Amerikai Magyar Hírlap, 1994 (6. évfolyam, 1-50. szám)
1994-09-30 / 37. szám
Jancsó Zsuzsa Varródoboz Valamikor szivaros doboz volt, finom Havanna - a szállodában, ahol dolgoztam, sokat eladtunk ilyenből annak idején. Hogy magyar anyához illőbb legyen, bevontam egy szines magazin-kivágással: hosszú szőke hajú nő mereng a képen, ölében férfiing, a kezében olló. Akkor ebből csupán arra következtettem, hogy jó háziasszony - ma már kétségbevonnám tisztességes szándékait. Ki tudja, mit akar azzal az ollóval? Amióta Lorena Babbittot felmentették, a férjek felkészülhetnek a legrosszabbra... A varródobozt egy fiókban tartottam a toalett-asztal alatt. Zsuzskó lányom a biztonság kedvéért ráírta szép kövér gyerekbetűivel: "Varródoboz -Mamié!" (nehogy összetévessze a szemétkosárral?) Ritkán nyitom ki azt a fiókot mostanában, nem is csoda, mert a benne lévő sok blokktól, címkétől alig lehet. Valahányszor cipőt, ruhát vagy más női kellékeket vásároltam, oda nyúltam be az ollóért, és a levágott árcédulákat is ott gyűjtögettem - hátha ki kell még cserélni. Megakadt a szemem egy aforizmán a minap. Ben Johnson azt mondta, hogy aki a múzsákat veszi feleségül, annak felkopik az álla. Diderot ezt úgy fogalmazta meg, hogy lehet a szeretőd olyan nő, aki könyvet ír, de feleségül azt vedd, aki inget tud varrni. Jó tanács, csak az a hibája, hogy aki nem társalog a múzsákkal, az aligha fogja még idejében meghallani. Aztán verheti a fejét a falba, amikor ott áll majd szégyenszemre rongyos ingben, lyukas nadrágban, csupán azért, mert ifjú korában nem olvasta a klasszikusokat... Elgondolkodtam ennek a feltevésnek az összefüggésein, és furdalni kezdett a lelkiismeret. Igaz, hogy én nem írok könyvet, csak újságot, meg verset néha. Illetve írtam már könyvet is, csak még nem adattam ki, ami pedig megjelent, az fordítás volt, a más felesége írta, Gérard Philipe-ről pedig még nem hallottam, hogy rongyokban járt volna, hacsak nem "Az ördög szépsége" vagy a Modiglianiról szóló film főszereplőjeként... Mindenesetre fogtam néhány inget és benyúltam a varródobozba, hogy felvarrjam a hiányzó gombokat. Akkor hullottak ki a fiókból az évek során felhalmozódott árcédulák. Rendcsinálás ürügyén böngészkedni kezdtem. Hiszen ez egy kultúrtörténeti értékű gyűjtemény! Mit, mikor vásároltam, milyen üzletben, mennyiért? A régebbi évjáratokban több a K-Mart, Sears, J.C. Penney blokk, az utóbbiakban jobb márkákat látni, Liz Claiborne, Carole Little, Valerie Stevens, Evan Picone, még egykét Bill Blass is akad, csak az árak nőnek és a vásárlások száma fogy drasztikusan. Az alsószoknyák hossza csökkent, a melltartó- és ruhaméret nőtt, nemcsak azért, mert bő a divat... Amikor a szállodában dolgoztam, kevés fizetéssel és sok zsebpénzzel, szinte minden nap betértem hazafelé menet a Fox Hills Mall üzleteibe valami apróságot venni. Martex törülközők, Oleg Cassini ágynemű, bizsu, parfőm, meglepetés a férjemnek és a gyerekeknek... Aztán állami alkalmazott lettem, beiratkoztam az egyetemre, és egyre kevesebb lett a vásárlásra fordítható idő. Mást is elárulnak a ruhacímkék. Szemléletet, kereskedelmi fogásokat, reklámtrükköket. A vásárló megbecsülését vagy elutasítását. A legtöbb blokkon rajta van az üzlet neve és címe, telefonszáma, a vásárlás időpontja (óra és perc). Néha a nyitvatartási idő, az eladó