Amerikai Magyar Hírlap, 2004 (16. évfolyam, 5-50. szám)
2004-10-22 / 41. szám
PROVOKOLDAL - kacsó istván rovata Amit lehet Kerry szenátornak, azt nem lehet Edwardsnak (az október 5.-ei alelnöki vita margójára) EGY AMERIKAI-MAGYAR DEMOKRATA VÉLEMÉNYE : Papp László Az Amerikai Magyar Hírlap október 1-i számában Harmath István kifejtette egy amerikai-magyar republikánus véleményét az idei elnökválasztási küzdelemmel kapcsolatban. Nagyra becsülöm és örömmel olvasom Harmath barátom írásait, akkor is, ha politikai véleményünk ellentétes olyan lényeges kérdésekben, mint a következő elnök személye és politikája. István 47 esztendeje kíséri figyelemmel az amerikai politikát, amelynek tevőleges részese a helyi nemzetiségi republikánus szervezetben. Jól értem és értékelem munkáját, hiszen magam is aktív résztvevője vagyok a politikai életnek, nem csak mint választott városi vezető, hanem mint a Demokrata Nemzeti Bizottság nemzetiségi tanácsának tagja is. Azért vagyok a Demokrata párt soraiban, mert amikor amerikai állampolgár lettem még jól visszaemlékeztem az akkori republikánus kormányzat hitegetéseire és ígéreteire a rabnemzetek felszabadítása érdekében. 56 bebizonyította ezeknek az ígéreteknek a hamis voltát. Sajnos a Republikánus Párt ígéretei és elképzelései ma is csalódást okoznak, ugyanúgy mint akkor. Nem csak a világ, és Európa eltaszításával. Nem csak azzal, hogy a világ nagy része számára Amerika nem a szabadság és igazságosság szimbóluma többé. Azzal is, hogy gazdasági politikája veszélybe sodorja a nemzet gerincét alkotó középosztályt és azt a társadalmi rétegződést idézi, fel, amely elöl a világ „nincstelenjei és elesettjei” Amerikába menekültek. A valóság az, hogy a jelenlegi elnök meggondolatlan és előkészítetlen háborúja veszélyezteti az országot lelkileg, anyagilag, de ugyanakkor biztonságában is. A valódi terroristák elleni küzdelem helyett az iraki darázsfészekbe nyúlt. Megsokszorozódott az öngyilkos robbantásra jelentkezők száma, kiterjedt a világ veszély-zónája és a kormány elhanyagolta a legnagyobb veszély, a nukleáris támadás elleni védelmet. A tömegpusztító fegyverek hiábavaló keresése közben előidéztek egy az egész világot fenyegető bizalmi és fizikai válságot. Az is valóság, hogy ez az elnök az első Hoover óta, aki alatt millióval több munka alkalom veszett el, mint keletkezett, az átlag munkás keresete csökkent és a lakosság jelentős része, 45 millió család, él betegbiztosítás nélkül. Az úgynevezett szövetségi „adócsökkentés” eredményeképpen a helyi és állami adók lényegesen emelkedtek, mert a terhek azokra tevődtek át. Az átlagember nehezebb helyzetben van, mint azelőtt. Nem is beszélve az államadósság négy év alatti hihetetlen megnövekedéséről, amelynek a terhét még az unokáink is nyögni fogják. Sorolhatnám a környezetvédelem elhanyagolását, az oktatásügy problémáit és a republikánus kormányzat egyéb mulasztásait. A magam részéről elég csak azt hozzátennem, hogy remélem a következő négy év jobbat hoz majd számunkra. Az első elnöki vita ún. “sikerességének” egyik okán, valamint Kerry szenátor példáján felbátrodva, Edwards alelnök jelölt agresszív offenzívával, egészen az udvariatlanság határáig elerőszakoskodva, kezdett. Azonban Kerry szenátor ellenfelével ellentétben, Edwards ellenfele nem az volt, akit adott esetben, lehet 90 percen keresztül hajkurászni, valamint grimaszkodásra ítélve védősáncok mögé kényszeríteni. Cheney alelnök bizonyította, hogy akár négy