Amerikai Magyar Hírlap, 1993 (5. évfolyam, 31-51. szám)

1993-12-24 / 50. szám

ANTONIO TABUCCHI Kellemes karácsonyi ünnepeket és áldásos, békés, gazdag Újesztendőt kívánunk sok szeretettel barátainknak, ügyfeleinknek és minden kedves honfitársunknak Viso György Biztosítási ügynökség (213) 655-5266 (213) 852-6975 Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog Újévet kíván betegeinek és barátainak Halmos Alexander D.D.S. fogorvos Toluca Lake Center 3808 Riverside Drive, Suite 504 Burbank, CA 91505 (818) 842-6108 i Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog újévet kíván ^ megrendelőinek és az összmagayrságnak: Ifi MARBLE FABRICATION INSTALLATION n M beeper: (818) 453-1982 Tel: (213) 766-9281 Ái este: (818)332-1588 fax:(213) 766-9282 Kellemes karácsonyt és boldog újévet kíván vásárlóinak és az Amerikai Magyar Hírlap olvasóinak ERNIE’S CONTINENTAL DELI CATESSEN & IMPORT 8400 8th Ave., Inglewood, CA 90035 Boldog Karácsonyt és Újévet kíván j pácienseinek és barátainak i Dr. Ternovszky Zsuzsa \ fogorvos 225 Santa Monica Blvd. # 304 , Santa Monica, CA 90401 (310) 451 -8834 (310)451 -8835 A TÉLRE VÁRVA Olaszból fordította: JANCSÓ ZSUZSA Na és a tömény virágillat... un­dorító. De a ház is, meg az eső, amely fátyolt borított a fákra, meg a tárgyak a vitrin üvegabla­kai mögött - spanyol legyezők, egy várandós Cuzcoi Madonna, a barokk angyalok és a tizenhe­tedik századi pisztolyok - úgy érezte, hogy minden undorító. Ez is a bánat, a fájdalom meg­nyilvánulási formája volt, hogy a környező tárgyak ilyen elviselhe­tetlenné váltak, már a puszta je­lenlétük is, egykedvű és ellent­mondást nem tűrő, a változások iránt érzéketlen, megközelíthe­tetlen maradandóságuk, fizikai létezésük, amely nyilvánvaló, ár­tatlan, s épp ezért megközelít­hetetlen. Jaj, nem fogom kibírni, mondta csak úgy magának, ér­zem, hogy nem fogom kibírni, így szólt, és kezével forró hom­lokához ért, majd megkapaszko­dott egy szék támlájában. A bá­nattól összeszorult a torka, ahogy a tükörbe nézett. A kép­mása nemes, szigorú, majdhogy­nem büszke jelenség volt, gon­dolta is magában: nem lehet, ez nem én vagyok. De mégiscsak ő volt az, és éppen ez fájt a leg­jobban. Az öreg hölgy szomorú­ságát csak részben okozta a ha­láleset - a képmásáért érzett fáj­dalom már eleve benne lakozott ebben a sápadt, jól öltözött öreg hölgyben, akinek a fejét fekete csipke mantilla fedte; a mantillát ügyes kezű, fáradt, hallgatag és boldogtalan ibériai asszonyok hímezték sötét szo­bákban, ezt is tudta. És akkor egyszerre Szevilla jutott eszébe, sok-sok évvel azelőtt, a Giralda torony, a Macarcnai Szűz, és a komor, sötét bútorzatú terem, ahol egy rég halott poétáról em­lékeztek meg. Ebben a pillanat­ban azonban kopogtak az ajtón és Francoise dugta be a fejét. Signora, mondta, a miniszter úr kérdezteti, hogy beszélhetne-e Önnel. Micsoda kincs ez a Francoise! Olyan parányinak és törékenynek tűnt, vékony kis egérarcával és kis kerek szem­üvegével, mint egy kortalan gyermek; olyan tökéletesen és ostobán intelligens volt. Kérd meg, hogy várjon a kis szalon­ban, mondta az asszony, egy pil­lanat és ott leszek. Szeretett így beszélni. "Egy pillanat”, "egy má­sodperc", "hadd várjon egy per­cet" - az ilyen kifejezések lehe­tővé tették, hogy udvarias mó­don legyen büszke és távoli, még