Amerikai Magyar Hírlap, 1989 (1. évfolyam, 1-24. szám)
1989-06-16 / 15. szám
KÜLÖNVÉLEMÉNY KÓRHÁZ A kórház rendkívül nagy szerepet játszik életünkben. Rendszerint ott születünk, ott megyünk tönkre anyagilag és ott halunk meg. De nincs igazuk, akik szidják, van számos jó oldala is. Pl. hogyha nem sikerül meghalnunk, mielőbb kidobják az embert, s örülünk, hogy ismét hazakerültünk. Ez az öröm kórház nélkül nem volna lehetséges. Azután ott van a sok igazán odaadó, kedves, gondos ápolónő, akik mindent megtesznek, hogy kellemesebb legyen ottlétünk. Sok közülük oly szép, hogy az ember egyenesen sajnálja, hogy ott fekszik, jó magyarán mondva, tehetetlenül. Azután a kórház a legolcsóbb fogyókúra, ezért külön nem kell fizetni. A koszt ugyanis olyan gyalázatos, hogy nem lehet megenni, kénytelen lefogyni az ember. Hogy drága? Ez megint csak relatív. Mihez viszonyítva? Mert tegyük fel, egy szerény szoba napi ára 600 dollár. Ez első pillanatra soknak tűnik, de ugyanakkor egy tabletta aszpirin 2.50, amiből 100 darab ugyanennyi az üzletben. Tehát jókora felárral adják el. Na már most, ha a napi szoba árát ehhez viszonyítva 1500-zal elosztjuk, kiderül, hogy olcsóbb a szoba, mint otthon. Hogy mivel tölti az időt az ember a kórházban, az állapotától fögg. Ha olvasni tud, TV-t tud nézni, rádiót hallgatni, szerencsés helyzetben van. De amikor innen is, onnan is csövek lógnak ki-be és a fájdalom majdnem elviselhetetlen, akkor az embernek semmihez sincs kedve, csak bámul bele a semmibe, nézi a mennyezetet, s mivel már nem sok jövőt jósol magának, végigvonul a múlt. így jártam én is. Eszembe jutott 1943 nyara, amikor Erdélyben voltam munkaszolgálatos, s hastífuszt kaptam 42 fokos lázzal. Bevittek a legközelebbi kórházba, Gyergyószentmiklósra, a Szent Kereszt Kórházba, ahol az igazgató-főorvos azonnal ott tartott. Fertőző beteg lévén, el kellett volna különíteni, de erre nem volt lehetőség, így egy nagy terem (vagy ötven beteggel) egyik sarkában helyeztek el, hogy onnan nem mozdulhatok. Azért megtaláltam a módját, hogy az ápolónők készítsenek rendszeresen fürdőt, s ami kellett. Semmi panaszom nem volt, nem is lehetett, mert a hetekig tartó magas láztól azt sem tudtam, mi történik körülöttem. Pár nap múlva, hogy ott voltam, megállt ágyam mellett egy délután egy hercig, 16 éves, jólöltözött kislány: Rosenfeld Anikó vagyok, mondta, a szüleim orvosok, de nekik nem szabad ebbe a kórházba bejönni. Hallották, hogy itt fekszik egy pesti ügyvéd, s kérdezik, mivel lehetnének segítségemre, mindent készségesen megtesznek. Egyelőre nem kellett semmi, de később, bizony, jólesett egy kis külön házikoszt, olvasmány, egy-egy jó szó, s Anikó kivétel nélkül minden nap megjelent ágyamnál. Mikor kezdtem felépülni, közölte, hogy mielőtt visszamegyek a táborba, szülei szeretnének megismerni, s meghívtak ebédre. Ez öt nehéz hét után sikerült. Bűbájos emberek voltak, ám ilyenkor minden köszönő szó banális. Hogy lehet ezt revanzsálni és hol? Ámde mikor visszakerültem a táborba, már ott várt a Honvédelmi Minisztériumtól leszerelésem, nem a betegségem miatt, hanem azzal, hogy mivel kivételezett voltam, nem lett volna szabad eredetileg sem behívni munkatáborba. Visszaérkezvén Pestre, végig a lépcsőn lógva a zsúfolt vonaton, nyomban írtam egy szép levelet a Rosenfeld-családnak, Anikónak küldtem egy szép ajándékot. Azután az idő és idők elsodortak egymástól, jött 1943 év vége, a bizonytalanság, aztán 1944, majd 1945. A "felszabadulás" napján az oroszok első nap elfogtak, s az NKVD (a KGB elődje) különböző börtöneibe vittek, faggattak, kínoztak, hetekig, majd elindítottak útra Szibéria felé, mivel nekem semmi vallani valóm nem volt, bárhogy fenyegettek. Innen is sikerült megszöknöm, vissza Pestre. Egy tavaszi napon csengettek, én nyitottam ajtót, ott állt egy magas, erős