szívinfarktus után sem “szívbajos”. Az erőviszonyok hamar tisztázódtak. A fiatalos hevesség és a keménységgé szilárdultság csatája volt az, aminek a nézők és hallgatók tanúi lehettek. Függetlenül attól, hogy a vitázók mit képviseltek, azaz csupán maga a “vita-tudomány” szempontjából ítélve, élmény volt. Az ember szinte csak azon csodálkozhatott az első elnöki vita után, az egyetlen alelnöki vita közben, hogy hogy lehet, hogy ez az ‘al’-vita az ‘al’-vitázókkal, és nem a ‘fő’-vita a ‘fő’-vitázókkal!? Mindketten eljutottak a vitázásnak ama szintjére, hogy erősségeiket érvényre juttassák, valamint gyengeségeiket áthidalják. Edwards szenátor ügyesen adott apollóni formát a rajta eluralkodni vágyó kezdeti idegességnek, belecsapolván a fiatalos hevesség árjába. Cheney alelnök ügyesen vigyázva szedegette fel beszéde fonalainak végét és kötötte össze. Lehetőségeket ritkán hagytak ki a vita folyamán, azonnal büntették egymás hibáit, amik egyébként is ritkán fordultak elő; valamint ügyesen, kitartással támadták egymás támadható pontjait. Amikor Cheney alelnök a munkahelyekről szóló kérdéssel kapcsolatban inkább az oktatásügyről beszél, akkor Edwards szenátor ugyan esetlenül, de helyénvalóan azonnal felteszi az ironikus kérdést a moderátornak, hogy most már miről is van szó, oktatásról, vagy munkahelyekről, mert ő mindkettőről szívesen beszél. Cheney szinte minden egyes alkalmat megragadva rámutat arra, hogy a Kerry-Edwards páros ugyan “kemény beszéd”-del rukkol ki minden alkalommal, azonban hiányoznak a tények és érvek, amik a kemény beszédnek tartalmat is adnának. És valóban furcsa az elfogulatlanul tényékhez és érvekhez ragaszkodónak, hallgatni a “kemény beszédet” Edwards szenátor szájából, aki előbb azzal vádolja a mostani vezetést, hogy még mindig nem mondja az igazat, aztán “itt az igazság”, amit én mondok alapján, a tényeknek megfelelő 120 helyett 240-et mond, amikor a mostani vezetés költekezéséről beszél. A baj csak az, hogy amikor billiókban és trilliókban számolunk, az ilyenfajta szám-duplázás már nem tud ártatlan túlzásnak tűnni. Mindkét alelnök jelöltre hatalmas feladat várt. Feltakarítani mindazt a szemetet és törmeléket, amit a két “fő”-vitázó az első elnöki vita után hagyott. Annak ellenére, hogy az elnöki vita ‘sikerességének” kimeneteléből sokan azt hihették, hogy Edwards szenátorra könnyebb feladat várt, mint Cheney alelnökre, valójában a helyzet éppen a fordított volt. Míg Cheney alelnökre az várt, hogy azt tegye meg, amit Bush elnök nem tett meg az első elnöki vita folyamán, addig Edwards-ra még annak terhe is került, hogy azokat az ellentmondásokat, amikbe Kerry belebonyolódott megmagyarázza, áthidalja. Sokan figyelmeztettek arra a kampány folyamán, hogy Kerry szenátor minél többet beszél, minél többet nyilvánul meg, annál több hibát követ el, és tesz olyan kijelentéseket, amik veszélyesek lehetnek az ő megválasztására nézve, így vált hírhedt kijelentésévé politikai kampánya folyamán az, hogy “valójában először mellette szavaztam, mielőtt ellene szavaztam volna”, amit azóta már szállóigeként tud használni minden ellenfele az ő következetlensége bizonyítására. Ez a fajta veszély újból előállt az első elnöki vita folyamán, amikor “globális tesztről” kezdett beszélni, amikor az elnök döntéseinek súlya, fontossága került szóba. Természetesen lehet a hallgatónak azt úgy is érteni, ahogy ezt Edwards szenátor megmagyarázta az alelnöki vita folyamán, azonban ehhez egy kis jóindulatra