbb kivitt a kis Burbanki reptérre. A 3 órás gépre volt jegyem, már a beszállókártyát is kinyomtattam az internetről, igazi sima, gondtalan utazásnak néztem elébe. Csak a kis bőröndömet kellett feladni az új rendszabályok miatt.

A jegykezelésnél beütötték az adataimat a komputerbe, majd közölték, hogy az én járatomat lemondták technikai okokból. Derült égből villámcsapás!

„Lemondták?!? Most mi lesz velem? A következő gépre tesznek át? És egyáltalán, mikor megy a következő gép?”

Tudtam, hogy a Southwest óránként indít gépet Vegasba, de mi lesz ha a következő gép már tele van?

„Annál jobbat fogunk csinálni. Megpróbálom feltenni az előző gépre, a két órásra.”

„Jaj de jó, akkor várni sem kell, és előbb érek oda, mint gondoltam. De vajon a bőröndöm is odaér?”

„Minden remény megvan rá, hogy igen. Szálljon be nyugodtan.”

A biztonsági vizsgálaton baj nélkül átjutottam, hiszen alig volt valami a csomagomban- se víz, se kávé, ennivalót meg nem is szoktam vinni, mert Vegasban sohasem vagyok éhes. Csak egy dolog volt még hátra- jó szomszédokat találni, mert az otthon kinyomtatott „A” beszállókártya helyett most „C”t kaptam, tehát csak a maradék helyekből lehetett válogatni, mikor már mindenki más beszállt.

Ablaknál már nem fogok ülni, de nem baj, a fényképezőgép úgyis a feladott bőröndben van. Csak az a lényeg, hogy nehogy valami két kövér között kelljen szoronganom egész úton. A nyolcadik sor jónak nézett ki - karcsú szőke amerikai lány ült az ablaknál, és sovány feketehajú fiatalember a szélen, köztük egy üres hely. Le is csaptam rá nyomban.

A fiatalember kedvesen felajánlotta, hogy átül a másik helyre, így én kerültem a szélső ülésbe. A kézitáskámat becsúsztattam az ülés alá, becsatoltam az övemet, és Birdiet ráakasztottam az asztal tartójára. Birdie az útitársam, egy sárga gumimadár, amelyet az öt millió repült kilométeremre kaptam a személyzetemtől épp mielőtt eljöttünk Magyarországról 1975-ben. Valamikor bozontos sárga haját már megtépázta az idő és a kisebbik lányom szerető gondoskodása, de a szeme a régi fénnyel ragyog, és valami mély bölcsességet áraszt. Birdie minden utazásnál velem van, és ő

vigyáz a repülés biztonságára.

A kapitány köszöntötte az utasokat és közölte, hogy mintegy húsz percet kell várakoznunk a földön, mert kiestünk az előre megszabott időzónából. Nem baj, gondoltam, legalább lesz ideje a bőröndömnek, hogy ideérjen. Azt is megtudtuk, hogy a gép Las Vegas után tovább megy a Rhode Island-i Providence-be.

Kivettem az ülés zsebéből a Spirit Magazint és éppen bele akartam mélyedni egy cikkbe, amikor az ablaknál ülő lány felkelt és ki akart menni, elnézést kérve, hogy meg kell zavarnia. Felkeltem hogy kiengedjem, ő meg kiment a hátsó mosdóba.

Olvastam volna tovább, de a fiatalember megszólított, valamit mutatott a földön. Jaj Istenem, hát Birdie volt ott, észre sem vettem, hogy eltűnt, biztosan a Szőke verte le, ahogy kiment. Gyorsan felvettem és az ingem zsebébe tettem, onnan kandikált ki azután, hogy vigyázzon ránk.

Megköszöntem a szomszédomnak, hogy szólt, és beszédbe elegyedtünk. Egészen jóképű fiú volt, a szeme fekete mint a gyémánt, fényes éjfekete haja hátrasimítva, mintha Brillantinnal kente volna be. Nem tudta hová tenni az akcentusomat, hát megkérdezte, hová való vagyok. Mondtam, hogy Magyarországon születtem, aztán visszakérdeztem: „Hát te hová való vagy?” Tágra nyílt ártatlan szemekkel nézett rám és az mondta: „Pakisztáni vagyok”.

Hogy abban a pillanatban mit éreztem, amikor ezt kimondta, azt meg sem próbálom elmondani. A szívem egy pillanatra megállt és az agyam átállt „terrorista” üzemmódba. Úristen, mi nem fogunk megérkezni Las Vegasba! Egy géprobbantó pakisztáni a szomszédom!

