Amerikai Magyar Hírlap, 1990 (2. évfolyam, 49. szám)
1990-12-21 / 49. szám
AMERICAN / HUNGARIAN JOURNAL « WEEKLY NEWSPAPER kaliforniai ég is igazi karácsonyra borul. Mert hisz nem kell ahhoz hó meg a szánkó csengettyűje. Szó, ami szó, jó, ha ez is van, de mi már megvagyunk nélküle. Az igazi ünnep bennünk van. Nem is látja senki, nem is érzi senki, csak mi magunk. Most, hogy a megint rorátés Advent heteit morzsoljuk, egyszerre hatalmába kerít az a tavalyi, ami tornádóként kavargóit végig egész Erdélyen és Románián. Felkapta véreinket, a mi szeretett népünket, biztosan azt a kis falut is, ahonnan nagyapámék jöttek: Vámosgálfalvát Kisküküllő-megyében, bár szerencsére soha sem olvastunk róla az újsághírekben. Az évszakok ismétlődése, a téli szél jelentkezése magával hozza a gondolatok, emlékképek ismétlődését is. Hogyan is lehetne másképpen ünnepelni az idei karácsonyt, mint visszaemlékezni mindenre, ami tavaly történt, javarészben karácsony hetében. A három évvel ezelőtt megperdült brassói szélről már szóltunk. Jöjjenek most sorban - Temesvár, Nagyszeben, Bukarest, Marosvásárhely. Imára összekulcsolt kézzel emlékezzünk reájuk. Bevezető imának álljon itt Sütő András írása az ő gondtalanabbnak tűnő gyermeki karácsonyáról... (-i-ó) * A megbízatásom így hangzott:- Te leszel az angyal. Jónás kapálózott az isteni küldetés ellen; én örömmel vállalTOMPALÁSZLÓ ERDÉLYI TÉLBEN Mily szörnyű súllyal nyomja a tél a földet!... Terhét a fák is görnyedve nyögik. A házak szinte megrokkannak alatta. De azért csak állnak és várják a tavaszt. Míg havat pallva a Budvár körül Sors szele sír... A sietve leszálló Szürkületben titokzatos árnyak Sunnyaszkodnak bokortól bokorig — Most minden cserje, domb rajzó mese-méhkas! Küzdelmes sorsú véreim ilyenkor Kunyhóikba húzódva éjjeleken át Hallgatják, hogy egy-egy csúf toportyán Egy kiugró bércre kiülve dudál. Hallom, s hallgatom én is, tudva: ezalatt Valahol tehetetlenkedő örvöseik közt Tátog levegőért a megszületni nem tudó Gondolat, míg eszméletlen milliók Ész nélkül futnak itatni szomjukat, Fény csurog rájuk nagy házcsodákról, S mormoló vörös malmok szédületében Húzza Jonny és járja Josephine. Karomban is meg-megbizserdül a vágy: Nekivág az élet sodróbb áramának: Lüktessen együtt életem is A nagyvárosok lüktető életével - (Él társam is ott, - pár mai-legkülönb.) De mindjárt érzem: valami visszatart. Mi? Nem tudom. Ám úgy látszik: erős! Azt mondom néha: talán a gondok... De lehet más is — Elég, hogy maradok, A csillagokat kérdve: jön-e már tavasz? Míg havat pallva a Budvár körül Sors szele sír... kiugró bérceken Toportyán dudál - s véreimmel a tél Felbonthatatlanul egybeölel. — család. tam. Jónásnak az Úr nem ígért frissen sült perecet, mákos kalácsot és töltött káposztát. A kántor úr megveregette a vállam, melyet serkedő szárnyaim bizsergettek. Karácsony szombatján déltájt anyám csak azt sajnálta: nincs fényképész a faluban, hogy megörökítsen a maradékainknak. Papírból készített, zizzenő szárnyam volt és földig hulló fehér hálóingem. (Az inget minden esztendőben lányos házaktól szereztük, s máig is a fülembe ragadt Tőkés néni elutasító válasza, miszerint nem azért varratott a lányának csipkés hálóinget, hogy akkora bakszamarak bújjanak alája.) Kopacra nyírt fejemet rózsaszínű koszorú övezte. Bizonyos, hogy mennyei látvány lehettem.