Amerikai Magyar Hírlap, 1996 (8. évfolyam, 39-40. szám)
1996-10-18 / 39. szám
SAÁRY ÉVA (Lugano) A Paris Match, a híres francia képes magazin 1966 október végi számát lapozgatom, melyben a Magyar Forradalom 10. évfordulójára s a 29 éves Jean- Piene Pedrazzinire, a délsvájci származású, nagytehetségű riporterre emlékezik. Tűnődve nézegetem a mellékelt, egész oldalas fotót. Szőkehajú, nyúlánk fiatalember, zsebretett kézzel, nyakában az elmaradhatatlan Rolleiflex-szel. Élénk tekintetével, kisfiúsán fölényes mosolyával, maga a megtestesült váílalkozókedv. És most már nem fog megöregedni, megváltozni. Örökre ilyen marad: a Paris Match ünnepi számának fedőlapján és - egy meggyötört nép szívében. * 1956. október 27-én, Bécsben találkoznak: Paul Mathias (aki leírja majd a történendőkct), Jean-Pierre Pedrazzini, Vick Vance és Franc Goess. Izgatottan lesik a Magyarországról érkező híreket, de nem sikerül vízumot szerezniük. Amidőn azonban fülükbe jut a magyaróvári vérengzés (218 halott és sok sebesült) rettenetes híre, nincs türelmük tovább várni; papírok nélkül vágnak neki a határnak, s még elérik - a temetést. Ezzel a tragikus epizóddal kezdődik Pedrazzini utolsó riportja. Paul Mathiast idézem: "Ezekben az október végi napokban Magyarországon minden csodálatosan fiatal és szenvedélyes." Majd: "Egy egységes, társadalmi osztályok nélküli nép támadt föl az idegen zsarnokság ellen, és fiai ezrével halnak mártírhalált.” De kísérjük figyelemmel elejéről a történetet: "1956. október 30-án. kedden, szállásunkon a Duna-hotelben, 6-kor fölkelünk, és 7-kor már az utcán vagyunk. Budapest történelmének nemcsak leghősiesebb, de legromantikusabb napjait éli. Mindenki félretette a régi haragokat, de még a politikai véleménykülönbségeket is. A kommunisták zöme is elkeseredetten harcol a Vörös Hadsereg, a politikai- és titkosrendőrség ellen. A városban már győzelmi mámor uralkodik, de Jean-Pierre "igazi" csatát szeretne látni, "igazi riportot" akar csinálni. Ezért a Köztársaság térre megyünk, ahol a pártszékházért még javában folyik a harc. Reggel 9-kor érkezünk oda. A pártszékházzal szemben nagy, szürke épület áll: az Erkel Színház. Innen, a térről magáról és a környező lakóházakból támadják a sztálinista rezsim utolsó bástyáját, amely kétségbeesetten védekezik, ontja magából a lövedékeket. Behúzódunk a színházba, s a nagy előcsarnokon át a főbejárathoz érünk. Ott azonban nem maradhatunk, mert a szemből jövő gépfegyvertűz igen erős. Átmegyünk hát egy sebesültekkel teli folyosón a baloldali kapuhoz, ahol az Ikarusgyár munkásainak társaságában töltünk körülbelül egy órát. 10 felé kicsit elcsöndesedik a harc, és hirtelen magyar zászlókkal díszített tankok jelennek meg. Mindenki azt hiszi róluk, hogy a felkelők kezében vannak. Az emberek boldogan előmerészkednek rejtekeikből, és Jean-Pierre is talál magának egy fényképezésre alkalmas helyet. A tankok azonban ágyúikat nem a párt ház, hanem a szabadságharcosok felé fordítják, és váratlanul tüzelni kezdenek... Kétségbeesetten kiáltok: Jean- Pierre, Jean-Pierre! -, de későn hallja meg a fülében lévő vatta miatt. Fölugrik, futni kezd visszafelé, de találat éri. Egy munkás és egy gyermekleány húzza be a menedékbe, a színház árkádjai alá. Jean^ierre sebesülten is csak a riportjával törődik:-A fényképezőgépem! A kamerám! - nyögi halkan. A lány szörnyű pergőtűzben kúszik vissza a gépekért... A harc elcsöndesedésével sikerül Jean-Pierre-t beszállítani a Péterffy Sándor utcai kórházba. 