Amerikai Magyar Hírlap, 1994 (6. évfolyam, 1-50. szám)
1994-05-27 / 21. szám
Georg Paul Hefty Tejszínhab a tortán A tortára még tejszínhabot is tenni - csak nagyon önmegtartóztató emberek tudnak ilyen kísértésnek ellenállni. Csakhogy a magyarok sohasem voltak önmegtartóztatóak. A kapitalizmusra még a népjóléti rendszert, a gondoskodó államot rárakni - mily kecsegtető, vonzó ódét. Ilyesvalamit - egy közép-európai Svédországot - remél a választók egyharmada a Magyar Szocialista Párttól. Mit kívánjon az ember a távolból? Azt, hogy a remények beteljesüljenek. " A magyar választók befolyása a választási eredményekre eléggé áttételes. Ok csak enyhe lökéseket adhatnak, aztán majd a választási rendszer furfangos flipper-impulzusai valamerre elgördítik a golyót. 1994. május 8-án oly kevéssé dőlt el a kormány összetétele, mint 1990. március 25-én. Ez nem a néhai háromszögű kerekasztal hibája, hanem az első szabadon választott parlamenté, amiért a kormánypártok és az ellenzéki pártok egyaránt felelősek. Nem változtatták meg a túlcifrázott választási jogot, nem egyszerűsítették, nem ésszerűsítették, nem hallgattak külföldi tanácsokra - és megint azt kockáztatták, hogy a mandátumok száma eltéijen a szavazati arányoktól. Az első forduló eredményei elgondolkoztatóak. Nem emlékszem, hogy kiforrott demokráciában valaha nyert volna olyan párt, amely nem tudott a kormányfőjelölt személyében megegyezni. Az SZDSZ 1990-es sikertelenségének ez volt az egyik alapvető oka, hogy a választóknak találgatniok kellett: ki fogja a kormányt vezetni, ki fogja a minisztereket kordában tartani, ki fog Kohllal, Bushsal, Gorbacsowal, Thatcher asszonnyal, Mitterranddal vagy Vranitzkyval tárgyalni. Az MSZP vezetősége most sokáig játszott Németh Miklós nevével - annyi kosarat kapott, hogy az már kellemetlen volt még a külföldi megfigyelő számára is, aki ismeri és múlt érdemei miatt nagyra becsüli az MSZP vezetőgárdáját. De Németh Miklós másként gondolta, talán épp azért, mert a távolból figyelte nemcsak a pártbeli húzásokat, hanem az Antall-féle kormány, meg az MSZP szociáldemokrata” átalakításának nemzetközi visszhangját is. A valóság, melyet a választók egyharmada nem akart tudomásul venni az, hogy az MSZP most megy csak át a tisztítótűzön. Nincs miniszterelnök-jelöltje, mert két áramlat áll egymással szemben, miközben egy harmadik már erősödik. Horn Gyula, a nemzetközileg elismert külpolitikus nem kapott volna többséget, ha ő, ámbár a párt elnöke, igényt tartott volna a miniszterelnöki jelöltségre. Az ereje csak addig terjedt, hogy megakadályozza Békési jelölését a kormányfői pozícióra. Hasonló helyzetben volt a korábbi pénzügyminiszter, aki még az utolsó előtti percben is kikapott a dogmatikusabb rétegtől. Ebben a helyzetben Kuncze Gábor alkalmas volna mentőangyalnak, de később, ha kell, bűnbaknak is. Senki nem szenvedi meg az MSZP sikerét egyelőre annyira, mint a fiatal párttagok, akik most még nehezebben fognak a további megújulásért küzdeni. Hogy ez mennyire szükséges volna, azt az MSZP jelszava mutatja: „Hogy a szakértelem kerüljön kormányra.” Melyik időből, milyen rendszerből származik ez a szakértelem? Legjobb esetben egy átmenetiből. Az MDF kudarcának okát csak elfogultan tudom magyarázni: az újságírókkal szemben nem lehet választást nyerni. Az MDF- nek az úgynevezett