Amerikai Magyar Hírlap, 2002 (14. évfolyam, 4-45. szám)
2002-06-07 / 23. szám
Jancsó Zsuzsa Könyvfesztivál 2002 (Folytatás az elmúlt hétről) Nagy mesterei voltak a színeknek. Velence fénykorában a Canal Grande palotái mind színpompás festményeket viseltek falaikon - olyan festők műveit, mint Carpaccio, Tizian, vagy Vivarini, akinek művei a Getty Múzeumban is láthatók! Legtöbbjük ott nőtt fel Muránóban, ahol a csodálatos üveggyöngyök készültek, ott tanultak meg a színekkel kísérletezni, s ezeket a festészetben is felhasználták. Giovanni Bellini festményein korunk fejlett módszereivel most fedezik fel a kísérleti színhasználat nyomait. Velence legnagyobb lélegzetű műalkotása a Szent Márk templom, csodálatos kék mennyezetével és a mozaikkal, amelyen Szent Márk, útban Róma felé, megáll Velencében és azt álmodja, hogy oda vissza fog térni. (Holttestét később elrabolták, hogy az álom valóra válhasson.) Velence a mozaik szülőhelye. Olyan tökélyre vitték ezt a művészetet, hogy még a Lagúna mélyén a homokszemek is látszanak Szent Márk mozaikján. A Dózse-palota a második a rangsorban. Ezen a művészek több generációja dolgozott. Tizian, Tintoretto, Bellini, majd egy másik Bellini, Gentile vezetésével a második generáció. Mivel a palota kétszer leégett, harmadszor is meg kellett csinálni. A dózsék történetéről külön könyvet lehetne írni. Velence nem akarta, hogy túl hatalmasak legyenek, ezért rendszerint csak idős embereket választottak meg - átlagos életkoruk 72 év volt, és nem lehetett élő fiúgyermekük. A dózse nem beszélhetett senkivel, és nem hagyhatta el a palotát a „procuratore” engedélye nélkül. A dózse képét nem tették ki nyilvános helyekre, személyi kultuszról itt szó sem lehetett, őket csak "gondnokoknak" tekintették. Ruhájuk egyszerű fekete uniformis volt, nem bíbor és bársony. Mind a dózse, mind a procuratore hivatala életre szóló volt. A velenceiek úgy rendezték be az életüket, mint egy nagy színielőadást. A Canal Grande volt a színpad - ha látogató jött, azon kísérték végig nagy pompával és ceremóniával. Nagyon értettek a saját fontosságuk kihangsúlyozásához. Vigyáztak az egységes városképre, ha egy épület „velenceietlennek” tűnt, azt fel sem engedték építeni, vagy ha igen, csak olyan helyen, ahol nem volt szem előtt. A dózsék kincsének javarésze a keresztes hadjáratokból származott, Konstantinápolyból került Velencébe. Államformájuk amolyan "félig-köztársaság" volt, az emberi intézmények minden hibájával és nagyszerűségével. Polgárai rendkívül áldozatkészek voltak, diplomáciai küldetésbe például legtöbbször saját költségükön mentek az államférfiak.- Végső soron milyen tanulságot lehet levonni korunk számára Velence történetéből? — tette fel a kérdést Scott Berg.- Valószínűleg semmilyet, hiszen Velence annyira egyedülálló, mint ahogy a körülmények is egyedülállók, amelyek létrehozták. Nem valószínű, hogy ez valaha is megismétlődne. * * * S hogy el ne felejtsem a legfontosabbat... Előadás után odamentem A. Scott Berg-hez, és elé tettem az „autogramos füzetemet”, hogy írjon bele valamit az Amerikai Magyar Hírlap olvasóinak. „So you are Hungarian?” - kérdezte a neves életrajzíró, és mintha mosolygott volna a nemlétező bajusza alatt. Beleírt egy mondatot a füzetembe, visszaadta, én megköszöntem, és csak miután elbúcsúztunk, néztem meg, mit is üzent A. Scott Berg. Sablonos mondatot vártam, szokványos üdvözletét, s mekkora volt a meglepetésem, amikor elolvastam a rövid kis mondat-töredéket: A. Scott Berg, akinek a nagyanyját Rose Farkas-nak hívták. Hiába, kicsi a világ. Mindig újra meg kell állapítani, milyen kicsi, és milyen sok benne a hazánkfia... Cicciolina rajtol Monzában Staller Ilona magyarországi terveit sem adta fel (NSZ) Bár ezen a hétvégén Monte-Carlóban rendezik meg a Forma-l-es futamot, lesz verseny az „utazó cirkusz” egy másik központjában, Monzában is. Igaz, itt két polgármesterjelöltnek lengetik majd a kockás zászlót. Hétfő estére eldől, hogy város új polgármesterét Staller Ilonának hívják-e. Az