Amerikai Magyar Hírlap, 2000 (12. évfolyam, 44-47. szám)
2000-11-24 / 44. szám
JANUS-ARCÚ TÖRTÉNELEM KELET-EURÓPÁBÁN Dákok, rómaiak vagy románok? Erdély történelmét soha nem lehetett pusztán a történettudomány egzakt bizonyítékaival megnyugtatóan megrajzolni. A politika évszázadok óta beleavatkozik a történészek vitáiba, és igyekszik a térség múltját a maga képére formálni. Ebből az önigazoló igyekezetből saijadt ki az a történelemfelfogás, amely szerint a mai Románia területén egy több mint kétezer éves állam folyamatos fennállásáról kell beszélnünk. Az úgynevezett dákoromán-elmélet szerint a régió dák őslakossága a római hódítás évtizedei alatt romanizálódott, s a latin nyelvet és a római hagyományokat a légiók kivonulása után is megőrizte. A román történészek szerint ez a romanizált fantomnép lenne a mai románság őse. A dákoromán-elmélet kialakulásáról, érveiről és Achilles-sarkairól beszélgettünk Vékony Gábor egyetemi adjunktussal, a Dákok, rómaiak, románok című könyv szerzőjével. CSERMELY PÉTER Bár a dákoromán-elmélet a XIX—XX század terméke, korábban is létezett az a hipotézis, mely szerint a kérdéses földrajzi területen római—román folytonosságról lehet beszélni. Hogyan alakult ki ma is ismert alakjában a dákoromán-teória 1 — Magának az elméletnek különböző változatai vannak, és minden változatnak megvan a maga történeti háttere. Az a tény, hogy a Balkán-félszigeten, a Duna-vidéken és Észak- Görögországban latin eredetű nyelvet beszélő népcsoportok élnek, már a középkorban is ismert volt. Ezeket a neolatin nyelvű népeket — az arumunokat, a meglenorománokat és az isztrorománokat — még ma is megtalálhatjuk az említett földrajzi régiókban. A Balkán északi részedről, illetve a mai Románia területéről az esetleg továbbélő romanizmus szempontjából a XV. század közepén történt először említés. Ebben jelentékeny szerepe volt egyrészt a magyar, illetve az európai humanizmusnak, másrészt pedig a Hunyadi családnak. HUNYADI MÁTYÁS, A RÓMAI PATRÍCIUS Közismert tény, hogy a Hunyadi csalód román kenézi származású volt, úgyhogy a Hunyadiak felemelkedése, illetve Mátyás királysága idején természetszerűleg napirendre került a keleti romanizmus kérdése. Bonfmi egyenesen egy Continus nevű római patrícius nemzetségből vezette le a Hunyadiak családfáját. Ebben a században már egyes itáliai humanisták is felvetették, hogy az általuk vlahnak, oláhnak nevezett népcsoport esetleg Traianus telepeseinek a leszármazottja lehet. Ez az álláspont az erdélyi szász történetírókon keresztül került ót a román történeti irodalomba; Dimitrie Cantemir, az európai műveltségű moldáviai fejedelem a XVIII. században gyakorlatilag ugyanezt a nézetet — tehát a római—román folytonosságot — vallotta. Cantemir írásaiban jelentek meg először a dákok; a fejedelem hat szót sorolt fel, amely szerinte a dák nyelvből került ót a románba. Ezek a szavak persze részben latin, részben szláv eredetűek voltak, sőt az általa szintén dáknak tartott „helestau” szó éppenséggel a magyar halastó szóból származott. — Cantemir esete azonban elszigetelt jelenség; a római— román folytonosság kapcsán a dákokról még hosszú ideig nem történik említés... — Olyannyira nem, hogy a XVIII. századi magyarországi történettudományban volt bizonyos konszenzus: ennek megfelelően a dákok leszármazottai a szászok, a rómaiaké a románok, a hunoké pedig a magyarok lettek volna. Politikai vonatkozápban ez egy nagyon toleráns hipotézis volt, hiszen mind a három népnek megfelelően hosszú történetet biztosított a Kárpát-medencében. Egyébként pontosan ez volt az a korszak, amikor a politika kezdett beavatkozni a tudományba; Erdélyben a századvégi román egyenlőeégi törekvésekben, illetve ennek deklarációjában, a Supplex Libellus Valachorumban fontos szerepet kapott az a történeti érv, hogy az akkor jogfosztott románok tulajdonképpen Erdély legrégebbi lakói. Ebben az időben, a XVIII.