elkötelezett szerkesztők 1994-ben annyit használtak, mint annak idején a szocialistáknak. Választást kormánypárt csak függeden újságírók társaságában tud nyerni, az egyéb politikai eredmények vagy gyengeségek viszonylagossá válnak. Az MDF vakmerőnek bizonyult: nagy merészséggel fogott neki az új állam építésének, de nem látta, hogy mi fogja eldönteni sikerét. Kár, de ebből okulni lehet. A legerősebb pozícióban most mégsem a szocialisták vannak, hanem a szabaddemokraták. A második fordulót az fogja eldönteni, hogy ők az MSZP^vel akarnak-e szövetségre lépni vagy természetes partnereikkel. Ok akaiják-e meghatározni a külpolitikát, a pénzügyeket, amire csak a náluk kisebb pártok társaságában lenne alkalmuk. A választók kétharmada a szocialisták ellen voksolt. Ezt is jó tudni, bármit is hoz a végeredmény. (A szerző Frankfurtban élő újságíró, politológus) Charles Fenyvesi Szakemberek és amatőrök Nevezzük balracsúszásnak vagy restaurációnak, a második szabad magyar választás első fordulójának eredményéhez nem tapsolnak Amerikában. Ki is örülhetne itt annak, hogy Magyarországon, ahol először yágták ki a vöröscsillaggal ékesített szovjet stílusú címert a nemzeti zászlóból, és ahol meggyőzték a közömbös-szkeptikus szabad világot a kommunizmussal szembenálló mély nemzeti egységről, most egy olyan párt került az első helyre, amely apostoli örököse Lenin és Sztálin pártjának? Legyen a győzelem magyarázata a centrista kormánypárt ügyetlensége (vagy talán korrupciója), avagy a szavazópolgár rossz hangulata (vagy éppen dühbe gurulása), az úgynevezett egyszerű amerikai ember csak a vállát vonogatja, és a véleménye valami ilyesmi: nem értem, hogy miért ugráltak és kiabáltak a magyarok annyi éven át, hogy nincs szabadság, meg nincs demokrácia, meg hogy a nyugat hogyan is rázhat kezet a jogtipró kommunistákkal? Mindezek után hogyan támogathatja a magyar nép egyharmada szabad akaratából ugyanazokat, akiket előzőleg csak kényszerből fogadott el? De valljuk be: kevés amerikai külügyi szakértő és még kevesebb újságolvasó foglalkozik tüzetesen a magyar belpolitikával. Az óriási többség megbukna, ha felelnie kellene arra a kérdésre, hogy mi a különbség a két - vagy beszéljünk háromról?- volt kommunista párt között. Csak a szélsőjobb és a szélsőbal ne nyerjen tért, mondogatja ajóindulatú amerikai, a többi már nem olyan fontos. Budapest messze van... , Ami az amerikai fővárosban észlelhető a kongresszus és a külügyminisztérium berkeiben, az az, hogy elsősorban a Fidesz és valamivel kevésbé a szabaddemokraták és az MDF itt vendégeskedő vezetői hagytak jó, sőt, sok esetben kitűnő benyomást maguk után. A viszony a Magyar Szocialista Párt képviselőivel hűvösebb volt, de természetesen udvarias. Minden bizonnyal a Fehér Ház szokásos gratuláló távirata a nyertes pártnak már elkészült, és feltehetően az amerikai kormány megelégedését fogja kifejezni, hogy Magyarországon a választások demokratikus módon történtek. Mindezek ellenére nehéz elképzelni, hogy az MSZP emberei ki fogják tudni építeni azokat a közvetlen baráti, sőt, sok esetben bensőséges kapcsolatokat, amelyeket a három, egykori ellenzéki párt vezetői könnyedén, kialakítottak jelentős amerikai vezető személyiségekkel. Persze vitázni lehet, hogy az 1994-es Magyar Szocialista Párt nem ugyanaz, mint az elődje, meg hogy az az előd