Amerikai Magyar Hírlap, 1993 (5. évfolyam, 31-51. szám)
1993-12-17 / 49. szám
-l/I ozsvár) Magyarnak lenni Magyarnak lenni Európában továbbra is pont "olyan", mint - mondjuk - németnek, franciának, orosznak, angolnak vagy spanyolnak lenni Európában - csupán valamicskével nehezebb; magyarnak lenni - Romániában is, még mindig pont "olyan", mint románnak lenni Romániában - csak sokkal nehezebb; Magyarországon lenni magyarnak - mondják, kik ott magyarok szintén nehéz; ismét; még most is. Azt jelentené ez vajon - tűnődöm hogy Európában nem jó magyarnak lenni? Hogy Európában csak németnek, olasznak, franciának, orosznak, angolnak, spanyolnak, finnek stb. jó lenni, de nem magyarnak? Azt jelentené-e mindez vajon, hogy Romániában sem jó magyarnak lenni, csak románnak lenni jó Romániában, miként csak szlováknak Szlovákiában, csak szerbnek Szerbiában, csak ukránnak Ukrajnában? S ha már Magyarországon is nehéz (nem jó) magyarnak lenni - akkor tán Amerikában, Ausztráliában vagy Angliában jó magyarnak lenni - lévén, hogy ott már úgy sem akar senki magyar lenni, miként litván sem, horvát sem például, de román, szerb sem, mert Amerikában mindenki amerikai akar lenni, Ausztráliában ausztrál, Angliában pedig angol, de még/már Burgenlandban is "mindössze" csak osztrák akar lenni - tudatosan vagy észrevétlenül? Magyarnak lenni annak idején - úgy tetszik e mostanból nézvést is - Ázsiában sem lehetett nagyon jó, különben miért vették volna nyakukba eleink a világot, "megreszkírozván" ezzel a végleges és végzetes szétszóródást is? Talán valamiféle ösztönszerűségből indultak neki, úgynevezett tudatalatti "vállalásból", abbéli akarásból, hogy mégis csak meg kellene, meg kell valahol, bárhol - ha már Ázsiában többé nem lehet - maradniuk magyarnak, hogy ha már magyarnak teremtette őket a Fennvaló, a Hadak Bölcs Ura? Lehet, hogy ez is oka volt az elindulásnak, Európa felé való kirajzásnak, s nemcsak a legelők után bőgő jószág késztette őket az Ázsiából kivezető útra?... Bárhogy is volt, bármi okból és indíttatásból is történt, ami megtörtént, a lényeg mégis csak az, hogy az új hazában is, az új, idegen néptenger s történelmi viharok, kihívások, sorscsapások közepette is, valahogy megmaradtak, megmaradtunk - magyarnak is! Ami szintén nem volt könnyű (és nem könnyű ma sem) - sőt, olykor sokkalta nehezebb volt (s lesz) - s még tán veszélyesebb is? - mint "csak " embernek lenni, megmaradni. Emezen oldaláról nézvén magyarságomat, úgy hiszem én is: magyarnak lenni - bármilyen nehéz is, bármennyire "nem jó" is -, mégis csak jó és megnyugtató számomra. (Miként, gondolom, más nép, más nemzet fiának is az, hogy ő éppen annak a népnek, nemzetnek a fia.) És ezt nem csak "érzésből" mondom, nem a "csakazértis!" dacos és heves indulata mondja, de mondja az ész is, tudatosan! Másként nem szólhatok erről, hogyha már - túl azon, hogy magyarnak születtem - vallom is és vállalom is mindenkori és mindenholi magyarságomat. Vallom és vállalom - úgy, amilyen ez a magyar mivoltunk, ez a mi magyar milyenségünk és ez a mi itteni (bárholi) magyar sorsunk - (Romániában és Szlovákiában, Szerbiában és a Kárpátalján a több mint hetven éve tartó kisebbségi létben). Vallom és vállalom - még akkor is, ha ez a magyar sors