—XIX. század fordulóján merült fel Havasalfölden—Constantin Cantacusmónél — egy olyan elképzelés, amely a római— román kontinuitást az időben visszafelé haladva a dákokra is kiterjesztette. Ez a nézet akkor még nem talált visszhangra. Végül íb gyakorlatilag a XX századig nincs példa arra, hogy a kontinuitáselmélet hívei a dákokat mint a román etnogenezis résztvevőit, illetve mint a mai románság őseit említették volna. Érdekes módon éppen a folytonossági elmélet igazát hevesen tagadó Roesler—akinek a neve ezért általában csak negatív jelzőként szerepel a román történetírásban — beszélt először arról, hogy a keleti romanizmus a Balkán-félszigeti őslakosság romanizálódását jelenti. Roesler és Tomaschek érveinek hatására kezdtek a román nyelvészek figyelmet fordítani a román nyelv nem latin eredetű jellegzetességeinek vizsgálatára. Innen eredeztethető a dákoromán-elmélet ma ismert változata, amely már a római colonusok és a dók őslakosság összeolvadásáról beszél. — A római telepesek és az ■átlőtt terület őslakosságának keveredésére sok példa volt a Római Birodalom határát jelentő provinciákban. Ez éppenséggel a mai Románia területén is megtörténhetett. — A dákoromán-elmélet savaborsát éppen az adja, hogy az e nézetet valló történészek szerint ez az összeolvadás csak és kizárólag a mai Románia területén történt meg. A román történettudomány egyszerűen nem vett tudomást arról, hogy ez a bizonyos keleti romanizmus jelen van Észak-Görögorszógban, Délnyugat-Bulgáriában vagy akár Albániában is. Az 1960- as években aztán az elméletet többféleképpen is értelmezhető régészeti leletekre támaszkodva, már-már az irracionalitás határát súroló módon bontakoztatták ki. — A dákoromán-elmélet hívei, illetve az újkori román történetírás szerint mi játszódott le az ókori Erdély területén ? — Az időszámításunk előtti második évezred közepétől kezdődően — egyesek szerint régebben — elindult egy olyan folyamat, amely végül a különböző dák népcsoportok egységes államiságához vezetett. Az államiság kialakulásának az időpontjára nézve különböző becslések vannak, de az bizonyos, hogy Burebista királyságának idején, az időszámításunk előtti I. században a dák állam már létezett. A dák állam fogalma alatt persze nem egy Római Birodalomhoz hasonló államalakulatot kell érteni, hanem egy törzsi-nemzetiségi közösség felett létrejött katonai kormányzatot. A dákok minden valószínűség szerint jelentős szerepet játszottak a térségben, mert a rómaiak Julius Caesartól kezdve a a dók királyságot egyik fő ellenségükként tartották számon. A sorozatos háborúk után a dák állam felbomlott, illetve területének egy része az időszámításunk szerinti 116-os évet követően római provincia lett A provinciális kereteken belül megindult a római intézményrendszer, illetve a latin nyelv átvétele. A román történettudomány szerint azonban ez a romanizációs folyamat kiterjedt volna a provincia határain túlra is. Ezt a koncepciót általában a Dacia határain kívül napvilágra hozott régészeti leletekkel — római eredetű pénzérmékkel, cserepekkel stb. — szokták igazolni. Ezeknek a leleteknek a bizonyító erejéről csak annyit érdemes mondani, hogy Svédországban is találtak római felirattal ellátott követ, mégsem állt még elő senki a skandináviai romanizmus elméletével. — A dákoromán-elmélet ellenzői gyakran hozzák fel érvként a latin forrásoknak azt az állítását, hogy Traianus hadjárata során a dákokat gyakorlatilag kiirtották. Elképzelhető ez ? — Természetesen nem. Amikor antik források egy nép kiirtósáról beszélnek, akkor arról van szó, hogy megszűnik a korábban fennálló társadalmi struktúra. Ez a dák állam esetében is megtörtént; a dák papokat, a dák uralkodó osztályt megsemmisítették, az elfogott férfiakat besorozták a római légiók segédcsapataiba, és elvitték például Britanniába vagy Júdeába. Szó sincs arról, hogy az elfoglalt provincia területe elnéptelenedett volna. Ugyanakkor a római telepesek, sőt egész népcsoportok későbbi tömeges betelepítése arra utal, hogy a rómaiak ezúttal — szokásuktól eltérően — mégiscsak nagyobb pusztítást végeztek. A végeredmény mindenesetre az lett, hogy a nagyarányú betelepülés hatására a frissen elfoglalt Dacia rövid idő alatt az egyik leglatinabb provinciává vált. Dacia esetében nem az jellemezte a római hatást, hogy a helybéli lakosság romanizálódott, hanem az, hogy ennek a helyi népességnek a szerepe a minimálisra csökkent. — Mi történt ezzel a romanizált népességgel azután, hogy a római légiók végleg kivonultak a provinciából 1 — Aurelianus császár 271-ben vonta ki Daciából a hadsereget és a közigazgatást. Ez azonban csak az utolsó lépés: a provincia keleti felének feladása már a 230-as években megkezdődött. Ezt biztosan tudjuk, mert ezen a vidéken bizonyíthatóan megjelent egy addig Moldvában élő népcsoport. Aurelianius 271-ben még egyszer tett egy sikertelen kísérletet az egységes Dada helyreállítására, de ezekben a hónapokban a tartományban már csak a katonák ée a hivatalnokok tartózkodtak. Ezeknek a kivonása pillanatok alatt lezajlott. A romanizált lakosságot pedig—erről cáfolhatatlan források tanúskodnak — már jóval ezelőtt áttelepítették a Duna déli partjára, ahol két új provindát hoztak létre számukra. A dákoromán-elmélet szerint ez a tömeges kivonulás nem történt meg, és a lakosság megmaradt a hadsereg fennhatósága alól végleg kikerült területeken. ROMANIZÁLT FANTOMNÉP ERDÉLYBEN? 7 —A kivonulás után a provinciában hatalmi vákuum jön létre; milyen népcsoportok jelennek meg a Róma által magára hagyott Daciában f — Az írásos adatok szerint Róma visszahúzódása utón a kérdéses területre több germán nép költözött be, természetesen nem békés körülmények között. A római források egyébként már csak azért is szavahihetőek, mert a harcok szereplőiként pontosan azokat a germán törzseket sorolják fel, akik a korábbi évtizedekben valóban ott éltek Dada határain. A régészeti leletekben ugyanígy fellelhetők a germán népek jelenlétének bizonyítékai. A térség hatalmi viszonyaiban a következő nagy változást a hunok megjelenése okozta, amikor is a lakosság — a hunok módszereinek köszönhetően — szinte teljesen kicserélődött. Attila halála utón pedig a gepidák, mqjd az avarok foglalták el a korábbi Daciát. Ezek a körülmények gyakorlatilag kizárják annak a lehetőségét, hogy a régióban bármiféle romanizált népesség megmaradhatott volna. — Említette, hogy ezeknek a népcsoportoknak a jelenlétére folyamatos és cáfolhatatlan bizonyítékok vannak. Mit állítanak szembe ezekkel az adatokkal a dákoromán-elmélet hívei f — Azt, hogy a romanizált lakosság védekezésül felhúzódott a hegyekbe. Van egy másik régi érvük a román történészeknek, nevezetesen az, hogy a források nem azokról beszélnek, akik a földet művelik, hanem azokról, akik a kardot forgatják. Tulty dónk éppen történeti módszerekkel nem lehet egyértelműen kizárni, hogy nincs egy ilyen romanizált népcsoport a germánok, mqjd a hunok uralta területen. Nem lehet kizárni, de igazolni sem. De ha van egy ilyen népcsoport, és van az általuk beszélt nyelv — akkor annak az utódja nem a mai román nép és a mai román nyelv. Tudniillik a mai román szókészletben nincsen egyetlen egy olyan szó sem, amely germán eredetű lenne. Márpedig ha ez a romanizált fantomnép bár rejtőzködve, de évszázadokon keresztül együtt élt a különböző germán népekkel, akkor ennek a nyelvükben nyoma kellett hogy maradjon. De nemcsak a germán jövevényszavak hiányoznak a román nyelvből, hanem — az oszmán-töröktől eltekintve — a török jövevényszavak is. Van néhány szavuk, amely elvileg lehetne besenyő vagy kun eredetű, de mindössze öthat darab. Pedig az avaroktól a kunokig rengeteg török népcsoport megfordult a térségben. — Hol található az a régió, ahol a nyelvészeti és történeti adatok összecsengése szerint a mai románság őseinek élniük kellettf — A nyelveknek — csakúgy, mint a népeknek — megvan a maguk történelme. A román nyelv vizsgálata azt bizonyítja, hogy az úgynevezett közromón nyelvet beszélő népcsoportok közös története egy jól behatárolható szűkebb területen kezdődött. Ez a régió pedig nagy valószínűséggel a Balkán-félsziget középső része volt. Biztosan tudjuk, hogy ez a nyelvi egység a XII. század végéig fennállt Azt is tudjuk, hogy a román nyelvben megvannak azok az újítások, amelyek a késői latin nyelvben a VI. század végéig játszódtak