sem volt ugyanaz, mint annak az elődje (és így tovább 1918-ig); meg hogy Horn Gyula nem azonos Grósz Károllyal, aki elhatárolta magát Kádár Jánostól, akit viszont nem illik együtt emlegetni Gerő Ernővel, aki azonban annak idején egy lényeges eredményt jelentett Rákosi Mátyás után. Nem és nem szabad az új pártot felelőssé tenni a múlt bűneiért és hibáiért. Államkapitalizmus vagy privatizáció, internacionalizmus vagy nemzeti kommunizmus, pártállam, hazafias népfront vagy baloldali koalíció- az igaz út tele van kanyarral. Mindig változó, de mégis ugyanaz, a Párt megmarad önmaga: egy céltudatos érdekvédelmi szövetség, melynek ragaszkodása a hatalom birtoklásához emlékeztet arra, ahogy a hivatásos katona ragaszkodik fegyveréhez. Függetlenül attól, hogy hogyan nevezik magukat egy adott történelmi pillanatban, a kommunisták valóban szakemberek - a hatalom szakemberei. A hatalom megszerzésére mindenre hajlandók - elméleteik, hőseik, vezéreik, sőt, önmaguk elárulását is beleértve. Mindenki más a politikában csak amatőr. (A szerző, a U.S. News & World Report szerkesztője Washingtonban) Paul Ivendvai A demokrácia győzelme „Ha a gazdaságnak jól megy, akkor a politikusok nem tudnak semmit rosszul csinálni; ha a gazdaságnak rosszul megy, akkor a politikusok nem tudnak semmit jól csinálni” - így fogalmazta meg az ismert angol történész, A. J .P. Taylor az angol történelem utolsó századának tanulságát. Nem vitás, hogy az MDF-vezette kormánykoalíció látványos bukásának egyik fő oka a gazdaságpolitikában rejlik. Miközben a nemzeti eszmék jogos képviseletét kisajátították, elavult és gyakran nem veszélytelen jelszavakkal, a harmincas évek módszereivel akartak a kilencvenes évek kihívására felelni; elfelejtették, hogy a vállalkozói szabadság a kereszténydemokraták és a szabaddemokraták által kormányzott Németországban éppúgy, mint a szociáldemokratanéppárti koalíció által vezetett Ausztriában lehetetlen lenne szociális biztonság és állandó érdekegyeztetés nélkül. Nem ellenségek állnak egymással szemben, hanem partnerek és riválisok, akik állandó dialógust folytatnak egymással. Persze nem csak a gazdasági hibák, az elszegényedés és a presztízsfogyasztás robbanékony keveréke buktatta meg a kormányt. A profik szerénységével oly ellentétes, de a magyar politikai színpadon oly gyakran tapasztalható amatőrök gőgje, fennhéjázó s gyakran alpári magatartása mindazzal és mindazokkal szemben, akik az európai (nem a „proletár”) nemzetköziség, a liberalizmus vagy éppen a szociáldemokrácia gondolataival szimpatizáltak. „Szóval visszajönnek a kommunisták?” - kérdeznek engem kollégák, bankárok és politikusok, de az utca embere is. De hát ők sohasem mentek el! Nagyon sokan maszkot változtatva a médiában, a gazdaság és a kormányapparátus parancsnoki pozícióiban maradtak. A jó exkommunisták azok voltak, akik az új politikai elithez és az új kapitalistákhoz mint az „új korszak új zászlóvivői” csatlakoztak. A rosszak azok voltak, akik bármi okból az ellenzék oldalára álltak. Az egyoldalú és néha a legrosszabb korai kádárizmusra emlékeztető siker- és ellenségpropaganda a televízióban és utóbbi időben a rádióban kontraproduktiv volt, és még inkább megingatta a bizalmat a kormányban. S miért győztek a szocialisták, illetve e pillanatban miért állnak messze az első helyen? Tulajdonképpen