is van szükség. Az egyetlen pontot, amelyikkel kapcsolatban, az első elnöki vita folyamán, Bush elnök frappánsabban válaszolt, mint Kerry szenátor, az ország terroristáktól való megvédését illetően, Edwards szenátor egyszerűen úgy oldotta meg, hogy határozott pozitúrát fölvéve kijelentette, hogy Kerry szenátor világossá tette, hogy... és beillesztette nem a Kerry állásfogallást, hanem a Bush elnökét! Ezzel kapcsolatban, a figyelemmel kísérő természetesen csak azon morfondírozhatott, hogy vajon Edwards szenátor annyira lebecsüli a hallgatóságot, hogy arra számít a többség nem emlékszik az első elnöki vitára, vagy egyszerűen nem számít az, hogy valójában Kerry szenátor mit mondott “akkor”, amíg Edwards szenátor elég határozottan állítja, akár az ellentétjét is “most”. A belpolitikai kérdésekkel kapcsolatban, a Kerry-Edwards páros mindenképpen jobb alternatívát kínál az adófizetéssel kapcsolatban, ugyanis tervezetük szerint egy kiegyensúlyozott emelést-és-csökkentést ígérnek, mely megakadályozná a társadalom anyagi polarizációját, a nagyon gazdag és nagyon szegény két pólusra, ami egyébkent a mai kelet-európai frissen “demokratizált” államok átkának bizonyul naponként. A kérdés csak az, hogy erre a kiegyensúlyozott ‘csökkentés-emelés’ kivitelezésére valóban képes-e Kerry szenátor, aki 20 éves működése alatt, meredek túlsúlyban, mégha nem is a vitapartnerek által propagált számoknak pontosan megfelelően, de feltűnően nagy gyakorisággal, az egyoldalú emelés mellett állt? Természetesen Cheney alelnök, minden adódó alkalmat kihasznált a vita folyamán, hogy erre rámutasson. Cheney alelnöknek nagyon hatásosan sikerült egyfelől hűteni Edwards szenátor hevességét, másfelől pedig aláásni “az ország ügyeit mindenképpen megoldani igyekező” Edwards szenátor képet, egyszerűen felmutatván Edwards hiányzásainak számát, azokról az ülésekről, amelyeken éppen az ország gondjaival foglalkoztak, kinevezvén Edwards szenátort, az ország gondjaiért “aggódó szenátor” helyett, a “hiányzó szenátornak. Ezzel szemben Edwards szenátor sikeresen mutatott rá a mostani vezetés képtelenségére, az ígéretek betartását illetően, azzal, hogy emlékeztetett, hogy Bush elnök azt ígérte négy évvel ezelőtt, hogy egyesíti az országot, míg a mai helyzet az, hogy valójában az ország kettészakadására még nem volt rég ilyen erős példa, mint ma. Várható volt a vitázók egymás személye ellen indított támadások sorozata is. Mindenki tudta, hogy a “Halliburton” név sokszor elő fog fordulni, még akkor is, ha a hivatalos papírok-adatok tényei szerint, elnökösködése alatt, Cheney elnöknek anyagilag nem sok köze van a megnevezett vállalathoz. Cheney elnök a maga során semmiképpen nem akarta elfelejtetni a hallgatókkal, hogy éppen az olyan ügyvédek, mint Edwards szenátor, miatt vált az USA egy félelmetesen eltorzult “pereskedő társadalommá”, aminek kialakulása valójában szinte minden egyes tevékenységet megfojtani igyekszik. Természetesen ennek megszüntetése, önmagában egyedül nem oldaná meg az amerikai orvosi ellátás (Medicare) gondjait (aminek kapcsán a téma fölvetődött), ezért logikai szempontból nagy hiba volt Edwards szenátor részéről egy olyan megoldással “beugrani”, ami szerint még nagyobb hatásterületet adva az ügyvédeknek, az ügyvédek korlátoznák a perek számát. Más szóval az ügyvédek korlátoznák az ügyvédeket a pereskedésekben!? Edwards szenátor többször is tanújelét adta annak, hogy készült a vitára. Ugyanis még volt alkalom a történelem