Amerikai Magyar Hírlap, 1995 (7. évfolyam, 1-43. szám)
1995-02-10 / 6. szám
Jancsó Zsuzsa RÓMAI VAKÁCIÓ Ülök a gépen, útban Róma felé, hogy meglátogassam legkedvesebb barátnőmet, akit már évek óta nem láttam. Imádok repülni, talán mert tizenöt éven át ez volt a foglalkozásom, talán mert már akkor is úgy szerettem a repülést, hogy ingyen is csináltam volna... Most bezzeg olyan a foglalkozásom, hogy ingyen csinálom azt, amit még pénzért sem vállalnék, nemhogy szerelemből! Ülök a gépen, már beindultak a hajtóművek, a stewardessek éppen a mentőmellényt mutatják be, amikor eszembejut, hogy Birdiet elfelejtettem magammal hozni. Birdie a kabalám, egy sárga tollú, meglehetősen tépett állapotban lévő kis gumimadár - az öt millió kilométeremre kaptam a személyzetemtől, vagyis Judittól, akit most megyek meglátogatni. Azóta minden repülőutamon velem volt, csak űiost felejtettem otthon. Sebaj, lerajzolom - szép hosszú orra van, azért is választották őt nekem a lányok, azt mondták, hasonlít rám... Egész jól sikerül a rajz, kiteszem magam elé, most már indulhatunk! Két újság között szakítok időt az útra: ma ment ki az előző heti szám, és hétfőre már újra itthon vagyok. Az Alitalia gép este 7-kor indul, másnap délután 5-kor van Rómában. Tizenkét óra az út Milánóig, és onnan még egy ugrás. Vadonatúj repülőgéppel utazunk, alig egy éves, erről a típusról még nem is hallottam: MD-11. Csak érkezés után derül ki, hogy a DC-10-est keresztelték át erre a névre, miután egy-kettő leesett belőle... Pont a szárny fölött ülök, a fényesre suvickolt hajtómű csillog a holdfényben, rajta az Alitalia szárnyak és a GE embléma - jó kezekben vagyok. Az olaszok tudvalevőleg igen babonásak. Náluk nem a 13-as, hanem a 17-es a szerencsétlen szám, attól úgy félnek, mint a tűztök Ahogy Amerikában sok helyen nincs 13. emelet, ők a 17-es számot igyekeznek kiiktatni az életükből. A jegyem a 18. sorba szól, de előtte a 16-os van. Ha pesszimista lennék, azt gondolnám, hogy ha át is keresztelik, attól még az én sorom marad a tizenhetedik... Baj nélkül telik el az út, csak Milánóban közlik, hogy sztrájk van Rómában, késünk egy órát. Azt hiszem, még úgy nem voltam Olaszországban, hogy valahol sztrájk ne lett volna. Ki kell szállni a gépből, legalább szívunk egy kis friss levegőt. Los Angelesben szakadt az eső az indulásnál, sőt már hetek óta - Milánóban tavasz van! Végre teljes életnagyságban meglátom a gépünket, mert nincs folyosó, csak lépcső, és busszal megyünk be a tranzitba. Neve is van a büszke madárnak: "Vincenzo Bellini". (A visszaúton Giuseppe Verdi lesz.) Szeretem, ha egy repülőnek van egyénisége! Lapozgatom az unaloműző újságot, sikerült megszereznem a Corriere della Sera-K. Megakad a szemem egy cikken: "Lopnak a bőröndökből Linatén! A milánói repülőtéren szervezett bandák, vagyis maguk a rakodómunkások dézsmálják meg szisztematikusan az utasok holmiját. így aztán előfordul, hogy szegény utas télikabát nélkül érkezik meg az Alpokba, vagy horgászbot nélkül a tópartra." Elgondolkodom, talán a mi késésünk is ezzel függ össze: a túlterhelt rakodóknak egy kicsit több időre van szükségük, hogy gondosan "átvizsgálhassák" a csomagjainkat. Aztán megnyugszom, mert eszembejut, hogy mi nem is Linatén szálltunk le, hanem Malpensán... Hirtelen, mintegy varázsütésre, leszáll az este. Fönt, tízezer méteren még nappali világosság van, a nap hatalmas korongja éppen csak hogy lebukott a láthatár vörös