Amerikai Magyar Hírlap, 1994 (6. évfolyam, 1-50. szám)
1994-09-09 / 34. szám
Jancsó Zsuzsa Politikailag korrekt dajkamesék Régóta érdeklődéssel figyelem az amerikai nyelv fejlődését, a szavak jelentésének alattomos vagy leplezetlen változását. Az amerikai angol már nemcsak a "British Englishétől tér el számottevően, hanem néhány évtized előtti önmagától is. Most nem is az olyan nyilvánvaló változásokra gondolok, mint amin pl. a "gay", sok régi szép regény és dalszöveg hangulatos, vidámságot, jókedvet kifejező szava átesett - egy mai tizenéves talán nem is sejti, hogy Gay Lord Humphrey nem a hasonló neműeket szerette, és az Angélique című kalandregény "Palace of Gay Learning"-jében nem a homoszekszuális szerelmet, hanem a férjes asszonyoknak való tüzes udvarlást tanulták a Provence-i trubadúrok. Sokkal inkább gondolok például arra, hogy Los Angeles általános iskoláiban két férfi vagy két nő együttélését, esetleg egy hasonló neműekből álló "család" azon kívánságát, hogy gyermeket fogadjanak örökbe, "alternative lifestyle"-ként tanítják, vagyis a választható életformák egyikeként. Azelőtt az életforma lehetett tékozló vagy takarékos, dolgos vagy henye, és sokan esküdtek az amerikai életformára - de ha egy magyar ma megérkezik Los Angelesbe, hóna alatt az Országh-féle nagyszótárral, lefogadom, hogy az esetek többségében sejtelme sem lesz, miről van szó. Ezért is örültem meg a napokban, amikor a Good Morning America műsorán a riporter James Finn Garnerrel beszélgetett. A fiatal író most adta ki első könyvét, Politikailag korrekt dajkamesék címmel. Rögtön tudtam, hogy az általam is jegyzett szókifacsarásokról lesz szó, szaladtam megvenni, de a kedvenc könyvesboltomban már egy darab sem volt belőle. Végül a Valley-ben, egy kevésbé forgalmas helyen megkaptam és boldogan vittem haza a zsákmányt. Nem tudom, tudják-e hogy mit neveznek napjainkban politikailag korrektnek? Olyan szóbeli vagy írott megnyilvánulást, amely egyetlen nép, ember- vagy állatfaj, nem, kulturális vagy vallási csoport, testi vagy lelki fogyatékos, földrajzi vagy szekszuális orientációjú tömörülés érzelmeit sem sérti. Russell Jacoby így fogalmazta ezt meg a Washington Post-ban: "Nyelvi megoldás társadalmi nyavalyákra". Tehát nincs indián, csak "Native American", nincs néger, csak "African-American"; nincs stepszli, csak elfűrészelt óriás. Mi több, hülye gyerek sincs, csak "különleges adottságokkal rendelkező", sem nyomorék, csak "mozgásban akadályozott". Nincs vén diák, csak "nem-hagyományos tanuló" (magam is az voltam, amikor felnőtt fejjel egyetemre mentem). Egyáltalán senki sem öreg, csak "érett felnőtt" vagy "idősebb állampolgár". Amerikában senki nem vesz használt kocsit, csak "korábban birtokoltat". Itt nincs szegény, csak "gazdasági akadályokkal küzdő", nincs részeges, csak "alkohol-függőség orvosi problémájában szenvedő". Nincs komisz kölyök, csak "figyelem4iiány szindrómás", és dilis sincs, csak "érzelmileg zavart", mégis mindenki "terápiára" jár. A lényeg, hogy a világért se nevezzük a nevén a gyereket! Az eufemizmusok divatja dúl, és aki ez ellen vét, legyen bár politikus vagy csak egyszerű boltos-segéd, az könnyen bajba kerülhet. Itt viccet nem mesélnek, hanem megosztják veled - egyébként akár meg is tarthatnák maguknak, mert hiszen sem skótokról sem ferde szeműekről, sem nőkről sem gyermekekről, sem fiatalokról