bizonyos pontjainál, hogy az elnöki szék közelében folyó viták folyamán egy kevesebb tapasztalattal rendelkező vitázó került szembe egy nagyobb tapasztalattal rendelkező vitázóval; és volt olyan alkalom, amikor jó humorral, a kevesebb tapasztalattal rendelkező azt jelentette ki, hogy jobb tapasztalat nélkül lenni, mint sok tapasztalattal a rossz vezetésből. Edwards szenátor is elsütötte ezt a régi poént, azonban ez csak egy halvány, “régi vicc ez már” lefitymáló mosolyra tudta provokálni Cheney alelnököt. Emellett Edwards szenátor mindenképpen arról akart meggyőzni, hogy a sok tapasztalat és a helyes döntés között nincs összefüggés. Ami adott esetben igaz lehet, azonban kár volt, és visszatetsző ennek igazságát hajtogatni, ugyanis ez csak azokra a személyekre igaz, akik a hibákból nem tudnak tanulni. A sok tapasztalat azok számára, akik úgy a hibákból, mint a helyes döntésekből tanulni tudnak, nagy előnyt jelentenek a helyes döntés meghozatalára nézve. Legalább ennyire visszatetsző volt az, amikor Cheney alelnök, hogy aláhúzza Edwards szenátor tapasztalatlanságát, kijelentette, hogy ez az elnöki vita volt az első alkalom, hogy találkoztak, holott valójában ha a találkozás alatt találkozást értünk, és nem valami mélyebb együtt levést, akkor ők már ezen túl estek az elnöki vita előtt. A vitázóknak nem sikerült egymást kibillenteni az egyensúlyból, kivéve talán azt az alkalmat, amikor Cheney elnök adatokkal előállva, azzal vádolta meg Edwards szenátort, hogy “kiskaput” keresett, hogy kevesebb adót fizessen. Ennél a pontnál láthatóan kibillent Edwards szenátor, és zavartan próbált azzal védekezni, hogy Cheney és a vele együtt dolgozók nem egyszer és nem egy kiskapuval éltek. Igaz adatokat nem tudott hirtelen előrángatni a mellényzsebéből. A záró beszéd úgy tűnt jobban sikerült Edwards szenátornak, mint Cheney alelnöknek. Látszott, hogy a szenátor hozzászokott a záróbeszédek fontosságához és annak betanulásához, ügyvédi karriere folyamán. Cheney azt a látszatot keltette, hogy többet rögtönzött, vagy esetleg nem tanulta meg jól mondanivalóját; talán csak az utolsó mondat volt kerekre megtanulva, hogy a piros lámpa jelzésére bármikor lehessen bemondani. Természetesen a szavazóknak maguknak kell eldönteni, hogy végül is ki volt a vita nyertese. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy akármilyen vita során csak az derül ki, hogy ki a jobb vitázó. Építő vitára van szükség ahhoz, hogy amellett, hogy ki a jobb vitázó, az is kiderüljön, hogy a vitázók mit képviselnek, valamint mik a megoldások azokra a dolgokra nézve, amik a vita folyamán felszínre jönnek. Ennek kapcsán a kedves olvasó azt is eldöntheti, hogy mennyire volt építő az egyetlen 2004-es alelnöki vita!? KACSÓ ISTVÁN Beperelték O’Reillyt Bili O’Reillyt, a Fox News népszerű, bár vakmerőén szókimondó műsorvezetőjét is utolérte a végzet, amelytől itt Amerikában senki sem mentes. Bár arra megesküdhet az ember, hogy soha nem fog bűnt elkövetni, de arra nem vehet mérget, hogy valaki nem fogja ilyesmivel megvádolni. A vádló egy munkatársnő, a 33 éves Andrea Mackris, akit állítólag szexuális hangvételű telefonbeszélgetésekkel és megjegyzésekkel zaklatott. A tévéállomás szerint zaklatás ürügye alatt politikai támadásról van szó. Mindenesetre rosszkor jön az ügy, mivel éppen a héten jelent meg Bill O’Reilly gyermekeknek szóló útmutató könyve, amelynek a hétre tervezett reklámfellépéseit most le kellett mondani. October 22,2004