csíkja mögé, de lentről a felhők résein már átkandikálnak az Örök Város esti fényei. Passzport kontroll. Három hosszú sor áll az útlevélvizsgáló ablakok előtt, meg egy rövid. Mennék oda, de nem lehet. Azon ritka alkalmak egyike ez, amikor az amerikai útlevél nem biztosít zöld utat: csak az Európai Unió tagállamaiból érkezők jutnak át pillanatok alatt. Mellettem egy úriember helyzetjelentést ad le hordozható telefonján: "Most vagyunk az útlevélvizsgálatnál, elég lassan megy, 8-10 perc legalább. Légy türelemmel." Vajon kivel beszélhet? Talán a felesége akarja tudni, melegítheti-e a vacsorát? Vagy a barátnője, behűtheti-e a pezsgőt? De az is lehet, hogy csempészárút rejteget, és a társa várja izgatottan, átmegy-e a vámon? Hová jut a világ, ha már a szélhámos is drótnélküli adja le a drótot? Judit barátnőm vár a túloldalon, a nyakamba borul, hát itt vagy! A kocsija, kis fehér Panda, akkora, mint egy dióhéj - itt ilyennel járnak a feleségek. Most örülök, hogy nem a nagy bőröndöt hoztam. Magabiztosan vezet, meséli, hogy mennyire megszokta már a római forgalmat, nem idegeskedik, mint a férje, aki bizony eligazítja néha az udvariatlan vezetőket. Közben talán maga sem veszi észre, hogy alaposan odakanyarint ő is az erőszakosaknak: "Brutto stronca, hát nem engedsz? Nézz oda, ott van neki az egész út, és mégis engem akar leszorítani!" Már a Gregorio Settimón járunk, közel a Vatikán, és a Via Aurélia, ahol vendéglátóim laknak. A kis piacnál megállunk egy presszókávéra, cigarettára és "briefmgre", hogy legalább a nagyját behozzuk a két évi lemaradásnak. Meg is kapjuk érte a beosztásunkat otthon, hiába mondjuk, hogy késett a gép, a család percre pontosan tudja, mikor szálltunk le. Amíg beszélgetünk, arra gondolok, hogy biztosan feltörik a kocsit a bőröndért. Hiszen Rómában még egy rádiót sem lehet a kocsiban őrizetlenül hagyni, nemhogy egy utazótáskát! De ezt is megússzuk, minden tartozékommal együtt szerencsésen megérkezem a Via Auréliára, és megkezdődhet az ajándékok kiosztása. (Folytatjuk) Fizessen elő a Hírlapra! □ 1995. február 10. HOGY MIK VANNAK!! Halál a futballmeccsen Vérre megy a játék Az olasz lapok címlapján január 31-én egytől-egyig a vasárnapi genovai mérkőzés tragikus története állt. Kiszorította a Berlusconi körül kavargó intrikákat, azAntonio di Pietrot - a "tisztakezű bírót" új állásában üdvözlő cikkeket, a Lamberto Dini kormányfő beiktatásáról szóló riportokat, még a Mont Blanc-ról lezúduló lavina pusztításáról szóló híradásokat is. Ezen a január végi vasárnapon a labdarúgás történetében egyedül álló esemény történt a genovai Marassi stadionban: menet közben, a második félidő előtt leállították a Genova-Milan mérkőzést! Ekkor vette ugyanis hírét a vezetőség, hogy röviddel a meccs kezdete előtt a milánói szurkolók egy bandája megkéselte a stadionba igyekvő genovaiak egy csoportját, több fiatalt megsebesített, a 25 éves Vincenzo Spagnolot olyan súlyosan, hogy a helyszínen meghalt. Nem alkalmi összeszólakozásból támadt dulakodás következménye volt a halálos végű késelés: a mintegy 30 főnyi milánói szurkoló "inkognitóban" érkezett és nem viselt semmi olyan jelet, amely hovatartozásukra utalt volna - szándékosan "turistáknak” akartak látszani. Előre megfontolt, gondosan előkészített gyilkosságról volt tehát szó. Nem az első eset, hogy erőszakos cselekményekre kerül sor sportmérkőzésekkel kapcsolatban: hiába mondják, hogy ez csak játék, a sport