Amerikai Magyar Hírlap, 2001 (13. évfolyam, 2-43. szám)
2001-03-09 / 10. szám
Ja4M4&Z}rW£tCÜ MÁK IA Halálhírét az elmúlt héten hozta egy közös ismerős. Persze tudtuk már egy ideje, hogy gyengélkedik, be is zárták a szerkesztőséget, amely jó néhány évtizedig ott volt a Western Avenue-n, a rácsos kapu mögött, fent az emeleten. Mária is kiköltözött a Valley-be, ahol fiának, Attilának az utazási irodája van, s azóta az újságot is ott csinálják. Mária azonban továbbra is minden nap bejárt, még tán két-három hete is beszéltem vele, mesélt szeretett fiairól, s régebbi eseményekről, melyekre úgy emlékezett, mintha csak tegnap történtek volna... Azt hittük, Mária elnyűhetetlen. Minden eseményen ott volt, mindig kész volt interjút csinálni az illusztris vendéggel vagy más érdekes személyiséggel. Ha messzebbre kellett menni, sohasem szenvedett hiányt vállalkozó szellemekben, akik szívesen vittékkísérték a rendezvényekre. Mindenről határozott véleménye volt, s azt nem is rejtette véka alá. Ugyanakkor mértéktartó is volt, nem kedvelte a nyílt összetűzéseket, de ha mégis harcra került a sor, állta a sarat... Először a tengerparton találkoztam vele, Santa Monicában. Ő egy barátjával volt ott, én a két kislányommal - első kaliforniai éveinkben majd minden hétvégét a tenger mellett töltöttünk, annyira újdonság volt, és a víz még tiszta, átlátszó, a part sem volt teli szeméttel... Futólag már ismertük egymást, talán az Alpine Village-ben mutatott be minket Stiglitz Ellus vagy Balogh Feri. Máriát, az embert azonban ott ismertem meg először. Kiderült, hogy sok közös érdeklődési körünk van, az úszás és az egészséges életmód keresése, az irodalom és a zene szeretete. Hiszen még a könyvének is "Kacagó ária" a címe, én meg hogy imádom az operákat! Később is gyakran elcsodálkoztam, hogy pont arról írt, amit én készültem megírni... Nekem akkor még semmi kapcsolatom nem volt az újságírással, hát még arra nem gondoltam, hogy én is írok majd könyveket! Akkor még nem volt több ambíció bennem, mint hogy kemény munkával megkeressek magamnak és a gyerekeimnek egy kis szabadidőt, egy kis napsütést, egy pár nyugodt, gondtalan órát, amely erőt ad a következő munkás hét elviseléséhez. Kicsit fájt még a szívem a repülés után, éjszakánként Adyt fordítottam fejből az Airport Marina Hotel pénztárpultja mögött, és ha valaki azt mondta volna nekem, hogy egyszer én is "főszerkesztő asszony" leszek, hát jól kinevettem volna... Mária sosem fukarkodott a jótanáccsal, emlékszem, nagy hatással volt rám egyenes, őszinte beszéde, jóindulatú kioktatása. Közölte, hogy ő nem törődik vele, mit beszélnek róla az emberek - mert hiszen beszélnek, akár van rá alapjuk, akár nincs -, a lényeg az, hogy az ember úgy éljen, ahogy szeretne, ő pedig úgy élt. Kétség sem férhet hozzá, hogy szerette a lapszerkesztést, és ami vele jár: az emberekkel való kapcsolattartást, azt, hogy mindenről előbb tudjon, mint más, és hogy mindig tudja, ki mit akar és "honnan jön". Érdekes módon Mária a gyerekeim emlékezetében is élénken él, pedig akkor még csak 8-10 évesek voltak. Később a Ronald Reagan elnökségéhez vezető republikánus mozgalomban, a párt nagygyűlésein és az elnök-avatáson, Washingtonban találkoztunk ismét. Ő volt az, aki nem fázott, ha órákig kellett is várni a csikorgó hidegben, hogy megérkezzen és elvonuljon az elnöki parádés menet. És ő volt az, aki - télen és nyáron egyaránt - mindig elsőként érkezett a hotel úszómedencéjébe