Amerikai Magyar Hírlap, 2006 (18. évfolyam, 1-50. szám)
2006-05-26 / 22. szám
LAX - az utolsó látogatás körülleng minket a fájdalom. Aztán egyszerre felszökik a hatalmas vízsugár, és drága Apám poraival a bánatot is szétszórja a négy égtáj felé. Elfog valami váratlan, magával ragadó meghatottság. Mégis szép ez a szórás, olyan felemelő, mintha a drága halott egyenesen az égbe szállna a vízsugárral. Köröttünk megelevenedik a tavasz, újra zöldell a fák lombja, újra dalolnak a madarak. Az élet megy tovább. A temetés rövid volt és szívbemarkoló. Minden más átélt temetés emlékét visszahozta. Elmondtuk, ami elmondható, a vigasztalásul szánt közhelyeket, és belenyugodtunk, hogy megint szegényebb lett a világ. De mégis, mégis a lelkünk mélyén valami lázadozik. Azt mondják, azóta van civilizáció, amióta eltemetjük a halottakat. De fájdalmas ez a civilizáció! Isten veletek, nyugodjatok békében, kedves halottaink! Los Angeles, 2006. május 19. Apukáin, Vajda Béla, én és unokája, Jancsó Zsuzsika a Magas Tátrában, az Encián felé vezető turistaúton. Fotó Jancsó Gyula 1969 A temetés rövid volt és szívbe markoló. A virágokkal borított koporsó körül a kedves halott fiatalabb kori, élettel és örömmel teli képei álltak őrt, hogy így emlékezzünk rá. A hivatásos búcsúztató elmondta, hogy az elhunyt milyen nagyszerű ember volt, a legjobb férj és apa, nagyapa, dédapa. Ifjú korában olimpiai szintű atléta is, de a sors meg a korszellem megfosztotta a babéroktól. Egész életében a családjáért munkálkodott. Leánya könnyes mosollyal emlékezett az édesapára, aki még utazni is csak félve ment, nehogy elköltse gyermekei örökségét. Felesége halálát sohasem heverte ki. Unokája elcsukló hangon arról beszélt, hogy csak akkor került igazán közel az érzelmeiről ritkán beszélő nagyapjához, amikor anya lett és dédunokákkal ajándékozta meg őt. A halott utolsó útja a modern technika vívmányainak köszönhetően könnyű volt és fáradság nélküli. Ma már nem kell nyolc erős ember, hogy vigye a koporsót: kerekes szerkezeten gördül, már csak a szívükben cipelik a terhet, akik kísérik. A halottaskocsi után autóval kanyarog a gyászmenet, és a sírgödörbe is gépezet engedi le a koporsót. Az egyetlen ami nem változott, az a göröngyök kopogása a koporsó fedelén, ahogy a család és jóbarátok egy-egy lapátnyi földdel engedik útjára az eltávozottat. Ez az a pillanat, amikor megerednek a könnyek és tudatosul amire eddig próbáltunk nem gondolni: hogy elment, nincs tovább, örökre itthagyott minket valaki aki része volt az életünknek. Kimentem magam, a torra már nem tudok elmenni, mert vár a munka. De nincs még kedvem hazamenni, üzennek a többi halottaim, hogy maradjak még velük egy pár percig. Ki itt, ki ott nyugszik, a kis Westwood-i temetőben vagy kint Agourában, Fox Hülsen vagy Forest Lawnban, Pesten a Rákosi temetőben vagy Budán a Farkasrétiben, esetleg egy kis dobozban valaki éjjeliszekrényén Kanadában... Én bármelyik temetőben tudok minden eltávozottal beszélgetni, ahogy bármelyik templomban is Isten közelében vagyok. Lassan gördül az autó a széles, üres úton. Előttem a hatalmas falikép, amolyan turista látványosság, amit le kell fényképezni az utazónak. Kiszállok, odasétálok az Örökség Kertjébe. Itt nagyobb síremlékek vannak, begóniákkal, rózsabokrokkal övezett miniatűr parkok. Vajon érzik-e odalent a rózsaillatot? Fényeskedik-e nekik az örök vüágosság, édes-e az örök béke? Talán csak annak, aki itt a földön jól végezte a dolgát, kibontakoztatta istenadta tehetségét, legjobb tudása szerint tette, amit a sors rászabott. Sokasodnak a temetések mostanában, és egyre kevesebb szó esik azokról, akik koráblottam tőle, sem egy durva szót. Tőle csak szépet és jót lehetett tanulni. Szenvedélye talán csak a túrázás volt, teste-lelke felfrissült a magas hegyek között, maga mögött hagyva a napi gondokat. ban mentek el. A repülősök, akik ott nyugszanak a Farkasréti Temetőben, és a nagy színészek (most már Varga Tibor is ott van közöttük). Szülők, barátok, ismerősök, híresek