Amerikai Magyar Hírlap, 2002 (14. évfolyam, 4-45. szám)
2002-05-10 / 19. szám
Jancsó Zsuzsa Könyvfesztivál 2002 1. Steve Wasserman „l 996-os indulása óta a UCLA területén évente megrendezésre kerülő Könyvfesztivál az írott szó ünnepléséről vált nevezetessé. A résztvevőket rendezvények széles skálája várja: szabadtéri előadások, panel-viták, könyvbemutatók, interjúk világhírű írókkal és színészekkel, gyermekműsorok közkedvelt előadókkal. Mindenki megtalálhatja itt a kedvére valót.” E szavakkal méltatta a fesztivált James K. Hahn, Los Angeles polgármestere a Royce Hall impozáns színháztermében, Ray Bradbury előadásának bevezetőjében. A kitűnő író, akinek élénk, eredeti fantáziájából keltek egykor életre gyermekkorunk kicsi zöld marslakói, minden évben a könyvfesztivál egyik legnépszerűbb előadója. Idei szereplésének mégis különleges jelentősége volt, mivel Hahn polgármester az ő egyik legismertebb könyvét, a Fahrenheit 451-1 választotta „Egy Könyv, Egy Város” elnevezésű, az olvasást népszerűsítő kampánya mottójául. Kezdeményezése termékeny talajra hullt, mint mondta, „az egész város egyetlen hatalmas könyvklubbá vált...” Jim Hahnt az L.A. Times Book Review főszerkesztője, Steve Wasserman mutatta és jelentette be a zsúfolásig telt auditorium közönségének. Egyik reggel összefutottam vele a sajtó számára fenntartott helyiségben, a Royce Hall színészbejárójánál. Átadtam neki a névjegyemet, és elmondtam, hogy a Book Review a kedvenc olvasmányom, mindig azt keresem ki legelőször a vasárnapi újságból. Ennek őszintén megörült. Az igazat mondtam, de jobb szöveget keresve sem találhattam volna, hiszen az én fülemnek is a szférák zenéje, ha valaki azt mondja, hogy a Hírlapból az én cikkemet olvassa el legelőször. Azt is szóvá tettem, hogy a vasárnapi Times széttrancsírozása külön művészet, olyan jól elrejtik néha az egymásba dugdosott részeket, például a Könyvismertetést. Erre megjegyezte, hogy talán direkt csinálják, mert annál nagyobb lesz az olvasó öröme, amikor végre mégis megtalálja. A további beszélgetés során kiderült, hogy Mr. Wasserman nagyra becsüli a magyar kultúrát és annak tehetséges művelőit. Meglepően jól ismeri a magyar szerzőket. Elmondta, hogy segített kiadatni Haraszti Miklós „The Velvet Prison: Artists Under State Socialism” című könyvét. A név, ki tudja, milyen gondolattársítással, felidézett egy másikat: Hargitai Péterét, aki a Florida State University professzora és ismert műfordító. Ő fordította le egyik kedvenc könyvemet, Szerb Antal Utas és holdvilág-át angolra. (Egyébként a lapunkban időnként megjelenő Kaprinyák-verseket is ő fordította a szerző kétnyelvű kötetében.) Mr. Wasserman Szerb Antal munkásságát is jól ismeri, mondta, hogy az Utas és holdvilágot is ismertették már. Ez szöget ütött a fejembe, s otthon nekiláttam az interneten információt keresni a könyvről. Kiderült, hogy tavaly megjelent egy második angol fordítás is Journey by Moonlight címmel, Len Rixtől. De az első változatot is jegyezték, amely a szerző halálának ötvenedik évfordulóján jelent meg The Traveler címmel. Steve Wasserman a következő üzenetet küldte a Hírlap olvasóinak: r~ (Jókívánságaimat küldöm az olvasóknak szerte a világon, de leginkább Magyarországon. Ennek a népnek csodálatosan termékeny irodalmi kultúrája van - ironikus, elkötelezett, nélkülözhetetlen. Steve Wasserman, Irodalmi Szerkesztő, Los Angeles Times) Végrehajtotta nagyapja bravúrját a Lindbergh-unoka PÁRIZS, 2002. MÁJUS 2. - Hetvenöt évvel a legendás sportpilóta, Charles Lindbergh akkori világbravúrja után, unokája is