önmagától is, mint a szí­nész, aki azért szeret valaki mást játszani a színpadon, hogy elfeledje a nagy ürességet, amit belül érez. Qból a tükörbe né­zett, és megigazította a mantil­lát. Nem szabad sírni, mondta a szép öreg hölgynek, aki vissza­nézett rá - jegyezd meg, nem szabad sírni. De nem is lehetett volna sírni. A miniszter ugyanis rózsás arcú, kövérkés ember volt, talpig fe­ketében, és meghajolt, amikor kezet csókolt az asszonynak. Fel tudott emelkedni a helyzet ma­gaslatára, mert meg volt hozzá a műveltsége, ellentétben a leg­több magafajtával, és ráadásul őszinte csodálója volt az el­hunytnak. Mindez nem kedve­zett a könnyeknek. Ha legalább afféle középszerű, érdektelen ál­lami hivatalnok típus lett volna, aki csak hivatalból van ott és a kötelességét teljesíti, amikor cl­­mormolja az alkalomhoz illő előregyártóit frázisokat és ünne­pélyes közhelyeket - akkor igen, akkor tudott volna sírni, szabad folyást engedve széles, terjengős és meg nem értett bánatának. De nem ez előtt az ember előtt, akin látszott, hogy őszintén saj­nálja a nemzetet ért veszteséget, így mondta: kultúrális életünk legkiemelkedőbb szószólóját vesztette el ma itt. Ez vitatha­tatlanul igaz is volt, de nem volt mit sírni rajta. Az asszony egy világos, őszinte, erőteljes mon­dattal mondott köszönetét. Ez is a gyász ember-alkotta társadal­mi kódjához tartozott, aminek semmi köze a bánat árnyékvilá­gához. Pedig hogy szeretett vol­na sírni! Aztán a miniszter a há­la húrjait kezdte pengetni nagy átérzéssel; ez kevésbé intenzív érzés a bánatnál, és pillanatnyi­lag a nosztalgiával együtt az asszony tudatának peremére szorult. És ha már a háláról volt szó, tervekről és kezdeményezé­sekről is beszélt a miniszter: el­mondta, hogy a kormány nem marad adós az elismeréssel, amelyet egy alapítvány, vagy akár múzeum létesítésével, ösz­töndíjak adományozásával, és hivatalos ünnepségekkel kíván leróni. Mégpedig ismétlődő ün­nepségekkel, tette hozzá. Ettől az asszony felderült, ha nem is nyugodott meg, de valahogy megkönnyebbült, mert úgy gon­dolhatott a jövőre, mintha az már elérkezett volna, és már áll­na a hagyományos emlékmű. Arra is gondolt, hogy a nemzet mennyit fejlődött, mennyivel érettebben és, a maga módján, intelligensebben gondolkozik, egész életében erre vágyott; és helyeselt, hát persze, a nemzet megérdemli ezt az örökséget, köszöni szépen a javaslatot és az ajánlatot, de hát egyelőre ő még itt él ebben a házban, és még egy kis ideig itt is marad. Az élet úgyis végetér egyszer, és ő nem szeretné a magáét megosz­tani a nemzet - bármennyire is magasztos - érzéseivel. Közben a nap már magasan áll az égen, és a kertben nagy tö­meg gyűlt össze. A miniszter el­ment, és az asszony az ablakhoz lépett. Az eső elállt, csak valami nedves ködszitálás-féle maradt belőle, amely mintha a földből emelkedett volna fölfelé. A ko­csik hangtalanul sorakoztak fel, belőlük ünnepélyes arckifejezé­­sű emberek szálltak ki, akiket a ceremóniamester esernyővel várt és a bejárathoz vezetett. Az állami temetésekre jellemző gördülékeny és célszerű leveze­tés bizonyos mértékig megnyug­tatta az asszonyt, mert hízelgett a pragmatikus szertartásosság iránti érzékének. Ráébredt, hogy nem időzhet tovább szo­bájának magányában; összehúz­ta a függönyt és megindult lefelé a lépcsőn. Nem