sem öregekről, sem törpékről sem óriásokról nem ajánlatos viccelődni, nehogy valaki bepereljen. Az állatvédő ligával pláne nem ajánlatos ujjat húzni, szegény állatokból csúfot űzni! Az a szerencsétlen cirkuszi elefánt is azért bolondult meg a minap, mert idétlen ruhákba öltöztették, fittyet hányva állati méltóságára... Ilyen körülmények között nem csoda, ha az évszázadok óta szülőkről gyermekekre szálló, elfogult és sokakra sértő tündérmeséket is át- illetve körül kellett írni, különös tekintettel az új jelentésekre és megváltozott körülményekre. Nézzük meg az egyik legismertebbet, a "Piroska és a farkas"-t. Hát bizony vem rajta csiszolgatni való. Mert ugyebár Piroska nem kislány volt, hanem fiatal személy, és az csak merő véletlen, hogy a női nemhez tartozott. A nagymama sem volt öreg és beteg, ó dehogy! ő magáról teljes mértékben gondoskodni képes érett felnőtt volt. A farkas ugyan tett néha szexista megjegyzéseket, hogy aszongya, "mit keres egy ilyen szép kislány egyedül az erdőben?", de Piroska figyelembe vette a farkas nehéz gyermekkorát és társadalmi kirekesztettségét, aminek következtében joga van a saját, teljesen elfogadható világnézetéhez. A farkas maga is így érezte, úgyhogy nem is csinált gondot a nagymama felfalásából, hiszen ez teljesen elfogadható viselkedés egy húsevő részéről. Aztán sutba dobva a merev, hagyományokhoz ragaszkodó elképzelést a férfiasságról, magára kapta a nagymama hálóingét és belebujt az ágyába. "Hoztam neked egy kis zsírtalan, sómentes, egészséges harapnívalót, Nagyi!" -mondta Piroska, amikor belépett. "Gyere közelebb, gyermekem, hogy jobban lássalak!" Mire Piroska: "Ó Nagyi, majd elfelejtettem, hogy olyan optikailag kihívott vagy, mint egy denevér! És milyen nagy az orrod! (bár a maga nemében egészen vonzó, és egyébként is minden relatív...) De milyen nagyok a fogaid!" Amikor a farkas nekiugrott, hogy felfalja, Piroska felsikoltott, de nem azért, mintha félt volna, hanem mert a farkas megsértette személyi terét. A sikítást meghallotta egy favágó (vagyis hasáb-tüzelő technikus, ahogy szerette magát nevezni), és Piroska segítségére akart sietni. Piroska azonban felháborodottan utasította vissza a segítséget, mert miből gondolja ez a hím soviniszta alak, hogy nők és (folytatás a 8. oldalon) ■■I AMERIKAI B magyar Hírlap HOGY MIK VANNAK!! Trombopoetin A kirakós játék utolsó darabja A Nature c. brit hetilap hírt adott a trombopoetin - a véralvadáshoz nélkülözhetetlen vérlemezkék növekedési faktorának sikeres előállításáról és klónozásáról. Harmincöt éve keresik a tudósok ezt a már ismeretlenül is trombopoetinnek nevezett fehérjét, amely a vérlemezkék fejlődését gyorsítja, és gyarapítja a számukat. Az elméleti jelentőség mellett fontos az, hogy a trombopoetin révén jelentősen fejlődhet a közeljövőben a rákos betegek gyógykezelése. Rengeteg publikáció jelenik meg szakmai folyóiratokban és a napisajtóban egyaránt a rákos sejteket elpusztító gyógyszerekről, ám a terápiát jelenleg elkerülhetetlenül kísérő mellékhatásokat enyhítő szerekről viszonylag kevés szó esik. A manapság alkalmazott kezeléseknek egyik fő korlátozó tényezője a vérképző szervekre kifejtett káros hatás; igen gyakran a vérlemezkék számának súlyos csökkenése. Amennyiben az egészséges emberi vér egy literében lévő körülbelül 150-350 milliárd vérlemezke száma 30 milliárd alá - tehát