Közben a Szőke visszajött és helyet cseréltek, úgyhogy most ő ült mellettem, és a Sötétszemű az ablaknál. Próbáltam elkapni egy pár szót, hogy miről beszélnek, de túl nagy volt a zaj. Már gurultunk a kifutópálya felé.

Jó alaposan szemügyre vettem a szomszédaimat. A lánynak hosszú, majdnem derékig érő szőke haja volt. Kedves, figyelmes teremtés, nem létezik hogy ez terrorista lenne vagy terroristákkal barátkozna... A fiú bal karján dizájner karóra volt, különben mind a ketten lezseren voltak öltözve, farmernadrág, zakó, tornacipő. Az a fajta vastag talpú tornacipő, amibe be van építve egy kis plasztik tartály, amolyan lökésgátló, és látni lehet, ahogy hullámzik benne a folyadék...

A FOLYADÉK!!!

Most már biztos voltam benne, hogy szomszédaim valami rosszban sántikálnak. Különösen

amikor eszembe jutott, hogy a Szőke még a földön hátrament a toalettbe. Biztosan akkor dugta el valami titkos rekeszbe a bomba kellékeit, hogy aztán a Sötétszemű később hátramenjen és befejezze a munkát.

Ekkorra már teljesen ki voltam borulva. Talán figyelmeztetnem kéne az utaskísérőkét? Biztos voltam benne, hogy mindnyájan a vesztünkbe rohanunk. Jobb híján jegyzetelni kezdtem a menetrendem hátuljára. Már volt rajta egy pár szó a lemondott járatról és a késedelemről. Most azonban kifejezetten azzal a szándékkal írtam, hogy tudassam valakivel, mi történik itt.

Lopva ismét a szomszédaim felé néztem. Mind a ketten a Variety Magazine régebbi számait lapozgatták. Egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint akik meghalni készülnek. Pláne nem úgy, mint akik tömeggyilkosságot készülnek elkövetni.

Más valami jutott most az eszembe. Lehet, hogy ők ketten kiszállnak Las Vegasban, és valaki más robbantja majd a bombát a következő útszakaszon. És éppen Providence-be megy tovább a gép! Egyenesen az isteni gondviselés karjaiba!

Folytattam a jegyzetelést. Már kezdtem úgy érezni magam, mint Radnóti Miklós, a nagy magyar költő akit tömegsírba lőttek a származása miatt. De az odáig vezető úton, az erőltetett menetben egyre csak írt, verseket írt szabályos hexameterekben, bár nem tudhatta, hogy olvassa-e majd valaki.

Szomszédaim továbbra is a magazinokat lapozgatták. Úgy láttam, előfizetői példányok, rajtuk volt a címke. Próbáltam elolvasni a nevet, de nem sikerült, se szemüveggel se anélkül. Csak annyit láttam, hogy a vezetéknév három betűs, semmi többet. A Szőke súgott valamit a Sötétszemű fülébe, és ahogy ott meresztettem a szememet, egyszercsak letépte a címkét és apró galacsinná gyúrta össze. Aztán a másikat és a harmadikat is, minden egyes újságról letépték a címkét. Megint összeszorult a szívem.

Még egy figurát eljátszottak a szomszédaim, mielőtt leszálltunk Las Vegasban. Ahogy süllyedtünk a McCarran repülőtér felé, a Sötétszemű lecsatolta karóráját - ugyanazt a nehéz fém dizájner karórát, amit már korábban megfigyeltem - és a Szőke kezébe adta, valamit mutogatva rajta. Úristen, ezek mégis felrobbantanak minket!

Bizony fellélegeztem, amikor szerencsésen földetértünk Las Vegasban és sorra suhantak el mellettünk a Strip jellegzetes tornyai és épületei, mint valami fogadóbizottság, jó szórakozást ígérve az út viszontagságai után. De azért még mindig nem hevertem ki, hogy egy magamfajta „rettenthetetlen repülős” is milyen könnyen tud kiborulni és rémeket látni, amikor látszólag ártatlan de összességükben halálos veszélyt jelenthető körülmények összejátszanak. Épp úgy, mint az önmagukban ártalmatlan folyadékok, amelyek megfelelő mennyiségben összevegyítve egy hatalmas repülőgépet is fel tudnak robbantani.

JANCSÓ ZSUZSA:

Nem félsz repülni?

Szeptember 8, 2006~