rajongói úgylátszik halálosan komolyan veszik a pályán lejátszódó eseményeket - ez a játék vérre megy! Első eset viszont, hogy emiatt leállítanak egy nagy érdeklődésre számot tartó futballmeccset. Nem történt meg 1979-ben az Olympic stadionban, sem tíz éve a brüsszeli Heysel stadionban, amikor a gyilkos indulatoknak 39 áldozata volt. A Juventus és a Liverpool akkor is tovább játszott, mert attól féltek, hogy a mérkőzés felfüggesztése még ádázabb indulatokat váltana ki. Nem volt könnyű elhatározás, de egyszer meg kellett tenni. Ideje volt ennek a határozott jeladásnak, hogy így nem mehet tovább. Elsőnek a népszerű TV sportriporter, Fabio Fazio jelentette be, hogy az aznapi közvetítés elmarad. Amikor a játékosok a 0-0-ás első félidő után visszatértek a pályára, a lelátóról üres üvegeket, sőt még köveket is dobált a felzúdult közönség. A mérkőzés felfüggesztésével nem ért véget az ügy, sőt, akkor kezdődött csak az igazi csetepaté. A stadion körüli utcákon valóságos gerillaháború tört ki, röpültek a Molotov-koktélok, vagy egy tucat autót is felgyújtottak. A Milan szurkolóit késő estig a stadionban tartották, nehogy meglincseljék őket a dühös genovaiak. Este tízkor autóbuszon, különleges őrizettel szállították őket haza. A gyászos eset tanulsága: ideje, hogy Európában a sport újra az lehessen, ami - játék, nem pedig a türelmetlenség és a gyilkos szenvedélyek arénája.---------------------------------—---------------------_ Elveszett földrészek? Történelmünk pergésével, technikai fejlődésünk egyre hihetetlenebb tempójával együtt tudásunk: kis világunk és körülötte a nagy világmindenség megismerése lassan nyomul előre. Felfedezett, bebizonyított tényeinket egykor fóliánsokba kötve, újabban egyre inkább komputerdiszkeken rögzítve elraktározhattuk polcainkon, fiókjainkban, ahol későbbi referencia céljraira bármikor igénybe vehetők. Sok azonban még az ismeretlen terület, az évek múlásával egyre több a sejtés, a feltételezés, ami még bizonyításra vár. Ezek között számos logikus következtetés sorakozik, de vannak olyanok is, amelyek a nekirugaszkodott képzelet termékei és tudományos megismerésünk egyszer majd szétpukkasztja ezeket, mint a szappanbuborékokat. Az emberi természet ismeretében meg kell állapítani, hogy bizonyos kérdések divatszerűen bukkannak fel, egyesek örökre eltűnnek, mások időről-időre visszatérnek. Van azonban néhány elképzelés, amitől az emberi képzelet nem tud megszabadulni. Ezek szinte szünet nélkül részei az általános érdeklődésnek. Jobb híján egyelőre legendás hiedelmeknek kell neveznünk ezeket és feltétlenül ebbe a csoportba tartoznak a feltételezetten az óceán hullámaiban elmerült kontinensek is. Vajon valóban voltak ilyenek? Az elképzelés misztikus részletekben gazdag, az emberi lélek pedig köztudottan szereti a misztikát. Az elképzelés szerint elsüllyedt világrészek közül (mert több is volt) Atlantisz a legnevezetesebb és makacsul az érdeklődés felszínén maradt, a tudomány nevében nagyképű handabandázók, a szkeptikusok minden támadása ellenére is. A másik két nevezetes, feltételezetten elsüllyedt kontinens: Lemúria, Madagaszkártól keletre az Indiai-óceánban és Mu, a jelenlegi polinéziai szigetek helyén. Valóságos tudományos bizonyíték nincs, bár Atlantiszt illetően Charles Berlitz viszonylag a közelmúltban (1984-ben) megjelent könyvében felsorol néhány, még tudományos bizonyításra váró adatot. Történelmi adatunk, hiteles feljegyzésünk