és kevésbé ismertek. A halál nem válogat, sem térben sem időben - előbbutóbb mindenkit utolér. Körülölel a langymeleg májusi délelőtt, régi emlékeket idéz. Május volt akkor is, amikor tíz éve egy közkedvelt művészünk költözött az égi kávéházba, és előtte három évvel felesége is egy májusi napon hunyta le örökre a szemét. És május volt, amikor szeretett Apukám itthagyott, meg sem várva a két héttel későbbre tervezett utazásunkat. A 86-ik születésnapját már nem érte meg, pedig csak pár héttel később, június 11-én lett volna. És tavaly lett volna 100 éves, ha él... Ő volt a legigazabb ember, akit ismertem, és a legtehetségesebb. Lehetett volna mérnök Legkedvesebb képem róla a Magas Tátrában készült, ott áll vagy tudós, mégis feladott mindent, amikor Édesapja meghalt, hogy munkával segítsen öt évvel fiatalabb öccsét nevelni és taníttatni. Lelkiismeretes volt és szorgalmas, soha nem vágyott gazdagságra vagy hírnévre. A szürke könyvelői szakmában szinte legendás híre volt mégis: ha valahol megoldhatatlan probléma volt, csak őt hívták segítségül. Több nyelven beszélt, lefordította spanyolból A háromszögletű kalap-ot. Anyukámat is egy nyelvtanfolyamon ismerte meg. Mindig kiállt a szegények és elnyomottak mellett, az igazság mellett. Nem félt senkitől, nem törődött a formaságokkal. Amikor a főnöke kérdőre vonta, miért nem hord nyakkendőt, hetykén azt válaszolta: most volt itt a walesi herceg látogatóban, rajta sem volt nyakkendő! Szeretete szerény volt és nyugodt, nem erőszakos és fojtogató. Nem rendelkezett, csak tanácsot adott, ő volt a legjobb barátom. Soha egy hangos szót nem halaz a szép szál magas ember lábán bakanccsal, hátán hátizsákkal, előtte én, a lánya, és előttem a három éves Zsuzsika, az unokája. Amikor meghalt, emlékül a bicskáját kaptam, bőrtokban és hosszú zsinóron, hogy el ne vesszen, mert már megromlott a látása Apukámnak. A kertjét is nagyon szerette, olyan volt az a régi csillaghegyi kert, mint a Noé bárkája gyümölcsfákból, minden fajtából egy-kettő... Túl az óriás freskón egy másik kert integet, hívogat. Itt fali kripták vesznek körül, olyan magasan hogy még a neveket sem lehet elolvasni. Talán az Apukámnak volt igaza, hogy úgy rendelkezett: hamvai ne a földben nyugodjanak, hanem szórják szét őket a négy égtáj felé egy vízsugárral. Ne kelljen senkinek Magyarországra utazni ahhoz, hogy vele viziteljen, ne legyen vita a családban, hogy ki mellé temessék. Ha sehol nincs akkor mindenütt ott van, ha senkié akkor mindenkié! Leülök egy kis kőpadra, előttem csontvázszerű modern szoborcsoport körül szökőkút vize csörgedez. Hallgatom a víz csobogását, és lehunyt szemem előtt megjelenik az a 15 év előtti nap. Hűséges kis csapat kísérte utolsó útjára Apukámat. Felesége, Etelka, aki már több évet töltött vele mint előtte az Édesanyám. Testvére, Laci bácsi és rokkant felesége, Gabi néni. A férjem Julius, aki miatt büszke lehetett, hogy a lánya „vitte valamire”, hogy volt valaki, aki intézte a napi dolgokat amíg én a fellegekben jártam. A Keresztmama, aki szívén viseli családunk gondjátbaját, és az övéit is ugyanitt látogatja. Sógornőm, Ilonka, aki már régóta tudja, milyen egy szülő sírjához járni. Egy repülős barátnőm, aki azóta már szintén odafentről integet, de nem a repülőről... Kicsit szomorúak vagyunk, hogy nem lesz hely, ahová letehetjük majd az emlékezés virágait. Olyan szürke és kopár minden. Majdnem olyan ez, mint egy tömegsír, ahol senki sem találhatja meg külön az övéit. Hány százan hallják majd, ha kedves halottunkhoz szólunk? De hiszen csak a teste az, ami itt marad, vagy itt sem, arra nincs szükség az örök élethez. De ha nem volt hívő, ha nem hitt az öröklétben? Átöleljük egymást, Figyelem! A CSÁRDÁSBAN naponta friss mákos és diós BEJGLI kapható! Tin fíáAadjon otthon a AüléAAsJ - hiszen nálunk meqkapkalja kÁApm! fakoÁ nsdküLit ú kÁAgílünk! (323) 962-6434 > - • Jancsó Zsuzsa: KEDVES HALOTTAINK Májusi meditáció temetés után és Apák Napja eló'tt Május 26,2006 IntoMkiÁiajm