azért, mert igazában semmit sem csináltak, hanem csak vártak. Kihasználták a kormány hibáit, és szerények maradtak. A volt „kádári középosztály” (nem a funkcionáriusok) elkeseredése az életszínvonal rohamos csökkenése miatt, a nyugdíjasok és rosszul fizetett emberek vágya a késői Kádár-korszak persze hamis alapokra épült társadalmi biztonságára és a szociális egyenjogúságra nem jelent vágyakozást valamiféle reformkommunizmus után. Az, hogy Horn Gyula a davosi világgazdasági fórumon oroszul és nem angolul vagy németül beszélt, nem rázta meg a bizalmat személye iránt, de nem számíthatott jó reklámnak a magyar piacgazdaság számára. Sokat jelent a nyugaton is tisztelt szabaddemokraták megerősödése a magyar image szempontjából. A legtöbb tehetséges és nem kompromittált politikus és szakértő, úgy tűnik, az eddigi ellenzéken belül az SZDSZ-ben található. A szocialisták igazi megváltozása attól függ, amit csinálni fognak. Amennyiben a Békesi-féle pénzügyi vonal politikai támaszt kap akkor is, ha széles munkásrétegek elégedetlenek lesznek, talán lassan megszerzik a szociáldemokrata legitimációt. Nem szabad elfelejteniük, hogy a győzelmet az MDF ezüsttálcán kínálta nekik. És a Fidesz? Az egyetlenek, ahol már a kora miatt is mindenkinek tiszta mellénye volt? Amikor Orbán Viktorral vacsoráztam Bécsben, még egy tisztogatás előtt álló miniszterelnökjelölt volt. Ritkán történt meg parlamenti demokráciákban, hogy egy ellenzéki párt ilyen gyorsan eljátssza népszerűségét és hitelét. Lengyel László kitűnő könyvében azt írta: "Orbán Viktor felnőtt politikus. Politikus. Megtanulta. Most rajtunk a sor, hogy mit kezdünk egy valódi politikussal." Attól tartok, az volt a baj, legalábbis nyugati mércével, hogy ez a roppant eszes fiatalember nem lett igazában politikus. De még van ideje tanulni... Szóval emberi számítás szerint sem a nyugatnak, sem a nyugati tőkének nincs oka nyugtalankodni egy esetleges MSZPSZDSZ plusz-mínusz Fidesz koalíció miatt. A szomszéd államokban gyakran igen nehéz körülmények között élő három és fél millió magyarnak sincs oka nyugtalankodni. Egy politika, amely a "fortiter in re, suaviter in modo" jelszót követi, többet tehet értük a gyakorlatban, mint a retorika terén. Összefoglalva: a választás (függetlenül a második fordulótól) ugyanúgy, mint négy évvel ezelőtt, a demokrácia, nem pedig egy vagy két párt győzelmét jelenti. S ha a Boross-kormány ugyanolyan tisztán adja át a végrehajtói hatalmat utódjának, mint annak idején a Némethkormány, akkor Magyarország egy további nagy lépést tett az érett nyugati demokrácia, a "civil society" felé vezető úton. (A szerző a Radio Österreich International intendánsa Bécsben) Európa-tanfolyamok Magyarországon is megkezdi működését a nizzai székhelyű Európai Képzés Nemzetközi Központja (CIFE), amely negyven éve nyújt posztgraduális képzést, szervez néhánv napostól egyéves időtartamig terjedő tanfolyamokat az európai integrációval kapcsolatos elméleti és gyakorlati ismeretekről az „Európa az oktatásban. Miért? Hogyan?” címmel a PHARE Alapítvány és a Batthyány Lajos Alapítvány áital rendezett nemzetközi kollokviumon. A CIFE-intézetek tanfolyamain a résztvevők megismerkedhetnek. A tanfolyamokra jelentkezők ösztöndíjakat pályázhatnak meg, amelyek minden költséget fedeznek. Fizessen elő a HIRLAPra! tifagy ár qirtop