milyenség is fárasztó, próbára tevő is; lehangoló, elfásult, reményt vesztett olykor, miként néha - avagy gyakorta - "csakazértis!" - ökölbe szoruló sors is. Nem kötelességből való vállalás ez, s nem muszáj-vállalás. Csak olyan, mint a fának a növése, gyümölcsöt termése, s mint az, hogy reggelente felkél a Nap. Nem is olyan nagyon régen egyik ifjúsági szervezetünk vitafórumán azt fejtegette az egyik ifjú gondolkodó, hogy ő nem magyar akar lenni (például Romániában sem), hanem mérnök, orvos, tanár, kőműves -jó szakember. Tetszetős és modern is ez a tétel, európai, européer a gondolat - csak azt nem értem azóta sem, hogy miért a kizárólagosságra alapoz? Mert úgy tetszik ki ezen "elméletből", hogy ha valaki "jó" magyar, az már aligha lehet jó szakember is. Illetve: a szakmájára készülő, arra összpontosító nem lehet egyben "kiváló" magyar is. Vagy-vagy (?!). A "tétel" szülőtalaja, vélem, az a felfogás, kiindulópont, amely elutasít mindenféle és mindenért való politizálást; elvet, visszautasít minden politikai, politizáló szervezetet, tömörülést. A létből, az adott sorsból csak egyetlen pászmát hajlandó felvállalni. Hallgatván (akkor is, ma is) ez érvelést, megcsap a veszélyérzet szele. Tudniillik annak a veszélynek a szele, hogy ettől a felfogástól, amely lassan elméletté terebélyesedik, már csak egy picike lépésre van az a vo-MEGNYÍLT a DANUBE CAFE 15030 Ventura Blvd., Sherman Oaks (Kesfer és Sepulveda között) Naponta változó menüvel várja BUDAI IVÁN a vendégeket. Különbnél-különb magyar ételek (gulyásleves lángossal $4.99) Nyitva: reggel 8 órától 6 óráig Telefon: (818) 981-4765 A rendelt ételek hazavihetők! □ AMERIKAI Hfagyar Iftrlap 1993. december 17. nalon túl, ahol maga a nemzet, a nemzetiség, az etnikum mint adott, létező "szervezet" (szervezett kollektívum) már maga is politikai szervezkedésnek, "pártnak" minősül, s mint ilyen, úgymond, nem illeszkedik bele az európaiságba, avagy: az európaiságnak is nevezett internacionalizmus keretei közé; ellentmond a látszólag Európában újra divatossá váló úgynevezett modern liberalizmus eszméinek -s mint ilyen, túlhaladott, idejétmúlt "valami". Tehát elvetendő és megvetendő, nem elfogadható. Rémlátásnak, fals okoskodásnak, spekulációnak, félreértelmezésnek vélhető-minősíthető "veszélyérzetem" akkor nyert egyfajta "konkrét bizonyítékot", midőn - nemrégiben - úgynevezett "iskolaháborút" vívtunk Kolozsváron (s alighanem vívunk az idén is, és még sokszor s huzamosabb ideig). Három magyar tannyelvű középiskolánkat akarták (s akarják azóta is) vegyesíteni újra. Iskolák vezetősége, szülőbizottságok, egyházi vezetők s az RMDSZ közösen úgy határozott (akkor is): megvédjük a három veszélyeztetett magyar tannyelvű iskolánkat: tiltakozással, beadványokkal, iskolaőrség állításával, élőlánccal - szóval, minden lehetséges eszközzel és módon. Ifjúsági szervezeteink tagjait is - beleegyezésükkel - beosztottuk az egyik iskolához "őrségbe", remélvén, hogy részt is vesznek-vállalnak az akcióban, lévén, hogy ez már több mint politizálás. Létkérdés az adott sorshelyzetben. Létkérdése, alapfeltétele annak, hogy - anyanyelvűnkön tanulva - valóban kiváló szakemberek lehessenek az eljövendők. Számunkra felnőttek, "idősek" számára úgynevezett