14 golyó van a testében. Néhány átfúrta a beleit, egy a gerincét érintette, mások majdnem teljesen leszakították a lábát. Az elsősegélyt nyújtó orvos reménytelennek ítéli az állapotát. Jean-Pierre szörnyű szenvedései ellenére sem veszíti el öntudatát és hidegvérét. Állandóan kéri, hogy tájékoztassák riportja további sorsa felől, mutassák meg neki az időközben előhívott fényképfelvételeket. Értesítjük Párizsban élő sógorát, Dieckmann sebészt, aki a Paris Match közbenjárásával kap egy vöröskeresztes repülőgépet. Éz az utolsó gép, mely a súlyosan sebesült riporterrel a fedélzetén, november 2-án elhagyja a (már szovjet kézen lévő) repülőteret. Keserves utazás! Jcan-Pierrenek újból és újból vérátömlesztést kell adni, hogy legalább Párizsig kibírja. De a fiatal szervezet erős, az akarat csodákra képes. A riporter élni akar! Beszállítják a Neuilly-i klinikára, ahol elkezdődik az utolsó küzdelem - ezúttal a halállal. Közben Budapesten is vérbe fullad az alig-alig virágba szökkent szabadság. November 6-án. szinte egyidőben fejezi be agóniáját a riporter és - a város.” Magyar Könyvek Zenék és Videók RENDELJE MEG INGYENES KATALÓGUSUNKAT! Az nem elegendő', hogy a “legnagyobb”... Mi a LEGJOBB válaszjékoí kínáljuk önnek. BLUE DANUBE Gifts - 217 East 86, St, Suite 244 New York, NY. 10028 - Tel / fax: (212) 794-7099 VISIT OUR INTERNET WEB SITE: http://wfww.hun 9ary.c0m/blu#-danub« HOGY MIK VANNAK!!! Áldás vagy átok? A NOBEL-DÍJ - előnyök, hátrányok és furcsaságok Minden évben így október táján néhány tudós egy hajnali telefonhívást kap Svédországból, amely fenekestől felfordítja az életüket. Van, aki a Nobel-díjat egyenesen "a halál csókjának" nevezi, hiszen a kiemelkedő alkotásokat, találmányokat, amelyekkel ezt a magas elismerést kiérdemelték, nehezen lehet felülmúlni, ezért néha "kiégés", az alkotóerő megcsappanása követi a sikert. Sokan kollégáik féltékenységétől szenvednek, míg végül maguk is kételkedni kezdenek abban, vajon megérdemelték-e a díjat. És majdnem mindegyikük szembetalálja magát azokkal, akik részt kérnek a jutalom összegéből emberbaráti, vagy csupán saját megsegítésüket szolgáló célra. - Az idei díjazottak - egy lengyel költő, két immunológus, egy nyugdíjas New York-i profeszszor, és a természet törvényeinek ellenszegülő héliumot felfedező amerikai tudóscsoport - hamarosan megismerhetik és véleményt alkothatnak róla: vajon áldás-e, vagy átok a Nobel-díj? Anyagilag mindenesetre áldás: a hírnéven és ajtók megnyitásán kívül az a potom 1 millió dollár sem jön rosszul a gyakran szűkös körülmények között élő, kényelemmel vajmi keveset törődő tudósoknak. Annál nehezebb viszont a sok levélíróval és szóban, telefonon kéregetővel megértetni, hogy a nyertes, aki gyakran néhány évtized munkáját fektette a díjazott felfedezésbe, maga is ki tudja találni, mire költse a pénzt, és ehhez nincs szüksége segítségre. Dr. Oláh György, aki 1994-ben