átrepülte magányosan az Atlantióceánt, és csütörtökön délben a párizsi Le Bourget repülőtér betonján landolt, ugyanott, ahol nagyapja. A 37 éves Erik Lindbergh egymotoros gépe 17 óra alatt tette meg azt a távot, amelyre nagyapjának 33 órára volt szüksége. Igaz, a két repülő alkalmatosság között műszaki adottságok tekintetében fényévnyi a távolság. Az ifjabb Lindbergh New Spirit of St. Louis névre keresztelt Lancair Columbia 300-as gépe könnyű, karbonszálas kompozit anyagokból készült, műholdról vezérelt helyzetmeghatározó rendszerrel szerelték fel, s minden eshetőségre készen egy pót üzemanyagtartályt is ráillesztettek, amelyet 1173 liter kerozinnal töltöttek fel. CHARLES LINBERGH 1927. május 20-án egy faszerkezetű, ponyvákkal és fémhuzalokkal ellátott, navigációs irányítószerkezettel nem rendelkező „égi sajkán” vágott neki a kalandnak a kaliforniai San Diego repülőteréről. Másfél napos kockázatos utazásán egy szál iránytűvel a kezében és a csillagok állásból tájékozódott. Spirit of St. Louis nevű gépének párizsi landolása a repüléstörténet egyik mérföldköve, úttörő teljesítményének és személyes bátorságának emléke mindmáig például szolgál, és újabb kivételes vállalkozásokra ösztönöz. Az unoka a San Diego-i start után május elsején, a New York-i Long Island egyik repülőteréről emelkedett a magasba, majd Párizs felé vette az irányt. Nagyapját tapasztalatát követve sonkás szendvicsekkel szerelkezett fel, és a gépen egy felfújható mentőtutajt is elhelyezett. Útját a műholdas kapcsolat révén az internetezők a www.xprize.org weblapon kísérhették figyelemmel. A emlékrepülésről készült dokumentumfilmet az amerikai History Channel tévé május 20-án, a nevezetes dátum 75. évfordulóján sugározza. Költünk A mi kertünkben az ébredező tavasz első jele az őszibarackfák csupasz ágain megjelenő rózsaszín virág. Pár napon belül szemet gyönyörködtető pompával büszkélkedik az egész fa. Megjelennek a kis méhecskék: alig egyet-kettőt lehet látni, amint szorgalmasan kutatnak, válogatnak a tárulkozó szirmok között, mintha egyik nem lenne pontosan olyan, mint a másik. Szinte csodával határos, hogy rövid időn belül mindegyik virágot felkeresik. A kardvirág kis zöld dárdái is előtörnek a földből és szinte szemlátomást nőnek, hogy csakhamar virágba boruljanak. De az igazi változás a levegőben úszik. A citromfa éppen befejezte a gazdag termés átnyújtását mindazok számára, akik igényt tartanak rá és máris hozza az új virágokat. Számtalanszor még ott sárgáll a gyümölcs a levelek közé bújva és máris felsorakozik az új hozam nyitánya, a fehér szirmok milliója. Az őszibarack rózsaszín virágjával ellentétben azonban erről akkor is tudomást kell venni, ha az ember a szemét behúnyja. A csodálatosan üdítő, szinte éteri illat, a citrom tüdőhólyagocskákat nyitogató aromája pazar bőségben terjed a levegőben, különösen alkonyat után. Később hozzácsatlakozik a narancsfa is, némileg udvariasabb jelentkezéssel. De ami valóban felteszi a koronát a tavasz ébredésére, a madarak önfeledt füttye, dala, nyomban a pirkadás megtörténte után. Szívet melengetőén ünnepi ez a pittyogás, most még visszafogott trillázás, egymásnak felelgetés, önfeledt játék a hangokkal. Ez már a pinty. Egész télen némák, megbújnak valami védett helyen, tudomásul veszik, hogy élniük kell, de különösebben nem örülnek neki. Pedig itt, Dél-Kaliforniában általában nem kell félniük a fagytól. Ösztönük azonban megsúgja, hogy ez még nem igazi alkalom az örömnyilvánításra. Tavasszal azután felszabadulnak. Ahogy a napkorong lassan kúszik fel az égen, sugarai betörnek a fák levelei közé és már érezni lehet a fény melegét, egyre felszabadultabban ujjonganak. Pinty - fines. Az amerikaiak house finch-nek nevezik ezt az emberi lakóhelyekhez szokott barátságos kis madarat. A világot gazdag változatokban betöltő nyelvek a megszülető hangokat - a természet hangjait is - mind másképpen hallják, vagy legalább is más helyesírással rögzítik. így lett a pinty-ből fines, vagy éppen fordítva. Sötét tollazattal fedett fejük, pirosas begyük már önmagában vidám kitárulkozást jelent. Általában nem félnek tőlünk, kétlábú óriásoktól, de mindenesetre tartanak tőlünk. Szeretnek közelünkben lenni, mert ösztönösen úgy érzik, hogy fenyegető megjelenésünkkel elriasztjuk az ő ellenségeiket is. Ezért azután olyan közel rakják hozzánk fészkeiket, amenynyire csak lehet. Ezekkel az ereszek alá telepített építményekkel sok dicsekednivalójuk nincs, mert olyanok, mint a kétlábú emberfiókák öltözködése: lóg rajtuk minden, pacuhán és elhanyagoltan, de mindenesetre célszerűen. Ezek a pinty-fészkek is arról árulkodnak, hogy gazdáiknak igazi gyönyörűséget a trillázó hangok művészete nyújt, a többi csak az anyagi világ szükségszerű követelménye. Az agyfejlett embernek szinte a lélegzete is elakad, amikor ezeket az így-úgy összerakott építményeket meglátja: kuszáit apró ágak, száraz fűszálak, teljes összevisszaságban lógnak, fityegnek, a célnak azonban megfelelnek. Bizonyára van kényelmes belsejük, amely megtartja a tojásokat, az anyamadárral együtt, sőt később a fiókákat is. Kis fészeklakóink minden esztendei vendégeink. Két éve súlyos tragédiának voltunk tanúi, amikor egy kegyetlen varjú betört ide, szétszórta a fészket és felfalta a kicsinyeket. Elgondolkoztunk: vajon a madárnak vannak-e érzelmei? Elszomorítja-e őket a veszteség és gyászolják-e az elpusztultakat? Vagy pedig az ilyen tragédiát is úgy veszik, mint az élet velejáróját, hűvösen és bölcsen? Pár napja tanúja voltam, hogy a pinty-pár hangos csiviteléssel támadott egy betolakodó varjút, ami átmenetileg az eperfára menekült, de a csipkedő támadásoknak nem tudott ellenállni és végül is elmenekült. Megható ennek a kis madárpárnak a közös részt vállalása a fészek építésében, majd a fiókák felnevelésében. Ezzel szemben a magára hagyott nőstény szomorú és mégis felemelő sorsát bizonyítja a kis kolibri-madár, amely egyidejűleg a bejárati tornác függő cserépedényében díszelgő növény egyik levéltövére rakta kis fészkét. . Valóban meglepő a különbség. Az apró csészének tűnő alkotmány kis remekmű. A madár méreteihez szabott otthonka, formás és kedves. Ez a kis várandós anya egyedül volt kénytelen helyet keresni. Gondosan válogatta az anyagot is: puha mohafélét, amit pókháló szálaival szőtt egybe és hozzáerősítette a gyönge levélszárhoz. Azóta egyedül ül, áldozatosan és álhatatosan, de eltökélten, hogy kicsinyeit felneveli. Az ember kénytelen elgondolkozni: hol van a hím, a tojások megtermékenyítője? Amilyen kicsi ez a madár, olyan bölcs is. A kovácsoltvas-rácson belül épített otthont, ahová a nagy madár be sem merészkedik, de nem is férne át a rácson. Időnként kirepül, bizonyára élelem után megy. Különben áldozatos és szent, mint minden anya. Apró teste példátlan fizikai erőfeszítésre képes. Másodpercenkint 20-25-öt csapkodó szárnyával megáll a levegőben. Repülve táplálkozik és repülve mosakszik. Mi a nemzetközi "kolibri" nevet vettük át, pedig a "zümmögő madár" szebb. Most mind a két fészekben ülnek és az élet nagy csodáját valósítják meg. Mi pedig nem merjük az ajtókat használni, inkább körbe megyünk a házon. Költünk.