és utolsóként távozott. Azok még az ártatlanság évei voltak, az érdekektől mentes barátságé és szerelemé. Ha vissza lehetne forgatni az idő kerekét, biztosan ott állítanám meg, ahol még olyan egyszerű volt az élet... Aztán mi is újságot alapítottunk, és nem volt többet sem tenger, sem napfény, sem gondtalan szabad idő. Máriával néha akaratlanul is szembe kerültünk, hiszen ugyanannak az adott lélekszámú, idegenbe szakadt magyar olvasóközönségnek a kegyeiért kellett versengenünk. Mária a mai napig sem vette fel a Hírlapot a kaliforniai magyar újságok listájára, azt mondta, "a konkurenciának nem csinál reklámot". Valahogy még ez sem bántott igazán, mert annak a jele volt, hogy "konkurenciának” tart. Senki mást az itteni kiadványok közül, csak minket... Közös újságírói és szerkesztői évtizedünk alatt Mária gyakran felhívott, és mindig az ő elejtett szavaiból, csak úgy mellékesen, de sohasem véletlenül felvetett kérdéseiből tudtam meg, hogy mi az, amire-akire oda kell figyelni. Ha egy hirdető notóriusan "elfelejtett" fizetni, ő volt az, aki könyörtelenül beszüntette az illető hirdetését, mi türelmesebbek voltunk, jobban bíztunk az emberek jóságában. Ő azt mondta, az üzlet az üzlet! Ha valaki olyat hirdetett, amit nem illik vagy ami megbotránkoztathat valakit, ő volt az, aki szólt, hogy ebből baj lehet. S az íróinkról sem átallott véleményt nyilvánítani, a gyengébbeket megkritizálni, s a jobbakat néha magához édesgetni és elcsalni tőlünk. Utoljára a Western Avenue-4 szerkesztőségben találkoztam vele tavaly nyáron. Valami apróság miatt, amit telefonon is el lehetett volna intézni, hirtelen elhatározással személyesen mentem el, hogy beszéljek vele. És ha már ott vagyok, elvittem neki ajándékba első könyvemet, az "Apró örömök”-et. Örömmel fogadta, és ő is dedikálta nekem, szokatlanul kedves szavakkal, "A krőzus feleségé"-!. Több mint egy órát beszélgettünk, és kellemes érzéssel váltunk el, mint aki régi adósságot törlesztett. (folytatás a 10. oldalon) Q AMERIKAI _a, Hfagyar Hírlap QQBBI AZ ÁRVÍZI HAJÓS 1838. március 13-a és 18-a között Pesten jeges árvíz pusztított. A mentés során hősiességével, segítőkézségével és kitartásával kitűnt egy magyar nemes úr: Wesselényi Miklós báró, akit ezért "árvízi hajósnak" neveztek el, és neveznek mind a mai napig. Wesselényi Miklós báró (1796-1850) : nagy múltú erdélyi nagybirtokos család sarja. Apja, aki zaklatott életéről, szertelenségeiről, ellenzékiségéről volt Erdély-szerte ismert, kemény nevelésben részesítette. Nagy reményeket fűzött fia közéleti szerepléséhez. Reményei később be is igazolódtak, hiszen Wesselényi Miklós reformpolitikusként előbb az erdélyi, majd a magyarországi rendi országgyűlések liberális nemesi ellenzékének kiemelkedő vezetőjévé vált. Közéleti sikereinek elismeréséül a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Barátja, Széchenyi István társaságában nyugat-európai tanulmányutat tett. Később részt vett vállalkozásaiban is (kaszinó szervezésében, lóversenyek meghonosításában, az Akadémia munkájában ), igaz, nem tudott folyamatosan jelen lenni a vállalkozások működtetésénél, mert birtokainak ügyei többször hazaszólították a fővárosból. A politikába az 1824-27 évi országgyűlés után kapcsolódott be. Az Erdélyben és Szatmárban elért sikerek alakították ki benne azt a meggyőződést, hogy a megye alkalmas fóruma lehet a liberális reformjavaslatok elfogadásának. Az 1830-ik évi országgyűlésen mint magyar birtokos - Széchenyi távollétében - irányítóként fogta össze az ellenzéki körök munkáját. Nem csoda, ha az országgyűlés után már mint ismert ellenzéki vezető vetette bele magát a megyei politikába. Wesselényi ha egy-egy ellenzéki akció szervezésébe fogott -szabad sajtó híján -, felkerekedett és végigvágtatatott az országrészeken. Hatalmas szónoklatokkal, a kormány elleni akciókkal, kiterjedt levelezéssel agitált, mozgósított, tiltakozott. Tevékenysége persze magára vonta a kormány figyelmét. 