le; ez pedig azt jelenti, hogy a románok őseinek eddig az időpontig a birodalom határain belül kellett élniük. Ez perdöntő érv, és egyértelműen kizárja a kontinuitás elméletének létjogosultságát. Számos ilyen apró nyelvészeti bizonyíték van még, például román nyelvben nincs meg a Duna latin neve. Az a szó, amellyel ma a románok a Dunát jelölik — Dunaié — biztosan nem a latin Danubiusból származik. Ha románok ősei a Duna-vidéken élő, vulgáiiatin nyelvet beszélő közösség lettek volna, akkor a folyót mindenképpen a Danubius szó valamilyen vulgárlatin alakjával kellene megnevezniük. De tovább is mehetünk: a nagy folyók nevei még azoknál a népeknél is kimutathn tók, akik magától a folyótól vi szonylag távol éltek. A. Duna vul gárlatin alakjának a hiánya tehát azt bizonyltja, hogy a románsái; ősei igencsak távol élhettek a mai Románia területétől. Ugyanerre a tényre enged következtetni a román—albán nyelvi kapcsolat is. Körülbelül száz olyan szó van, amely a két nyelvben közös eredetre vezethető vissza; ezek egy része az azonos életmódra — a pósztorkodásra — utal egy részük pedig latin eredetű. Ez a szókészlet egyértelműen bizonyítja, hogy a közromán időszakban a két nép szoros kapcsolatban volt egymással. Az albán őstörténetből pedig kiderül, hogy ekkoriban az albánok ősei a Balkán-félsziget középső részén éltek. — A dákoromán-elmélet támogatói előszeretettel hivatkoznak Anonymusra, illetve arra a tényre, hogy Anonymus a honfoglalás koráról írva már megemlítette a románokat a Kárpát-medencében. — Tény, hogy entlítéet tesz egy általa blacknak nevezett népről. Az is bizonyos, hogy ez a vlah névnek egy módosult alakja Két helyen beszél róluk Anonymus: először, amikor felveti, hogy „Pannónia a rómaiak legelője” volt, és úgy vélekedik, hogy a vlahok a rómaiak pásztorai. Maga a leírás földrajzilag a Dunántúlra vonatkozik. Másodszor pedig a Szamos vidékéről szólva ír vlahokról és szlávokról, megemlítve azok hitványságát; ez a jelző persze az illető népek szegénységére vonatkozik. Itt azonban le kell szögeznünk: ha Anonymus olyan forrás lenne, aki a IX. század körülményeit hűen ábrázolja, akkor bizony el kellene fogadnunk, hogy a forrás románokról beszél Erdély kellős közepén. Anonymus azonban egy XIII. századi szerző, aki egyértelműen a atyát korabeli viszonyok lemásolásával írta le a honfoglalás történetét, s az általa ismertetett adatok nem egyeztethetlek a IX. századra vonatkozó, hiteles forrásokkal Anonymus cseh ékről tud Nyitrán, bolgárokról Zemplénben, kunokról a Bánságban és németekről Veszprémben. A honfoglalás idején azonban egyik megnevezett népcsoport sem tartózkodott az Anonymus által megjelölt vidéken. Ami a rómaiak legelője kifejezést illeti: ez egy irodalmi közhelye volt a századnak. Amikor pedig a vlahokról, a rómaiak pásztorairól ír Anonymus, akkor figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy a vlah elnevezés korán — a XII. században mór bizonyosan — jelentésváltozáson megy keresztül: bizánci források arra utalnak, hogy a vlah szó ebben az időszakban nem népcsoportot, hanem általában pásztori foglalkozást jelöl. MESTERSÉGESEN KIALAKÍTOTT NEMZETTUDAT — A koncepciót egyértelműen cáfoló történeti és nyelvészeti adatok birtokában hogyan értékelhetjük magát a dákoromán-elméletet? — A nemzetté válásnak megvannak a maga sryátos kísérőjelenségei. Ahhoz, hogy egy nép nemzettudata kialakuljon, meg kell írnia a sqját történelmét. A kontinens keleti felében több helyen is megfigyelhető a nemzettudatot mesterségesen alakító történetírás. Valószínű, hogy bizonyos idő elteltével a román történészek is mosolyogva fognak visszaemlékezni ezekre a teóriákra, hiszen tagadhatatlan, hogy a románság neolatin nép, s a nemzettudat szempontjából ez épp elég büszkeségre adhat okot. Másfelől viszont mindenképpen pozitívan kell értékelnünk, hogy a történelmileg egyáltalán nem igazolható dákoromán-elmélet által kiváltott viták rendkívül sok kérdést tisztáztak a térséggel foglalkozó történettudomány számára. yVMLEl^Hungarian Airlines f 2000. november 24 AMERIKAI tyagyar Hírlap □