elnyerte a kémiai Nobel-díjat a hydrocarbon-kutatás terén elért eredményeivel, arról számol be, hogy rengeteg levelet kapott, közülük többet magyaroktól. Egy kedves magyar levélíró például csak egy ici-pici pénzt kért - biztosan futja abból a fránya nagy jutalomból - hogy megjavíttassa a lyukas háztetőt. De már sokkal korábban sem volt fenékig tejfel a Nobel-díj: Marie Curie, aki 1911-ben kapta meg a díjat új elemek felfedezéséért, azt mondta: "Az embernek lassan el kell ásnia magát, hogy egy kis nyugalmat találjon." Még az 1952-ben Nobel-békedíjjal kitüntetett Albert Schweitzer is, akit pedig Afrikában ért a hír, és csak két évvel később tudta átvenni a díjat, érezte annak a hatását. Kurt Bergel, az Albert Schweitzer Intézet igazgatója arról számol be, hogy nemcsak a tudós maga viselkedett feszélyezetten, hanem még a kutyáját is így intette, mikor egy napon a kutyus megkergette a tyúkokat: "Vigyázz, Bodri, jobb lesz, ha (folytatás az 5. oldalon) Magyar film külföldön Az Olvasó kézhez vette a hivatalos beszámolókat és kritikákat, a színes interjúkat az imént lezajlott Los Angeles-i magyar filmfesztiválról. Az esemény a ritka élmények közé tartozik a messzi Dél-Kaliforniában élő magyarok számára, bár a fesztivál rendezője, aki mindezért az anyagi felelősséget is vállalta, azt ígéri, hogy ez mostantól kezdve minden esztendőben ismétlődni fog. A ritka esemény a gondolatok tömegét veti fel. Nagyobb megerőltetés nélkül is meg tudjuk érteni, mennyi munka, szívós nekiveselkedés, áldozat van a most bemutatott filmek mögött. Távolról sem az a kép, mint amikor tőkeerős amerikai vállalatok piacra dobják a legújabb termékeikből kötött csokrot. Távol élünk, de a szívünk minden második dobbanásával otthon van és ezért segíteni szeretnénk. A USC Egyetem filmszakának impozáns mozijában bemutatott reprezentatív Boise Vita után a közönség bevonásával úgynevezett panel-megbeszélésre került sor. Felmerültek gondolatok: hogyan lehelne a magyar filmek külföldi, esetleg éppen amerikai forgalmazhatóságának lehetőségeit növelni. E sorok írója nyomtatott betűk útján szeret felszólalni és így ezen a helyen veti fel gondolatait. Legelőször is a keserű realitásokkal kell szembenézni. Az Amerikai Egyesült Államok határozottan nem kozmopolita beállítottságú filmpiac, legalább is innen, Kaliforniából szemlélve a dolgokat, így látszik. Eszerint a helyi filmipar már eleve kizárta minden konkurrencia lehetőségét. Valószínűleg ragyogó filmeket is készítenek a franciák, olaszok, talán a németek is, de ezeknek nyomát sem találjuk a helybeli műsorokban. Egyszer-egyszer megtörténik, hogy valami eldugott moziban rövid időre műsorra tűznek külföldi filmet, de azt csak kivételesen jó híre sodorta ide. Tájékozódni lehet itt-ott idegen filmfesztiválokon, ami eltűrt, hiszen nem konkurrencia. Ha most tökéletesen irreális alapon a filmek témáit veszszük vizsgálat alá, talán sikerre számíthat a mellbevágóan szokatlan sztori vagy feldolgozás, bár közönségsikert ez sem szavatolhat. Alaptételnek vehető, hogy az amerikai néző csupán angolul beszélő filmeket szeret és kivételeket alig-alig tesz. A szinkronizált filmeket nem kedveli és feliratokat nem szeret