expomósztár és egykori olasz képviselőnő római otthonában fogadta a NSZ tudósítóját. Cicciolina elnézést kér a „kaszinóért” - ezt így mondják errefelé. A csupa üveg, nagy teraszos, elegáns külvárosi lakásban gyerekjátékok (kisfia, a kilencéves Ludwig kedvencei), ruhadarabok és szétszórt iratok mindenfelé. Az előszobában nyitott bőrönd jelzi, hogy a polgármesterjelölt nemrég érkezett meg ingaútjáról a messzi lombard kisvárosból. A dohányzóasztalon készülő projektek vastag dossziéi: a monzai választással kapcsolatos írások és iratok, valamint egy készülő önéletrajzi fotóalbum nyersanyagai.- Istentelenül fotogén vagyok - mondja Ilona, miközben szememben elismerés után keresve kezembe nyomja élete nyitott könyvét. Valóban jók a fotók: az előzetesen százeurósra taksált, júniusban esedékes kötet majdani tulajdonosai ruhátlan fotók sorozatain át kísérhetik végig, hogyan lett az MTI egykori hamvas, már-már ártatlan finomságú fotómodelljéből sokat látott, de jól karban tartott személyiség. Az album forgatóit megkímélték a fizikai együttlétek dokumentálásától. A legutóbbi felvételek egy magyar magazin számára készültek, idén februárban.- Még mindig szép a testem, de nem ebből akarok megélni - szögezte le, miközben a heverőről felállva mutatja, hogy sajnos három kilót felszedett a közelmúltban.- Ön szerencsés, hogy csak enynyi fölöslege van - vetem közbe.- Jobban szeretem azokat a férfiakat, akiknek van egy kis túlsúlyuk, mint a sovány fiúkat - pillant rám Cicciolina, majd néhány másodpercnyi csönd után hozzáfűzi: - Ezt nem úgy értettem. Az aktfotózás és az éjszakai show-kban való fellépés még megyeget ugyan, de pomófilmezést még 1989-ben, aktív parlamenti képviselői tevékenységének második évében abbahagyta. Staller Ilona tehát nem a testéből akar megélni, hanem politikusként és üzletasszonyként. Ez utóbbi törekvése szilárdnak tűnő anyagi bázisra támaszkodik: a jogdíjakon kívül a régi gázsikból vásárolt ingatlanok bevételeiből él, saját bevallása szerint is jól. A jövővel kapcsolatban kézzelfogható tervei vannak: az arcmásával díszített tokaji boros címkét mutat, amellyel a szőke asszony kis hazánk hírnevét kívánja öregbíteni a nagyvilágban. De Cicciolina egyebek mellett a politikában is veterán. Egy évvel azután, hogy 1978-ban elsőként villantotta meg mellét az olasz tévében, a zöldek Naplistáján jelöltette magát az olasz (folytatás a 6. oldalon) Előre vagy hátra? Egy hónapja zajlott le a magyarországi parlamenti választás második fordulója. Az eredményt részben előre láttuk, részben tartottunk tőle. Ugyanakkor reménykedtünk valami megújulásfélében. A szavazás, a választás puszta lehetősége valami új volt a magyar pszichének. Még az öregeknek is, hiszen a pártok karéjából történő kipécézés régen elfelejtett gyakorlat volt. A fiatalok meg eltűnődhettek, hogy helyes-e egyáltalán. Az értelem ragaszkodik a változás lehetőségéhez, mert az egyén önmaga megbecsülését érzi ebben. Tizenkét esztendő rövid idő, a választás puszta lehetőségének megbecsüléséhez talán nem is elég. Nem lehet azonban tagadni az eredmény kihirdetése után tapasztalt általános meglepetést. Még azok részéről sem, akik végül is győztek. Amíg valami nem válik befejezett ténnyé, a dolgok menete nem lehet eldöntött. Számunkra, akik messze élünk a szülőhazától, a magyar társadalom döntése bizonyos kuriozitással kevert statisztikai adat, amelyhez érdemben alig-alig tudunk hozzászólni. Jogunk ehhez pedig csak érzelmeink alapján lehetséges, sok gyakorlati vonatkozás nélkül. Értelmünk azonban egyszerre ágálni kezd: miért történt így, miért nem másképpen? A minap módomban volt beszélgetni egy Kaliforniában lakó magyarral, aki a választás mindkét fordulója idején Magyarországon tartózkodott. Elmondta, hogy ez a néhány hét számára rendkívüli élményt jelentett. Szinte elképzelhetetlen volt az izgalom, ami a tízmillió magyart elfogta. Semmiesetre sem túlzás a megállapítás, hogy ebben az időben mintha lüktetett volna az egész ország. Nemcsak gyűléseken, hanem utcán, tévében, otthonokban állandóan erről beszéltek. Olyan volt a látszat, hogy ennek a választásnak mindenki rendkívüli fontosságot tulajdonított. Mindenki a maga oldalán, illetőleg sajátos politikai elkötelezettsége alapján. Ott volt a második forduló előtt egy héttel összehívott Kossuth Lajos-téri Fidesz tömeggyűlésen. Ez eddig soha nem látott méretű megmozdulás volt. Az összeszámolt szavazatok alapján a kormányváltást szorgalmazó pártcsoportosulás könyvelhette el a győzelmet. Ennek különleges ízét, zamatját adta a győztes vezető párt múltja, politikai elkötelezettsége. Ülünk egymással szemben és mérlegre tesszük a tényeket. Az asztalon magyarországi újságok, magazinok. És egy vaskos könyv, amit később helyesnek bizonyult előrelátással e sorok papírra vetője hozott magával. Amit asztaltársam elmondott, a továbbiakban itt áll. Szavait nem tettem idézőjelbe, mert ennek nem lett volna semmi értelme, szükségtelenül szétdarabolta volna a mondanivalót. A mondatokból azonban félreérthetetlenül kiderül, hogy mi volt az ő szövege és mi a krónikás hozzáfűzése vagy éppen kiegészítése az eseményekkel kapcsolatban. Megtudjuk, hogy a választási kampány - különösen az utolsó két hétben - jelentősen eldurvult. Mindennaposak voltak a csipkelődések, gúnyolódások, megbélyegzések. Nekünk, Amerikában élőknek ez nem volt különösebben szokatlan. Az otthoniak meg lenyelték. Megemésztésről valószínűleg nem volt szó, de ez nem is lényeges. Kellően megtömve, talán némileg émelygő gyomorral, elmentek szavazni. A nagy kérdés ezután jön: miért szavaztak a szocialista pártra, amelynek gyökere nem kétséges? A magyarság 45 évig várt arra, hogy az ország felszabaduljon. Közel félévszázadig egy primitív diktatúra fektette kétvállra, olyan politikai rendszer címszava és gyakorlati megnyilvánulása jegyében, amit a lakosság többsége nyilvánvalóan nem kívánt. Mi lehetett az oka, hogy a nemzet fele rájuk szavazott? Azokra, akik között szép számmal akadtak, akik a vöröscsillagot csak az imént távolították el a kabátjuk hajtókájáról. Itt áll nyomtatásban, ráadásul a HVG budapesti hírmagazin tájékoztatása szerint. Az MSZP "baloldali néppárt", amely a Szovjet által kontrollált éra megenyhült korszaka (puha diktatúra, gulyáskommunizmus) reformkommunistáinak kreációja volt a nagy válság kellős közepén. Egykori pártelnöke Horn Gyula, akit a nem túlságosan sikeres négy évi kormányzás után megtartott választási vereség okozójának tekintettek elvtársai. A megtisztulás szükségén átevickélő párt ezúttal várt győzelme esetére azt a "pártonkívüli" Medgyessy Pétert jelölte miniszterelnöknek, aki a Németh Miklós irányítása alatt állt utolsó kommunista kormány pénzügyminisztere volt. Tagság? Nem túl nagy, 10 millió magyarból összesen 34,315. Az ország fele mégis rájuk szavazott. Nem kétséges, a Kádár-korszakban sokaknak jól ment. Életnívójuk felemelésére futotta a külföldről felvett kölcsönökből, amit az országnak később kellett visszafizetnie. No, de az értelemnek is szerepe kell hogy legyen az emberi döntésekben. Új ismerősöm elmondta, hogy ő 1919-ben született, egy akkor feltápászkodó rendszer neveltje volt. Különösebb kifogásolni valót nem látott Horthy Miklósban, kivéve hogy sajnálta, amikor a német nyomás idején ellentétes áramlatokkal kellett szembenéznie. Ázt is elmondta: őt úgy nevelték, hogy a Szovjetunió élén közönséges gyilkos bűnszövetkezet áll. Hogy ez helyes megállapítás volt, azt később ők maguk is bebizonyították. Mindezt alátámasztja az asztalon heverő vaskos kötet (közel 900 oldal, apró betűvel szedve), amely megállapítja, hogy kilenc évtizedes uralma alatt a bolsevista kormány a világon mindenfelé hozzávetőlegesen 100 millió ember életét oltotta ki. Ezek után nincs is szükség további részletek felemlítésére. (A kommunizmus fekete könyve, hat szókimondó francia írta.) A magyarországi kommunista pártot 45 éven át nem lehetett leszavazni. A 2002-es választás nem a világ vége. Négy év múlva a magyarok újra szavaznak. Hf agyar Hírlap