neve vagy kódja is. A Lanz európai ruhaüzlet lepedőnyi számláján ez áll: "Mert kedves vagy nekünk". A Loehmann’s finomabb holmijai még kiárusítási áron sem olcsók, mégis szigorúan közlik: "Minden eladás végleges. Nem cserélünk és nem veszünk vissza". A Limited ezzel szemben büszkén hirdeti: "Soha semmilyen vásárlás nem végleges". Ők cserélnek, de pénzt vissza nem adnak. A Haggar férfiruha cég viszont olyan bizakodó, hogy 30 napos ingyen viselést ajánl, amely után, ha nem tetszik a nadrág, indokolás nélkül vissza lehet vinni, a teljes vételárat visszatérítik. A szemfülesebbek innen már akár ingyen is öltözködhetnek, ha minden hónapban egyet visszavisznek. A nagyobb áruházak viszont csak akkor térítenek, ha a függelékeket még nem vágták le az árúról. Bálba menni úgy meg mégsem lehet, hogy a nagyestélyin rajta lóg az árcédula... Nézegetem a "vásárlási múzeum" kuriózumait, mi marad és mi megy a szemétbe. Sok áruház rég bezárt azóta, például az Orbach’s és később a May Company a Wilshire és a Fairfax sarkán, pedig hogy szerettünk oda járni! A ruhák közül viszont nem egy ma is megvan, csak éppen azt nem tudtam, hogy tartalék gomb is volt hozzá. Van egy-két bűnjel is, indokolatlan extravaganza, amit jobb lesz eltüntetni: Tiffany cipő és ridikül százötvenért (amit sose hordtam), selyemruha kétszázért (hasonló sorsra jutott); bőr-rátétes, gyöngyös vastag pulóver (ritkán van rá szükség és alkalom errefelé). És van néhány kedves emlék: ajándékok, szatén fehérnemű a Victoria’s Secret-től, két rózsaszín, csipkés potpourri szív - az egyiket egy haldokló barátnőmnek adtam, a másikat megtartottam, hogy szem előtt maradjon... Ha meggondolom, hogy egy öltözet ruhában is lehet elegánsnak lenni, biztosan sok pénzt kidobtam az ablakon. Mennyi felesleges holmi, mennyi értéktelen papírdarab! Ha a rajtuk álló dollárösszeg a zsebemben lenne, ma gazdag ember lennék. De mégsem bántam meg semmit: minden egyes áruházi portyázás annyi örömet okozott akkor, mint ma egy jól sikerült írás. És nem lennék az, aki vagyok, ha csak tűt és cérnát tartanék a varródobozban. HOGY MIK VANNAK!! Perui perpatvar Elnök akar lenni az elnökné A perui főváros közvéleményét minden importált brazil és venezuelai televíziós "soap operánál" nagyobb izgalomban tartja egy való életből merített családi perpatvar Alberto Fujimori perui elnök és elvált felesége, Susana Higuchi között. A vita oka nem családi háromszög, nem merült fel egy titokzatos harmadik a láthatáron, sőt... "Susana és Alberto" drámája annyira előtérbe került, hogy Fujimori vetélytársa, a 74 éves volt ENSZ-főtitkár, Javier Perez de Cuellar ki is esett a versenyből, mert mindenki az elnöki párral volt elfoglalva. Susana Higuchi ugyanis szemet vetett férje elnöki székére, és ezt nem is titkolja. A házastársak között akkor mérgesedett el a kapcsolat, amikor Higuchi augusztus elején korrupcióval vádolta a Fujimori adminisztráció tagjait. Ugyanakkor ki is költözött az elnöki palotából, tiltakozásul az ellen a választási törvény ellen, amelyet azóta "Susana törvénynek" kereszteltek el róla, és amely megtiltja, hogy az elnök közeli rokonai induljanak az 1995 áprilisi választásokon. Higuchi kijelentette, hogy ő bizony indulni fog a jövő évi elnökválasztáson. Tíz nap múlva, amikor az elnökné visszatért a palotába, meglepetten konstatálta, hogy