kutyakötelesség biztosítani (megvédeni) gyerekeink számára a lehetőségekhez mért optimális feltételeket (iskolákat) - de vajon, nekik nem-é önmagukkal, saját jövőjükkel szembeni kötelesség szintén felpártolni az emígyen közössé vált ügyet? Nos, a több napig, két váltásban tartó iskolaőrzésben (élőláncban) eme ifjúsági szervezetek egyetlen tagja, képviselője sem vett részt, bár csak formálisan, tíz percnyi ideig sem! Csak az öregek, a gyárból, a munkahelyekről kijövök!... - holott - emlékezett keserű szájízzel az "öreg őrködő" - nem is olyan régen, még kilencvenegy elején, Kolozsváron is volt ülősztrájk iskoláért, egyetemért!... Ilyen, azaz: ilyen is, úgy látszik, ez az apolitizmus. Ragadós is, kényelmes is, többek között. De mondhatnám azt is: bizonyos alapvető kérdések iránti kevésbé fogékony - hogy ne mondjam: intoleráns - voltában veszélyes is. Ha mással nem, közönyével. Márpedig mostanság nagyon is "fogékonyak" lettünk a közönyösségre egynémely kérdések iránt! Milyen tehát magyarnak lenni Európában, s ezen belül Magyarországon és a "határainkon túl"?-kérdezem újfent. Úgy tűnik, most sem, még mindig nem könnyű. De/és mégis magyarnak is kell lennünk - ezutánra is, ha már több, mint ezer évig sikerült. Mert - vélem - minden legújabb "közhiedelemmel" ellentétben: magyar voltunk nem zárja ki azt, hogy emberek is legyünk, maradjunk, sőt kiváló szakmabeliek. Egyébként, akik ezt nem hiszik mostanság - történelmünk megannyi "ellenpéldával" szolgál. Vagyvagyban gondolkodni (ma is) a legnagyobb és közveszélyes képtelenség! Önmagunk, magyarságunk feladásához vezethet!... Kegyetlen élet Érdemes elgondolkozni rajta, hogy az élet tulajdonképpen milyen kegyetlen, könyörtelen közeg, miliő, folyamat - vegyük, aminek akarjuk. Ami életünket illeti, sem az időt, sem a helyet nem mi választottuk meg. Ha nem is mások akaratából (mert ez sem igaz), de inkább szeszélyéből és vagy a véletlen játékából, vagy felső elrendelésből, megszülettünk akkor és ott, ahogy a lépés éppen kijött. A régi katolikus ima a Földet, ahol életünk lezajlik, "a siralom völgyének" nevezi, ahonnan majd jobb, boldogabb, gondtalanabb dimenziókba jutunk. De jutunk-e? A hívő embert megnyugtatja a hite és ebből a nyomasztó kényszerből tulajdonképpen nincs is más kivezető út, mint a hit. Sajnálatraméltóak azok, akiknek nincs hitük. Enélkül csak cinikusan, önző módon, másokkal nem törődve, kapzsin lehet az életen átvergődni. Még a vallás nagy ellensége, a kommunista ideológia is hitet hirdetett. Azt tanította, hogy "a szocializmust építjük", ez pedig sok lemondással, sokszor kimondott szenvedéssel jár. Elsősorban azonban időt vesz igénybe. Ha nekünk nem is, de gyermekeinknek, unokáinknak már jobb lesz, sokkal jobb. 1952-ben a szocialista "jólét" mélypontján a budapesti Körút népszerű és látogatott talponálló büféjében, a sörszanatóriumban tanulságos jelenetnek voltam a tanúja. Történt, hogy eléggé elhanyagolt külsejű, kopott munkásember zsebéből gondterhelten összegyűjtögette a kasszánál az aprópénzt és blokkot kért egy bablevesre. Valóban szerény igény: üres bableves, nemcsak csülök, de tejföl nélkül is. Megdöbbent, amikor közölték vele, hogy a kiszámolt pénz nem elég. Kiderült, hogy az ételek ára tegnap óta ismét emelkedett. Az éhes ember határozottan nem gondolkozott, nem volt tekintettel az abban az időben kötelező óvatosságra és kitört:- Enni kell! Miért emelik az ételárakat? Talán nincs elég babunk? Mi az a nyavalyás bab? Nem arany, csak egy kis bogyó, mindenhol megterem! A kiszolgáló körülnézett és csitította. Kimondott szavain érzett, hogy az érveket a szájába rágták:- Iparosítunk, elvtárs. Arra kell a pénz.