kapaszkodott a korlátba, lassan, büszkén, emelt fővel, sápadt arccal, könnytelcn szemmel haladt előre, úgy né­zett az emberek szemébe, mint­ha nem is látott volna senkit, mintha a tekintete másfelé irá­nyult volna, talán a múltba, a ravatalozó szoba kifogástalan íz­léssel elrendezett tárgyai közé. Elfoglalta helyét a koporsó fej­részénél, mintha nem is halott­ra, hanem élő emberre vigyázna, és várta, hogy sorban elvonulja­nak előtte, meghajoljanak és kezet csókoljanak, a részvét és a búcsú formaságait mormolva a fülébe. És ahogy ott állt, saját magától is eltávolodva, a szíve nyugodtan és szabályosan vert, mintha semmi köze sem lenne ahhoz a rettenetes kétségbee­séshez, amely fizikai súlyként nehezedett a vállára: a tárgyak borzasztó, megfellebbezhetetlen bizonyossága. Hagyta, hogy Francoise közbe­lépjen; ugyanolyan fölényes de­rűvel fogadta, mintha csak a kondolálók egyike lenne, és szó nélkül követte, engedelmesen, szinte megkönnyebbülten hagy­ta, hogy kézenfogva átvezessék a végtelennek tűnő folyosón, és a forró erőlevest is úgy itta meg, mintha valami szertartásos köte­lezettséget teljesítene. Nem, nem akarok pihenni, válaszolta a lány figyelmes gondoskodásá­ra; nem vagyok fáradt, ne ag­gódj értem, végig fogom csinál­ni. A szavai távolról jöttek, mintha nem is ő beszélt volna, hanem valaki más. Hagyta, hogy Francoise lefektesse, kifűzze a cipőjét, és kölnivizes zsebkendő­vel megtörölje a homlokát. A férfi futott a tengerparton; a part mögött görög templom romjai látszottak, és ő meztelen volt, anyaszült meztelen mint egy görög isten, fején babérko­szorúval. Futás közben a heréi mulatságosan táncoltak, az asz­­szony nem is állta meg nevetés nélkül; olyan, de olyan nagyon nevetett, hogy majd megfulladt, és aztán felébredt. Hirtelen riadt fel, nyugtalanul, mert attól tartott, hogy átaludta az egészet és már minden végé­tért, a temetés - talán még a nap is. Biztosan késő este van már, besötétedett, és Francoise ott állt a folyosón kisírt szemmel, kialvatlanul, megint úgy néz ki, mint egy sztoikus fecske, és azt mondja majd: nem volt szívem felébreszteni, Signora, nem volt olyan állapotban, láttam, hogy nem bírja tovább. Az asszony odament az ajtóhoz, amelyen át­szűrődött a vendégek zsivaja a földszintről. Te jó isten, hány óra lehet? Az ablakhoz ment, szélesre tárta, és megcsapta ar­cát a tejszerű nappali fény. Odakint az előszobában kacé­­ran kettőt ütött a kínai ingaóra. Életében először, hirtelen egé­szen világosan érezte, hogy gyű­löli ezt a finomművű, miniatűr, szörnyűséges lakkozott óramű­vet. Pedig ő maga vásárolta, és mindig azt hitte, hogy' szereti. Nem, mondta magában határo­zottan, nem fogok Macaóra gondolni, ma már semmire sem akarok emlékezni. Valójában csak tíz percet aludt. Bezárkó­zott a fürdőszobába és rendbe­szedte magát. A rövid alvás összezilálta a haját, és két mély barázdát hagyott világosra pú­derezett arcán. Először arra gondolt, hogy egy kis kozmeti­kával eltakarja arcának sápadt­ságát, de aztán letett róla. Fogat mosott, hogy eloszlassa a kám­for ízét, amit a szájában érzett. Érdekes, hogy miért éppen kámfor ízű volt a hánvineer. ami attól a rengeteg virágtól jött rá, amivel teli volt a ház. (Jövő héten folytatjuk) Bfü u amerikai , MjnjjjMjiVft yj Hfagyar Hírlap

Next

/
Oldalképek
Tartalom