1831-ben már foglalkoztak a gondolattal, hogy perbe fogják, s elítélik a bárót - de ekkor még nem tették meg. Néhány év múlva azonban az 1834-es szatmári megyegyülésen az örökváltság ügyében mondott éles hangú beszéde, és az 1835- ös erdélyi országgyűlésen (egy általa vásárolt sajtón) a cenzúra megkérdezése nélkül kinyomtatott országgyűlési naplója miatt beperelték. Börtönbüntetése megkezdése előtt 1838-ban a pesti árvíz idején százak életét mentette meg. (Hősiességét megörökítette Vörösmarty Mihály Az árvízi hajós c. versében és Jókai Mór Kárpáti Zoltán című művében.) A budai várbörtönben töltött büntetése után ismét bekapcsolófolytatás a 9. oldalon-jvsmgniii-n—-----------—" 'T^TffilEKDTs-----------------------A szivárványon túl Az elmúlt héten az állami tv-hálózat ABC állomása két részes sorozatban bemutatta a Judy Garland tragikus életéről Ackerman rendezésében készült filmet. A főszerepet egy eddig alig ismert ausztráliai színésznő, Judy Davis alakította helyenkint megdöbbentő átéléssel. Davis, aki fizikailag különben is hasonlít a korán elhunyt sztárhoz, egy-egy jelenetben szinte átlényegült Judy Garlanddá. A rendező megteremtette a légkört, újravarázsolta a régi Hollywood hangulatát. Ízelítőt adott a messziről oly annyira csodált filmvárosból és immunitást fecskendezett sok tízezer nézőbe. Ezúttal Hollywood maga letagadhatatlan dokumentumot prezentált önmagáról. Felelősséget kellett vállalni egy elrontott és tönkretett fiatal életért, amelyet a kiábrándult, megtört színésznő önmaga dobott oda az enyészetnek. Ugyanakkor felrázott mindannyiunkat indokolatlan letargiánkból, akik itt élünk; közvetlenül tanúi vagyunk szinte minden eseménynek, amely a művészet itteni arisztokráciájának mindennapjaiban is szerepet kap. Bizonyos esetekben személyesen láthatjuk az ünnepelt sztárokat, ha csak rövid pillanatokra. Aki minden évben egyszer a Shrine Auditórium előtt hajlandó egy éjszakán át megszállottan, pokrócba takarózva kuporogni, csokorba kötve kaphatja kézhez az egész látványt. Még az erre nem vállalkozó, közömbös emberekkel is előfordul, hogy az utcán, szupermarketben "könyököt súrolhat" egy-egy világszépséggel. E sorok írójának gépkocsiját jó tizenöt éve alaposan megtaszította hátulról a népszerű televíziós sorozat-komédia fiatal színésznője és ebből, ha csak egy pillanatra is, kiderült, hogy mindannyian emberek vagyunk. De vajon akárcsak egyszer is gondoltunk-e arra, hogy jó sorsunk milyen nevezetes városba vetett; hogy amit itt éveken át átéltünk, az nemcsak szürke eseménysorozat volt, hanem az emberiség kultúrtörténetének egy fejezete, amelyről évek múlva esetleg köteteket fognak írni? Legendás hírű művészek - nemcsak színészek, hanem muzsikusok, festők, tervezők, rajzolók és más álmodozók is - éltek itt, akiktől a külföldi látogató extázisbán kért volna autogrammot. És vajon tulajdonítottunk-e ennek a ténynek a realitáshoz méltó fontosságot? Mert a pillanat