most a férje költözött el, mégpedig a Titkosszolgálat székházába. Azóta is ott lakik, négy gyermekükkel együtt. Augusztus 23-án az 56 éves Fujimori elnök a televízió fő műsoridejében bejelentette, hogy megfosztja Higuchit a "first lady" teendőinek ellátásától, mert "érthetetlen módon" kritizálta a kormányt, és úgy tűnik, hogy elnök akar lenni. "Mostantól kezdve Higuchi asszony bárhol és bármikor folytathatja ellenzéki politikai tevékenységét, mint bármely más állampolgár - de nem, mint first lady!" - mondta Fujimori, majd sajnálatát fejezte ki, hogy bizalmas családi ügyeik a tabloidok terítékére kerültek. Elmondta, hogy sok engedményt tett befolyásolható és labilis feleségének, de most már tarthatatlanná vált a helyzet, ezért volt kénytelen cselekedni. Röviddel ezután híre ment, hogy Higuchi fogoly a palotában - lakosztályának utcai ajtóit "befalazták", behegesztették, és még a víz- és villanyszolgáltatást is kikapcsolták. Az ajtók egy-két nap múlva újra megnyíltak, amit talán békülési jelként lehet felfogni. Higuchi a tv-riportereknek megerősítette, hogy szereti a férjét, és ellentéteik nem házastársi, hanem csupán politikai jellegűek. Computerized News Services MODEM (818) 772-4466 The Real Hungarian News A befőttesüveg Fejlett államokban a közösség szervezete félelmetes méretűvé tud válni, amelyben az egyén sokszor joggal elveszettnek és kiszolgáltatottnak érzi önmagát. Hivatalosan ezen kell segítenie az állam alkotmányának és igazságszolgáltatási rendszerének, amely azzal az igyekezetével, hogy tiszteletben tartja az egyén jogait, mindent elkövet az aránytalanság megszüntetésére. Nem lehet szörnyűbb érzés, mint amikor a hatalom valakit vádol és nem adja meg neki a jogot, az alkalmat a védekezésre. Primitív társadalmakban helyben és azonnal büntettek, sokszor jóvátehetetlen csonkításai vagy kivégzéssek. Az ítéletek végrehajtását az indulat, a tömeghisztéria irányította és vádként elég volt valami megalapozatlan látszatbizonyíték is. Amint a közelmúlt évtizedek igazolták, az úgynevezett igazságszolgáltatásnak ez a hangulati elemekre épített módszere nem veszett el a primitív társadalmakkal, hiszen modern diktatúrák is előszeretettel alkalmazták. Számos esetben a rendszer fennmaradásának látszatvédelmében csupán elsietett felelőtlenséggel, máskor a vád valótlanságának biztos tudatában, az elrettentő példa teremtésének okán, cinikus képmutatással gyakorolták ezt az egyoldalú ítélkezést, a vádlott védekezése, vagy csupán meghallgatása nélkül. A nemrégen széthullott szovjet rendszer, különösen fennállása kezdeti évtizedeiben, pontosan ezt tette és később használt ugyan szemfényvesztő céllal "védőügyvédeket", akiket azonban, mint a vádlókat, ugyanúgy a hatalom, tehát a párt jelölt ki és ő adta az utasításokat is. Ennek a kornak legfélelmetesebb jelensége volt, amikor fizikai "puhítás” vagy/és gyógyszeres kezelés hatására a vádlott nem viselkedett a védekezés természetes ösztöne alapján, hanem szinte önmagát leköpködve, a büntetés súlyosbítását kérte. Amilyen szomorú megnyilatkozás volt ez, ugyanakkor már határozott átkalandozás az elmebaj területeire. Azokban a fejlett államokban, amelyekben a lehetséges megközelítés maximumáig a tiszta demokratikus szellem irányít, a vád alá helyezett polgár alkotmányos joga a védekezés és ennek érdekében a legjobbnak ítélt, vagy anyagilag megengedhető jogi szakemberek félfogadása. A vádlott valamikor önmaga védekezett, de a törvénykönyvek, a jogi eljárások átlagember számára követhetetlen differenciálódásával a védelmi teendők ellátására ma már szükségszerű képzett jogi szakember alkalmazása. A törvény egyes pontjainak nem ismerése veszedelmes hátrányba hozhatja a vádlottat. A védekezésnek azonban van alapvető filozófiája, amelyet a közismert történet így fejez ki: a hazatérő szülőket az ajtóban az egyedül otthon hagyott kisfiú fogadja. "A befőttesüveget nem én törtem el" - hadarja sietve. Természetes a naív magyarázkodás szitáján átlátó szülők kérdése: "Milyen befőttesüveget?" így vált hasonló ügyekben a befőttesüveg klasszikus szimbólummá. Valószínűleg a túl korai védekezés öneláruló jellegére vonatkozhatott Szent Jeromos egyházatya később híressé vált figyelmeztetése: aki védekezik, vádol, s ha túl korán - önmagát vádolja (Qui s’excuse, s’accuse). A védekezés helyes időzítésére vonatkozó tanács tehát hasznos. Maga a védekezés természetes, jogos megnyilatkozás. Napjainkban azonban egy perrel kapcsolatosan olyan jogi védelemnek vagyunk tanúi, ami az egész igazságszolgáltató eljárás kigúnyolása. Senki sem akarja elvonni a gyilkossággal vádolt jogát a védelemhez, még azt sem, hogy anyagi helyzete megengedi a jogi nagyágyúk felsorakoztatását, akik közül mindegyik a védelemnek egy-egy speciális szektorát képviseli - bár ez a túlbiztosított védekezés már-már a jeromosi figyelmeztetésre emlékeztet. Az olvasó jól ismeri az ügyet, hiszen a sajtó és a televízió jóvoltából ezt az ügyet nem lehet nem ismerni, még csak felületes fokon sem. A sok erre-arra való terelgetésnek is megvan a hatása és így valóban kérdéses, hogy lehet-e a vádlott számára biztosítani az elfogulatlan tárgyalás feltételeit. A körülmények olyanok, hogy a gyilkosság óta eltelt három hónap alatt még csak a gyanú árnyéka sem terelődött az azóta is letartóztatásban lévő vádlott - az áldozat férje - mellett másra. őt a rendőrség már a két áldozat holttestének megtalálását követő napon őrizetbe vette és a később lezajlott szökési kísérlet miatt óvadék nélkül azóta is rács mögött tartja. A vizsgálat szünet nélkül folyik és máris látható, hogy a csak most kezdődő tárgyalás költségei, az ügyvédi díjak sok millió dollárra fognak rúgni. A helyzet elfogulatlan megítélése alapján nem kétséges, hogy sem a nyomozó hatóságoknak, sem a kívülálló nagyközönség túlnyomó többségének nincs kétsége a gyilkos személyét illetően. Bár ebben az esetben is az a cél, hogy a vádlott megkapja a védekezés minden lehetőségét és hogy elkerüljék az esetleg teljesen ártatlan elítélését, ami folyik, lassan összetett cirkuszi mutatványnak tűnik: jogi artisták vakmerő bukfenceinek, paragrafus-bűvészek illuzionista mutatványainak, hogy a lelki feketét fehérre mossák. Vajon ez az igazságszolgáltató eljárás igazi célja? Már maga az a tény, amikor a védőügyvéd bizonyságot szerez ügyfele bűnösségéről, jogi-etikai összeütközést teremt, hiszen a vádlott részére a szakszerű védelem biztosítása az elsőrendű cél, nem pedig a halálbiztos bűnös felmentése. Miután más lehetőség alig látszott, a védők ez alkalommal a bizonyítékok jogtalan megszerzésére való hivatkozással követelték az eljárás meg(Folytatás a 6. oldalon)