természetesen nincs. A köztudatba tulajdonképpen a görög Platón dobta be, aki Kritiász és Timaiosz párbeszédében élénk színekkel festette le az egykori Atlantisz életét és későbbi pusztulását. Eszerint az egész kontinens egyetlen nap és éjszaka merült el a tenger hullámaiban, nem lassan, évszázadok alatt, ami kozmikus méretű katasztrófát jelez. Ilyesmire is csupán következtetni tudunk. A platóni leírás legnagyobb hibája azonban, hogy egy szóval sem említi a tragikus esemény színhelyeként az Európa nyugati partjaitól az óceánt, ami viszont következetesen ismétlődik a modern leírásokban. A platóni mű elemzői arra következtetnek, hogy az ókori görög filozófus, aki időszámításunk előtt 427 és 347 között élt, tulajdonképpen a virágzó krétai kereskedelmi központ katasztrófáját írta le, ennek pedig semmi köze sem lehet a mai Atlanti-óceán közepén feltételezett szigetkontinens elpusztulásához. Az is külön kérdés, hogy Platón honnan vette az adatokat műve megírásához? Valószínű, hogy a nép emlékezetében élő szájhagyományok alapján, ezek pedig valóban inkább vonatkozhattak az egykor virágzó kréta-mükénéi kultúra pusztulására. Ferdinand Fouqué francia vulkanológus helyszíni kutatások alapján megállapította, hogy a Kréta szigetétől északra lévő mai Thera szigetet a bronzkorszakban, tehát időszámításunk előtti 3000 és 1000 közötti szakaszban nagyarányú tűzhányókitörés pusztította el, amelynek eredményeképpen az egykori virágzó szigetből csupán keskeny földkaréj maradt. Körülbelül erre az időre esik Kréta erejének hanyatlása is. A Thera-vulkán kitörését a geológusok méretben és hatásban az indonéziai Krakatoa-tűzhányó 1883-as kitöréséhez hasonlítják. Talán csupán véletlen, hogy Immanuel Velikovsky ismert archeológus és geológus feltevése szerint Kr. e. 2000-ben nagyszabású kozmikus katasztrófa színhelye volt a Föld bolygó. A feltevés szerint ekkor haladt el a Föld közelében egy óriási üstökös, amelynek gravitációs vonzása nagyszabású kataklizmát okozott és ennek nyomai számos nép feljegyzésében megtalálhatók. így a babilóniai Gilgames eposzban, aminek keletkezését ma 4000 évre becsülik, sötét felhő borította be a Földet, tűz csapott az egekig, az égből sziklák hullottak, szökőár, hegyeket formáló földrengés pusztított. Nos, mindez a globális katasztrófa érthetően okozhatta az Atlantisz-kontinens megsemmisülését is, ha volt ilyen. Velikovsky szerint ez az üstökös végül is naprendszerünk foglya lett és belőle vált a későbbi Vénusz bolygó. Velikovskyt tudóstársai sarlatánnak tartották, aki vérmes elképzeléseiről volt híres, annak ellenére, hogy számos feltételezése később beigazolódott. Velikovsky valóban néha több jelentőséget tulajdonított intuitív megérzéseinek, mint a tudományos adatoknak. Valóban honnan ismerjük olyan pontosan az atlantiszi életet, a bőséget és békét, a nyugalmat és a technikai eredményeket? A brit származású W. Scott-Elliott még azt is leírta, hogy Atlantisz felett légi alkotmányok szelték a levegőt. Ezek üzemanyaga ma is ismeretlen. Repülőgépeik először fából készültek, később azonban ezt különleges fémötvözet váltotta fel. Vajon honnan vette Scott-Elliott az adatokat? Térképet is rajzolt, Atlantisz, Lemúria és Mu pontos körvonalait. Ezek értékéből sokat von le, hogy okkultista volt, aki az osztrák Rudolf Steiner teozófussal és a hírhedt Madame Blavatskyval együtt szerezte információit a "túlsó oldalról". . ; AMERIKAI Magyar Hírlap