Hollywoodban is elrepül, de ennek a pillanatnak a nyoma ott marad a helyi Pantheonban. Gondoljunk csak a préri kis házának egykori üdvöskéjére, Melissa Gilbert-re, aki a szemünk előtt bomlott szépséges virágszállá; az egykori tizenéves ikreket alakító Patty Duke-ra, aki anyaszerepekké érdemesült, a csibész Mickey Rooney-ra, aki szánalmas kis gnómmá öregedett, Andy Griffith-re, az egykori ifjú sheriffre, a vele együtt cserkésző kis srácra, akiből Hollywood egyik legnevesebb rendezője lett. És gondolunk-e azokra az egykor ünnepelt hírességekre, akik jelenlétünk asszisztálása mellett búcsúztak a földi életről? Clark Gable, Spencer Tracy, Cary Grant, Jackie Gleason, Marilyn Monroe, Nelson Eddy, Bing Crosby, "Sir" Charles Chaplin, Lucille Ball, Jeanette MacDonald, Robert Taylor, John Wayne, akik mindannyian soha el nem múló pillanatokkal és felejthetetlen alakításokkal ajándékozták meg az ilyen "apróságokat" értékelni tudó világot. Wallace Beery, akinek háborús pilóta-hősként életre keltett alakját felejthetetlenül csodáltam még ifjú gimnazista koromban a Hajnali őrjárat című filmben, amely egy évtizeddel a valóság előtt mutatta meg a nézőknek a városi szőnyegbombázások szörnyűségeit. Micsoda egyedülálló tehetségek! Walt Disney, aki melegszívű kísérőszöveggel mutatta be a magyar Homoki Nagy István egyik természetfilmjét. Chaplin, Stan és Pan (Oliver and Hardy), a fáradhatatlan kacagtatok. Most itt nyugszanak a hollywood Forest Lawn temető szinte elfelejtett sarkában. Mert a világ rohan tovább! De a park, ahokokat formálgatva a fejében rövid sétákra menekült, még mindig megvan. Azután a magyarok. Hollywoodban mindig jó nevük volt a magyaroknak. Cukor György, Kertész Mihály rendezők, Hajmássy Ilona, a pesti Egyed Zoltán kritikus és szerkesztő nagy szerelme, aki olyan készségesen válaszolt, amikor a kanadai magyar rádióműsorhoz ajánlólevelet kértem tőle jó barátnőjéhez, Joan Crawfordhoz, aki a Pepsi-Cola cég elnökségét örökölte a férjétől és Jeanette MacDonald örökébe lépett a Balalajka című filmben. Lugosi Béla, aki Drakula legendás alakítója volt, majd az újak, Lukács Pál, Mály Gerő, Békássy István, a Gábor-nővérek. Nem mindenki volt sikeres; Jávor Pál és Gaál Franciska hollywoodi álmai nem váltak valóra. Kevesen tudják, hogy Victor Jory is magyar volt, ügyvéd fivére rendezte a mi családunk bevándorlási ügyeit. Magyar volt az egykori neves producer, Joe Pasternak is. ő volt a szervezője a nagysikerű 100 férfi, egy kislány című filmnek, amely az ifjú Deanna Durbin bemutatkozása volt. Amikor 1957-ben a kanadai Winnipegben gyermekeinket beírattuk az ottani iskolába, az apáca büszkén közölte, hogy az ő iskolájukba járt Deanna Durbin, aki a város szülöttje volt. Ugyanennek az intézetnek volt a tanulója Charles Schulz is, a híres Peanuts-sorozat alkotója és rajzolója. Miután több filmben szerepeltek és egyikük különösen jelentős sikereket ért el, semmiesetre sem illik kihagyni a felsorolásból Szőke Szakáll nevét, valamint a pesti házmester fiát, Lővenstein Lászlót, aki Hollywoodban Peter Lorre néven Mr. Moto lett, a kínai mesterdetektív. Ma már mindenki a múlandóságé. Judy Garland tragikus hős lett. Hiába is tagadnánk, hogy őt Hollywood tette tönkre. Visszaélt gyengédségével és gyermeki naivitásával. Garland leghíresebb dala az Óz-ból a szivárványon túl vezette a hallgatót. Ez a szivárvány azonban nem valódi, csak neonfény. Mögötte félelmetes sötétség van. Évfordufó-noptár:
