Amerikai Magyar Hírlap, 1994 (6. évfolyam, 1-50. szám)
1994-09-23 / 36. szám
Jancsó Zsuzsa CICAMAMA Henrietta behajtott a széles, gardénia-bokrokkal szegélyezett kocsifeljáróba, leparkolt a ház előtt, kiszállt halványszürke, fekete tetős Cadillacjéből, és lesimította szoknyája ráncait. Amíg a bejárathoz vezető pár lépést megtette a rózsalugason keresztül a cserepes zöld növényekkel övezett, vöröstéglás házig, jobb kezével a vállán lógó ridikülben matatott a kulcsai után. Ujjai éppen rátaláltak a kulcscsomóra, amikor a szeme sarkából valami mozgásra lett figyelmes. Az ajtó mellett, a lukacsos téglafal résében megjelent egy apró, fekete fejecske. Aztán mellette egy másik, és fölötte a harmadik, negyedik... Nyolc tágranyílt nagy kék szem -négy pici cica kukucskált ki a fal nyílásain. Amikor meglátták Henriettát, riadtan viszszahúzódtak, de nem sokáig, egy perc múlva újra kidugták a fejüket. Az asszony közelebb ment, lehajolt, hogy benézzen a rejtkhelyre. Az elülső cica dühösen fújt rá, mint aki meg akarja védeni a többit - biztosan ő volt a "férfi" a háznál. Mögüle a kíváncsian kandikált ki a másik, a többi meg egészen elbújt. Hát ide rejtette a kölykeit a Cicamama! - gondolta Henrietta és elmosolyodott. Cicamama gyönyörű sziámi macska volt, hatalmas kék szemekkel; rövidszőrű, őzbarna bundája a feje körül, a fülén, a lábain és a farkán sötétbarnába ment át. Volt ebben a kis állatban valami elegáns, sőt, királyi vonás, ahogy megállt és szembenézett Henriettával, ha "összefutottak" a kertben, nem szaladt el, mint a másik három, amelyik szintén a kosztosa volt. A járása is olyan büszke, mint valami hercegnőé, ahogy peckesen elvonul, sötét farkát nyílegyenesen az égre meresztve. Most is, ahogy ott ült a veranda ovális szőnyegén, olyan volt, mint valami drága porcelán, hasonló azokhoz felbecsülhetetlen értékű, kecses Lladro és Capodimonte figurákhoz, amelyekkel Henrietta egész lakása teli volt. Amióta Lyle meghalt, ez volt az egyetlen szenvedélye, és barátai gyakran meglepték egy-egy szép darabbal. Amikor egyedül maradt a gyönyörű kertes Hancock Park-i házban, amely akár természetvédő rezervátumnak is beillett volna, valahogy ráhangolódott az állatok, madarak világára. Reggelenként, amikor meglocsolta a füvet, a kedvenc rózsáit, és a kert végében a sötét lombok közül kivilágló üdezöld páfrányokat, elbeszélgetett a kert lakóival. Ha megrázkódott az eukaliptuszfa lombja, tudta, hogy mókus jár odafönn; ha hullottak a fenyőfáról a tobozok, tréfásan megfenyegette, hogy "te, ne dobálj!"; a kék madaraknak magot szórt és friss vizet töltött, a macskáknak pedig tejet és párizsit tett ki. Még a közelgő ősszel elszaporodott pókokat is megdorgálta, ha éppen a kertajtó és a kocsifeljáró között feszítették ki gondosan felépített, mértani pontosságú hálóikat. Henrietta örömmel méregette a kiscicákat, szerette volna megsímogatni őket, de még nagyon ijedősek voltak. így hát beérte azzal, hogy Cicamama gömbölyű hátát vakargatta meg. Magának sem tudta megmagyarázni, mit érzett, amikor a sziámi macska fényes, selymes, kicsit sprőd szőrét simogatta. Túl az érintés érzéki örömén, emlékek egész sorát keltette életre benne, mint Proustban a forró hársfateában szétomló madeleine illata. Eszébe jutottak a római nyarak Giudittával, a késő délutánba nyúló ebédek a parányi kertben, amelynek alacsony kőpárkányán a ház macskái valóságos színielőadást tartottak - a Vörös jobbról be, a Cirmos balra el, Rómeó díszlépésben vonult át a "színen", a Leányanya a fal tövében aludt kicsinyeivel. És a Pincér, hát az külön szám volt! A nevét azért kapta, mert a hasa hófehér volt és a háta fekete, a lábai is feketék, fehér "mandzsettával" - mintha frakkot viselt volna. A gyerekek a medencében pancsoltak, ők meg beszélgettek, nosztalgiáztak, régi szerelmeiket elevenítették fel. Cicamama... Élesen hasított bele az emlék, fájdalommal vegyes gyönyörűséget okozva. Istenem, micsoda nyár volt! Újra látta maga előtt azokat a ragyogó kék szemeket, amelyektől a fényes fekete hajtól keretezett, napbarnított markáns arc úgy felragyogott, mint amikor felhős délelőtt hirtelen kisüt a nap. Mintha álmodna, újra hallotta a dallamos, mély hangot, amelytől még ma is megborzongott: "Én téged, amíg csak élek, szeretni foglak!" Henriettát így még nem szerette soha senki. A férfi egyszerűen nem tudott betelni vele. Simogatta, csókolgatta, kóstolgatta, ahol érte. Először furcsállta is az asszony, hogy úgy nézett rá, mint a gyerek, amikor habostortát visznek el a szeme előtt. Úgy nézett rá, mint valami finom falatra! Ma már nem sértődne meg ezen, mert megtanulta, hogy az őszinte vágynak is megvan a maga létjogosultsága, éppúgy, mint az őszinte szerelemnek. Hogy is mondta Oscar Wilde? A nagy szerelem és egy szeszély közt csak annyi a különbség, hogy a szeszély egy kicsit tovább tart... Ő akkor, kissé gúnyosan "Cicamamának" keresztelte el a férfit, amiért olyan szisztematikusan végigjárta testének minden táját, mint a macska, amikor a kölykeit tisztogatja. Aztán a nyárral vége lett a kapcsolatnak is... Henrietta valami meleget és nedveset érzett a kezén. Az egyik kiscica odamerészkedett hozzá és érdes kis nyelvével nyaldosni kezdte a kezét! Az asszony óvatosan megsímogatta a kis pamacsot - ugyan honnan szedett Cicamama ilyen koromfekete csemetéket? -aztán nagyot sóhajtott. Hát igen, minden kornak megvan a maga szépsége... HOGY MIK VANNAK!! Gyilkosság - holttest nélkül? Holland AIDS-per Gyilkos-e az a férfi, aki HIV-vírussal fertőzött vért fecskendez be volt barátnőjének? A kérdésre a holland közvélemény igennel, a jog viszont nemmel felel. Hollandiában nagy port vert fel a fenti eset, amelyről az amszterdami bíróság május végén ítélkezett. A 39 éves I.E. - akinek a holland újságírói etika szerint csak a monogramját tették közzé - tavaly júniusban fertőzte meg áldozatát a HIV-vírussal, amely idővel AIDS-t okoz. Egy AIDS-es barátját kérte meg, hogy levehessen tőle egy fecskendőnyi vért, majd a gyilkos szerszámmal felszerelkezve felkereste a 36 éves G.O.-t, akivel röviddel azelőtt szakított. Miután belefecskendezte a fertőzött vért, így kiáltott: "Ez egy AIDS-es beteg vére! Most már soha többet nem kezdhetsz új viszonyt, és meg fogsz halni!" A nő pillanatnyilag az HÍV vírus hordozója, méghozzá - dr. J. Goudsmit, a bíróságon tanúskodó professzor szerint - valóban az I.E. által befecskendezett fertőzött vér miatt. Csak idő kérdése, mikor lesz AIDS-es - orvosai a tudomány mai állása alapján néhány évet adnak neki. Az új "fegyverrel" elkövetett határidős gyilkosság igencsak felkavarta a kedélyeket Hollandiában. A holland közvélemény súlyosabbnak tartja az ilymódon okozott lassú halált, mint ha valaki pisztollyal a kezében megölt volna egy másik embert. A bírósági tárgyaláson az áldozat nem volt jelen, mert már hosszabb ideje kórházban ápolták. A tettes azzal védekezett, hogy "rákényszerült" tettére, amikor G.O. késsel rátámadt. Az államügyésznő érvelése szerint azonban a férfi "előre megfontolt szándékkal, testileg-lelkileg súlyosan megsebesítette barátnőjét, amely sebesülésnek halál lesz a következménye." Figyelemre méltó - mint az a fenti idézetből is kiderül - hogy a vád képviselője sem tartja gyilkosságnak az AIDS-es vérrel kivitelezett bűncselekményt, mivel gyilkosságról jogi értelemben csak akkor lehet beszélni, ha az áldozat már nem él. Ezért az államügyész egy második vádváltozatot is írt, arra az esetre, ha G.O. a tárgyalás idejére már elhunyt volna, hiszen akkor egyértelműen gyilkosságról lett volna szó. Ez azonban nem következett be. így a törvényszék ítélete "súlyos testi-lelki bántalmazásra" korlátozódott, aminek értelmében tíz évi börtönbüntetést és kötelező elmegyógyintézeti kezelést szabtak ki a tettesre. A védőügyvéd sokallta az ítéletet, arra hivatkozva, hogy "egyelőre nincs halott". Az áldozat apja keveselte a büntetést, az államügyész is 12 évet tartott volna igazságosnak. Az ügy kapcsán az is kiderült, hogy Hollandia - és feltehetőleg más országok - törvénykönyvei nincsenek felkészülve a "határidős gyilkosságra". (HVG) Hogyan állunk az ufókkal? Ezek a bizonyos ismeretlen repülőtestek, amelyek létezésének hivatalos elismerése egyre késik, kétségkívül a huszadik század legnagyobb rejtélyének tekinthetők. Észlelésükről sok tízezer tanú számolt be a világ távoli pontjain és ma már ezrekre rúg a repülő korongokat vagy az éjszakai titokzatos fényeket ábrázoló képek, film- és videofelvételek száma. Ez azonban nem elég, miután hitetlen tamások vagyunk és csak akkor vagyunk hajlandók az elismerésre, ha a bizonyítékot ujjunk hegyével tapinthatjuk. Az ember azonban olyan lény, hogy az érthetetlen elől való menekülését gyakran humorral igyekszik eltakarni. "Vacog a fogam s fütyörészek" - írta Ady. Éz aztán sokszor abban nyilvánul meg, hogy ha valaki a témát szóbahozza, lekicsinylő mosoly fogadja. Ki tudná megmondani azok számát, akiket a nevetségessé tételtől való félelem akadályozott meg abban, hogy megfigyelésüket elmeséljék? Elérkeztünk arra a pontra, hogy az ufók létezésében éppen úgy csupán hinni lehet, mint abban is, hogy az egész képzeletünk játéka. Ha valaki azt állítja: tudja, hogy vannak, nehéz helyzetben lenne, ha ezt elfogadhatóan bizonyítani kellene. Legfeljebb a már említett felvételekre hivatkozhatna, amelyek egy részéről gondos, tudományos vizsgálattal megállapították, hogy nem hamisak. Olyan is van azonban, aki a rejtélyes repülőtestek nemlétezését véli tudni. Az emberben feltámad a kérdés, hogy vajon honnan veszi ehhez a tudományt, hiszen sokkal nagyobb felkészülésre van szükség, ha valaki azt akarja bizonyítani, hogy valami nincs, mint azt, hogy valami van. Az ember szereti a rejtélyeset, így tehát azon nem lehet csodálkozni, hogy az érdeklődés ilyen széleskörű. Európában például népszerűbb a téma, mint Amerikában. Nyári tengerentúli utam során ottani újságokban és televízióban meglepetéssel értesültem Clinton elnök utasításáról, hogy az amerikai kormányszerveknek, hivataloknak, ügynökségeknek, beleértve a fegyveres erőket is, a következő három éven belül fokozatosan közölniük kell a nyilvánossággal, amit az ismeretlen eredetű repülőtestek észlelésével kapcsolatban a múltban elhallgattak - volna. Mert egyre szélesebb körben emlegetik Amerikában az ilyen észlelések, megfigyelések hivatalosan megszervezett leplezését. Nos, az amerikai Air Force három nappal ezelőtt hivatalos közleményt adott ki az úgynevezett roswelli incidensről, ami ennek az egész ufó-mítosznak egyik legrejtélyesebb fejezete. Mint ismeretes, Roswell New Mexico államban van, az Alamogordo légitámaszpont közelében. 1947-ben itt csapódott a földbe valami ufó, amelynek elnevezése ebben az esetben különösen indokolt, hiszen egészen a mai napig eredete ismeretlen volt. Az incidenssel kapcsolatban különféle történetek, sőt legendák forogtak közszájon. A helybeliek a mai napig makacsul állították, hogy a katasztrófa nyomait az Air Force sebtében tüntette el, a roncsokat az éjszaka leple alatt elszállították és a tanúkat számos esetben életveszélyesen megfenyegették, ha megfigyeléseikről beszélnének. Mindezt a hatóságok tagadták, leghevesebben maga az Air Force. Hivatalos nyilatkozat szerint csupán egy időjárást megfigyelő léggömb földet éréséről volt szó. Nos, most jelentkezett az Air Force és ez ad ennek a kis cikknek váratlan időszerűséget. Elismerték, hogy közel fél évszázadon át nem vallották be a valóságot. Vagyis nem mondtak igazat, de ez amolyan "fehér hazugság" volt, amit a körülmények nem csak indokoltak, hanem megköveteltek. A beismerés odáig azonban nem terjedt, hogy a becsapódott repülőtest földön kívüli eredetét ismerték volna el. így azután arra sem derült fény, hogy élő vagy halott humanoid űrlények kerültek volna az amerikai hatóságok kezére. A nyilvánosságra hozott hivatalos közlemény szerint abban az időben hétpecsétes titokként őrzött kémkedési szisztémán dolgoztak, ami Dr. Maurice Ewing geofizikus elképzelése volt és amit hivatalosan a Project Mogul fedőnévvel láttak el. Amint az újságközleményből kiderül, a tájékoztató nyilatkozatot Albert C. Trakowski, az Air Force nyugállományú ezredese olvasta fel. Lehetséges, hogy az újságíró nem figyelt oda, vagy alapjaiban nem értette a magyarázatot, de az egész kissé zavarosnak tűnik. Volt itt minden, a Columbia egyetemtől a Woods Hole Oceanographic Intézetig. A kísérleteket azzal magyarázták, hogy két esztendővel a háború végét eldöntő atombombák ledobása után, attól tartottak, hogy az atomtitok rövidesen a Szovjet birtokába kerül. A Project Mogul program a mai hírszerző műholdak kezdetleges őse lett volna, de végül is kudarccal járt. Na már most, hogy ebből mi az igaz, nem lehet tudni. A lelkes ufókutatók arra hívják fel a figyelmet, hogy a jég mindenesetre megtört, mert az Air Force elismerte, hogy félrevezette a közvéleményt, bár megmagyarázta a ködösítés okát. Most már csupán az a kérdés, hogy ez nem jelent-e újabb ködösítést? A régi módszer elavult és újjal kellett felcserélni. Trakowski ezredes megjegyezte, hogy tulajdonképpen mindegy, mert az emberek általában abban hisznek, amiben hinni akarnak. És ebben igaza van... D maf a Hfagyar Hírlap