olvasni. Primitív kikötések? Lehet, azonban nincs más, tudomásul kell venni. Az amerikai szórakozni jár moziba és nem azért, hogy a vásznon vaskos problémákat vessenek fel neki. Legyen feszültség, izgalom, egy sereg torlódó esemény s ha erőszakot lát, ez csak szórakoztatja és nem feltétlenül követi ezt a magánéletében. Az egyik élvonalbeli, magas gázsijú itteni filmsztár magyarázta meg a minap: a pergő esemény, felfordult, ronccsá ficamított gépkocsik, a lövés vagy robbantás csak "entertainment". Semmi más. Ezt az alaptételt a legtöbb külföldi filmrendező vagy producer nem hajlandó elfogadni. Az amerikai szereti a komédiát és imádja az önmagáért való bohózatot, mert alapjában naív lélek. Nem véletlen, hogy Chaplin, Stan és Pan (Laurel és Hardy), Buster Keaton, a Marx-testvérek Amerikából indullak el és meghódították a világot. A követhető út errefelé vezetne, mert ezek általában alacsony költségvetésű filmek. A milliókat emésztő, elkápráztató fény- és hanghatásokkal kár is lenne versenyezni, érthető okokból. A téma, amely közérthetően emberi problémát vet fel és eredeti atmosztférát teremt, esetleg sikerre számíthat. A Boise Vita itteni bemutatásakor például a film hivatalos (média- és filmkörökben) elismerést kapott a szokatlan helyzetért, atmoszféráért. Megértették a Szovjetunió felbomlásának válságos hónapjait, sőt éveit; együtt tudtak érezni a társadalmilag, gazdaságilag romokba dőlt országból való menekülőkkel és ezen a ponton kicsit talán a magyarok is "kreditet" kaptak, amiért befogadták, istápolták a szerencsétleneket, akkor is, ha a minapi ellenség oldaláról érkeztek. A pesti filmes vendégek elmondták, hogy otthon a mozikban több tucatnyi amerikai film után árválkodik egy-egy magyar. Egykor a szovjet filmek árasztották el az országot, parancsra, szinte brutálisan. Most úgy látszik, hogy az amerikai filmforgalmazók hengerelték le az országot. Lehetne úgy is mondani, hogy: eszi, nem eszi... A különbség az, hogy az amerikai filmek stílusára, témáira, látványosságára ki vannak éhezve a magyarok és mindezeken felül, az amerikai filmek nagy általánosságban jobbak, mint a szovjet filmek voltak. Mit mondjunk a jelenlegi fesztiválra elhozott magyar filmekről? őszintén el kell ismerni, hogy általában sikerük volt... mert magyar filmek voltak. Ennyi sovinizmust talán meg lehet bocsátani a külföldön élő magyarnak. Természetesen furcsállták, hogy lehet magyar film, amelyben egyetlen magyar szó nem hangzik el. Ezzel szemben magyarok rendezték a főleg orosz szereplőket és magyar volt a technikai személyzet is. Miután a válogatásba ez is, az is beletartozik, el kellett fogadni. Kimagasló sikere azonban a Szlracsatcllának volt, amelynek a témája, szereplői, rendezője magyar. Sajnos, itt kiábrándítóan hatottak a kórházi jelenetek, de erről a film készítői nem tehetnek. A Csajok-ban szokatlan volt a durva nyelvezet, de kevesen vették észre a szatírát, a kommunizmusban lezüllött, szinte kilátástalanságba süllyedt magyar társadalom bemutatását és a nyitva hagyott kérdést, hogy az újszülött magyar lesz-e vagy cigány... Bpi amerikai mmr , iiiiiturr rjn iirfiíirt Jj Hfagyar tyrlap A riporter halála Jean-Pierre Pedrazzini emlékére