- Mintha nem is a földre születtél volna! - mondta anyám az egekre nézve, mint aki ott nekem lakható házat s hozzá édenkertet keres. Az elismerésre az arcom is kipirosítottam megnyálazott színes papírral, s határozottan éreztem, hogy a készülődésben több az öröm, mint később leszen a véghezvitelben. Délutánonként a szárnyaim ragasztottam a falu egyetlen cipészmesterétől szerzett csirizzel. Odakint hullott a hó, a magasság mintha fehér röpteret készített volna a szállani vágyó léleknek.- Lám, hogy repülsz? - mondta nagyapám.- Alacsony helyről nem bírok felszállni - mondtam, és létra után nézelődtem. Annak a közepe tájáról, karomat kitárva, rúgtam el magam az űrbe. A búzagazt szémelgető tyúkok, kacsák közé zuhantam. Míg összeszedelőzködtem, akkora kotkodácsolás támadt körülöttem, mintha a hóval együtt valóban az ég küldött volna.- Idegen szárnyakkal nem lehet repülni - állapította meg nagyapám bölcs komolysággal, majd hozzátette: - Jó lennél madárijesztőnek. Tulajdonképpen ki találta ki ezt a komédiát? Mondom, hogy okos egyházi emberek.- Azoknak sincs eszük - füstölgő« apó. - Ennyi fáradsággal meg lehet fejni a tehenet, megtámasztani a kerítést, és egyáltalában: hasznos munkát lehetne végezni. Amióta a szárnyaiddal boldogtalankodol, anyádnak nehány veder vizet hozhattál volna, hogy a ház földjét megtapassza. Nagyapám az emberi élet egyetlen értelmét a munkában látta. Az élethez való jogunkat a fölvagdalt száraz ág ölszalmán, a mosáshoz, főzéshez felhordott víz mennyiségén mérte. A játékot naponként elátkozta, s mélységes megvetéssel tekintett a felnőttekre, akik a gyermekhez lehajolva maguk is gyermekded műveletbe fogtak. "Fagyöngyök!" - mondta nekünk, amikor egyegy regénybe felejtkezve órákig ültünk az istálló padlásán. Semmit el nem ismert, amiJcépletes formában jelent meg előtte; hitte, hogy Isten létezik, de a hit gyakorlásával járó ceremóniát száműzte az értelmes cselekedetek rendjéből. Reggeli mosdáskor a törülközőbe suttogta az imádságot; ha ilyenkor zajongás támadt a háta mögött, egy-egy szilaj káromkodást is beleszőtt a szent szavak közé. Megesett, hogy a Miatyánk közepe táján eszébe jutott valami; akkor hozzánk fordult, megkérdezte: megkötöttük-e a kutyát, kicövekeltük-e a malacot, s ha megnyugtató választ kapott, az imádságot ott folytatta, ahol abbahagyta. De ritkán ment el a templomba, s akkor is csak anyám rábeszélésére. Az intézményesített hit kívüirekedt az érdeklődésén, s ilyenformán magam is a műszárnyaimmal. Valamivel lámpagyújtás után indult útnak a betlehemcsoport. Tarka társaság voltunk, s foglalkozásra nézve is a lehető legvegyesebbek; királyok, szolgák, angyalok, pásztorok s egy bús apa: Szent József. Énnekem Piroska járt az eszemben. Ha benéztem a betlehemes ládába, a gyertya halovány fényében Szűz Mária arcáról az ő arcának vonásai ragyogtak reám, s töltöttek el jóleső nyugtalansággal. Elindultunk. Az egyébként szelíd természetű, szunyókálásra hajlamos mezőségi kutyák éktelen csaholással követtek bennünket. Az öltözékünk hergelte őket. Heródes-Lukács Jóskán a tiszteletes asszony elnyűtt, kék pongyolája lötyögött: Gáspár királyt, a szabadszájú Rózsa Miklóst valamelyik uradalmi szobalány szoknyája nyugtalanította kamasz ingereinek viháncolásában. A szoknyáját meg- . meglibbentve, csak úgy szórta felénk az obszcén szavakat. "De (Folytatás a 22. oldalon) ■■■■■■■■■■I AMERIKAI Hírlap AZ AMERIKAI KARÁCSONYI tyagyar Ifcrlap melléklete Erdélyi Ifaráesony