mintegy 20 százalékra csökken, akkor halálos kimenetelű belső vérzések jöhetnek létre. Jelenleg a rászoruló beteg ezt megelőzendően vérlemezke transzfúziót kap, amely viszont a befogadó szervezet ez esetben nem kívánatos védekező reakcióját válthatja ki. Ha ellenben a vérlemezkék számát trombopoetinnel növelik, az orvosok nagyobb dózisban adagolhatják a rákellenes szereket, így növelve a gyógyulás esélyét. E növekedési faktornak nagy jövő jósolható a csontvelőátültetések területén is. A vérlemezkék a rákellenes terápia mellékhatásaira rendkívül érzékeny csontvelőben az ún. csontvelői óriássejtekből keletkeznek. Naponta mintegy 200 milliárd vérlemezke születik, illetve ugyanennyi pusztul el. Élettartamuk átlagosan 9-11 nap. A többi vérsejtek szaporodását serkentő (citokin) fehérjék már ismertek voltak: a vörösvérsejtek növekedési faktorát eritropoetinnek, bizonyos fehérvérsejtekét pedig granulocita kolónia stimuláló faktornak (G-CSF) nevezik. Amerikai szakértők szerint a trombopoetin "a citokin kirakós játék utolsó egysége". A gramm milliomodrészében előforduló fehérje vérlemezkékre gyakorolt hatását végül Dr. Francoise Wendling francia kutatónő igazolta. Előállításával a ZymoGenetich és a Genentech nevű amerikai cég foglalkozik. Egyéb vérlemezke serkentő anyagok korábban is ismertek voltak (Interleukin 3,6 vagy 11), de ezek hatásfoka csupán 30- 70% volt, míg a trombopoetin által kiváltott szaporodás 400 százalék. (NSZ) Hekuba Színvonalas hangversenyen voltunk. Mellettem ült a Los Angeles-i előadóművészek egyik rangos képviselője. A hegedű és zongora csodálatos tehetségű megszólaltatóit hallgattuk és tudat alatt rögzítettük a szinte lehetetlent, amit az emberi agy, az idegrendszer, karok és ujjak mesteri koordinálásával képes és ugyanakkor ehhez az egészhez hozzáadja azt a művészi pluszt, ami a lekottázott hangjegyek gépies megszólaltatásán túl az emberi lénynek a leikéből fakad, azt a művészi ihletettséget, amit Teremtője plántált bele és amit csupán megtanulni talán sohasem lehetséges. A szünetben elbeszélgettünk és közben feltettem neki a kérdést: vajon mi az oka, hogy az amerikai hangversenyek dobogóin, a televízió színvonalas művészi adásaiban annyi a keleti sárga faj képviselője? Sokan vannak, de nem ennyien. S a többséget valóban nem is a túlburjánzott kínaiak jelentik, hanem a szűkhatárú néhány szigetükre kényszerített "kis" japánok. Vajon csupán az elfojtásra való rendelésből biológiai ösztönösséggel kitörni szándékozás rejlik emögött, vagy van itt valami más is? Van. Ez volt nézőtéri szomszédom határozott véleménye és amint a beszélgetésben előre haladtunk, be kellett látnom, hogy igaza van. Ezek a kiugró tehetségek nem véletlen megnyilvánulások, hanem a sajátságos család, társadalom termékei. Ebből azután azt a következtetést lehet és kell levonni, hogy a felismerésen túlmenően mást tenni nem tudunk. Az adottságokat el kell ismerni, fordulatot csak óriási katasztrófa és az ezzel együtt járó pokolitűz-szenvedés hozhat. Csakhamar közös nevezőn voltunk és megállapodtunk abban, hogy mindez nem csupán az előadóművészet szűk területére korlátozódik. Az Amerikában is szokásos országos tanulmányi versenyeken egyre több a mandulavágású szemmel rendelkező győztes. Gondolataikat tökéletes angol kiejtéssel fejezik ki, ami elárulja, hogy nem csupán vendégek - ami elképzelhető a nemzetközi kifejezéseket használó hangszervirtuózok esetében - hanem már itt születtek és itt nevelkedtek. Ami menten kikapcsolja azt a feltevést, hogy a tektonikailag olyan labilis néhány sziget különleges kisugárzása formálná ezeket a típusokat. Mégis valami ilyen van működésben, az emberi fajta kialakulásának azzal a módszerével, ami nem szorított a szigetország határai közé. Ez pedig az ott lakó nép ősi tradíciója, a fegyelem. A családi fegyelem, a társadalmi fegyelem, az állampolgári fegyelem, a munkahelyi fegyelem. A csodával határos eredményeket - a fajta hihetetlen tanulékonyságával és alkalmazkodóképességével együtt - ez alakítja ki. Mindenki tudja a kötelességét és ez alól nincs kibúvó. A környezet egykettőre helyére pofozza a kényelemszeretet vagy lustaság miatt ellazuló egyedet. Szomszédom rámutatott az ezzel gyökeresen szembeálló amerikai társadalom veszedelmes fekélyeire. Az egyre terjedő trehányságra, nemtörődömségre és tervszerű lázadásra minden konformitással szemben. Amikor ebben megtalálható a törvényszerű fejlődés mozgatórugója is, ugyanakkor túlzásai gyilkos hatásúak lehetnek. "Igazítsd meg a harisnyádat, fűzd be a cipődet, vágasd le a hajadat, add ide azt a rongyos nadrágot, majd megvarrom, ne lóbáld a kezedet, ne hangoskodj, ne légy mások terhére" - lehetett hallani az elmúlt évtizedekben, évszázadokban jószándékú irányítást szülőktől, főleg édesanyáktól. A mai ifjúság - amerikai eredettel - pontosan ezek ellen lázadt fel. Hosszú, ápolatlan hajjal jár, a cipője fűzőjét maga után húzza nadrágját szándékosan elrongyolja, neveletlenül hangoskodik. És ami a legfélelmetesebb: nem lehet szólni neki, mert a modem gyermekpszichológusok arra intik a nevelőket, hogy figyelmeztetéssel, helyreutasítással "megsértik az ifjú érzelmi életét" és súlyos, talán soha nem gyógyítható sebet ütnek rajta. Ebből következik, hogy a fejlődő sihederek és kamaszlányok ma azt teszik, ami tetszik nekik, nyakig süllyednek a lazaságban, a mindenféle törvény ellen való lázadásban. Ha a szülő megpendíti nyiladozó sarja előtt, hogy jó lenne zenét tanulni, esetleg táncot, tervszerűen úszni vagy korcsolyázni, legjobb esetben átmenetileg beleegyezik, mert új kalandot lát benne. De ha egy hónap múlva nem tudja eljátszani a Holdfény-szonátát, nem tud az egész sportcsarnokot megrázó tapsorkánt kiváltó háromszoros visszafelé száltól produkálni, elmegy tőle a kedve. Nem tudja elfogadni, hogy minden kiugró siker kemény munkával kezdődik. Erre a kemény munkára, ami sokszor szenvedés, de nem céltalan, nem hajlandó. Olyan országban, társadalomban, családban, ahol fegyelem van, a törvényszerű kezdeti nehézségekkel küzdő nem is meri felvetni a visszavonulás lehetőségét. Szomszédom felsorolt eseteket, amikor kiemelkedő helyi művészek csemetéi még a gondolatát is visszautasították olyan pálya kiválasztásának, ahol unalmasan gyakorolni kell. Hangszert a kezükbe sem hajlandók venni. Hogy miért adtam ennek a kis elmélkedésnek a Hekuba címet? Hekuba a görög hősmonda egyik alakja volt, Priamosz trójai király egyik felesége. Mint hasonló esetekben történt, Shakespeare nélkül ma kevesebben tudnának róla. Hamlet megjegyzésére való utalással a "Mit neki Hekuba" szállóige alakult ki a lazaságnak, nemtörődömségnek az érzékeltetésére. Sajnos, ma a Hekuba-szindróma amerikai vírusa terjed mindenhol a világon. Japánban is.