- Ä franc az iparosításba! - tört ki a proletár. - Előbb a hasunk legyen teli, aztán majd iparosíthatunk! A kimondott vélemény olyan borotvaélesen igaz volt, hogy a kiszolgáló nem tudott mit felelni rá. Elhallgatott. Az elégedetlen folytatta:- Tudom, a gyerekeinknek majd jobb lesz. Humbug! Akkor már inkább hiszek a papoknak, akik azt állítják, hogy nekem lesz jobb a túlvilágon. Érti? Nekem! Emlékezni kell az akkori időkre. A keserű szavakban éppen elég robbanóanyag halmozódott fel. Szerencsére nem történt semmi. A siralom völgye panaszai azóta is folytatódnak. Talán más szavakban, más helyeken. Amerikában ma a közbiztonság emlékeztet a kegyetlen és könyörtelen életre. Az egyes emberekben feszülő faji gyűlölködés indulatai. A türelmetlenség. Az aggodalom, már nem is a jövőért, hanem a mindennapért. Az elharapózó önzés, aminek következménye a félelmetes mértékű bűnözés. A televíziót már nem is tanácsos bekapcsolni, mert csak azt látja az ember, ahogy zsákokba csomagolják és elszállítják az aznap elhullott, lelőtt, meggyilkolt embereket. Nincsenek biztonságban a gyerekek, akiket betegagyú alakok fognak puskacsőre, sokszor a szó legszorosabb értelmében. Az iskolákban a gyerekeknek a szörnyetegekről elképzelés után készített arcképeit mutogatják. És mégis, ártatlan kis lelkek az életükkel fizetnek a bizalmukért, jóindulatukért. Az iskolák kapujában is meg kell motozni a társakat, hogy a zsebben, a könyvek között nincs-e elrejtett pisztoly? A nagyvárosi forgalom, a rohanó járművek naponta tucatjával végzik ki életre született embertársainkat, akiknek ugyanolyan terjedelmű élet járt volna, mint a többieknek. Kedves Olvasóm, bizonyára előfordult már Veled is, hogy autóddal le kellett állnod a gyorsút szélén, megvárni, míg megjön a segítség és ha végképp mostoha volt a sorsod, magadnak kellett kicserélni a kocsi kerekét. Az autók félelmetes tempóban suhantak melletted. Érezted, hogy az egyén milyen jelentéktelenné törpül abban a száguldásban. Az az érzésed, hogy téged nem is látnak, egyszerűen nem számítasz. A forgalom zajlik, harsog, rohan, mint valami óriás, lelketlen gépezet és tudod, hogy óvatlan, meggondolatlan pillanatban a járművek húscafatokká szaggathatnak. Vagy a nagyváros utcáin, a földalatti fel-és átszálló helyein. Tulajdonképpen mindegy, hogy hol, lehet New Yorkban, Washingtonban, Párizsban vagy Budapesten. Biztosan álltái már a betonjárda szélén, ahová befutott a szerelvény. Vezényszóra ajtók nyílnak - "sietni, sietni, sietni muszáj!" - s amikor eldöntötték, hogy ennyi idő jutott a beszállásra, az önműködő ajtók könyörtelenül záródnak. Mi vagy te, a kis ember ebben a kíméletlen forgatagban? Ezért megnyugvás, amikor a várakozás beteljesüléseként időnként jön egy ünnep, amikor hitben, viszonylagos nyugalomban tud egymás mellé leülni a család minden tagja.