lány: Rosenfeld Anikó vagyok. Ügyvéd úr, megölték a szüléimét, megölték egyetlen nővéremet, nincs senkim a világon, engem erdélyi parasztok bújtattak el, ahol krumplin, meg kenyéren éltünk, ezért híztam így el, s elkezdett sírni. Én is. De mondtam: Anikó, ne keseredjél el, befogadlak családunkba, itt maradsz nálunk örökre, kitaníttatlak, itt leszel velünk, itt van Édesanyám, nővérem, s családtag leszel. Erre még jobban elkezdett sírni, s ezt mondta: igazán köszönöm, de nekem el kell mennem előbb Pécsre, valakivel találkoznom kell, amint tudok, jövök vissza, s nagyon köszönöm. Ezzel elbúcsúzott. Ez volt az utolsó, hogy láttam, hogy hallottam róla. Szegény Anikó eltűnt, akkor mindössze 18 éves volt. Arra gondoltam: itt állítok - ha kissé megkésve is - emléket Anikónak és a sok többi Anikónak, akik abban a káoszban eltűntek nyom nélkül. Anikóm, ha megvagy valahol, vagy valaki tud Rólad, jelentkezzél ennél az újságnál, mert még ma is fogadott gyermekemnek tartalak. Dr. Kálmán Imre SEBESSÉGVÁLTÓK amerikai és európai kocsikhoz JAVÍTÁS ÉS KARBANTARTÁS GARANCIÁVAL JursTransmission Shop Huszonöt éve ugyanazon a helyen: 4451 W. Sunset Blvd., Los Angeles, CA 90027 (213)666-1955 SÁRKÖZY G. GYULA 8 AMERIKAI Hfagyar Hírlap 1989. június 16. PÁSZTOR SÁNDOR j Elszorult szívvel vettük a hírt, hogy Pásztor Sándor barátunk és legalább tíz esztendőn át volt munkatársunk, 1989. június 8-án, 87 éves korában, a kaliforniai Canoga Parkon elhunyt. A Teremtő akarata hosszú szenvedés után váltotta meg a földi élettől. Amikor beteg lett és rekonvaleszcens otthonba került, továbbra is szorgalmasan írta cikkeit, ágyban fekve, pedig szinte mozdulni sem tudott. Csupán akkor hagyta abba az írást, amikor már képtelen volt kezét felemelni, hogy az írógép billentyűjét leüsse. Pásztor Sándor 1902. február 11-én született az akkor Nagy- Magyarországhoz tartozó Kassán, ahol iskolai tanulmányait is végezte. Később egy nagy vállalat főkönyvelője lett. Amikor a második világháborút követően a csehek ismét visszajöttek, elmenekült szülővárosából és szülőhazájából. Megjárta az európai menekülttáborokat, majd Amerikába vándorolt. A hetvenes évek végén megnyerte az egyik emigrációs újság irodalmi pályázatát és neve egyszerre ismertté lett. Ettől kezdve rendszeresen, hétről-hétre írta nagy műveltséget eláruló tudományos és filozófiai cikkeit, amelyeket olvasói nagy ragaszkodással vártak és olvastak. Most, hogy nincs töboé, számunkra csupán annyi maradt, hogy elővesszük a megőrzött újságpéldányokat és bölcsességről, istenhitről tanúskodó írásait újra és újra olvassuk. Temetése nem volt, mert holttestét elhamvasztották és hamvait a tengerbe szórták. A San Fernando Völgyi Magyar Református Egyház, amelynek munkájában hosszú éveken át olyan lelkes odaadással vett részt, július 9-én, vasárnap délben ll:30-kor megemlékezést szentel emlékének. Aki ismerte, cikkeit olvasta és teheti, jöjjön el. SALAY TRAVEL INC. 1800 N. Highland Ava. Suite 602 /B Hollywood, Calif. 90028 Ez oon/ A Magyarországon népszerű humorista NAGY BANDÓ ANDRÁS rovata GÉPSPORT Hallgatom a rádiót, s nem akarok hinni a fülemnek: arról folyik a beszélgetés, hogy induljanak-e a számítógépek a sakk világversenyeken vagy ne? Ezt komolyan gondolják? Nem vicc?... Nem. Ezek az emberek a legkomolyabban azt vitatják, hogy miért is ne indulhatnának számítógépek is?... Nem tudom... Számomra első hallásra is furcsa volt, másodikra is... Nem, nem azért, mert maradi, abszolút konzervatív figura lennék! Szó sincs róla! Semmi jónak, semmiféle újnak nem vagyok az elrontója, de ezt mégsem tudom komolyan venni, s bevenni... Hogy miért?... Csak tessék belegondolni: igaz ugyan, hogy a számítógép ül szemben egy élő játékossal és végtére is nem ő versenyez, hanem a számítógép megalkotója, netán alkotógárdája! És én ezt akkor is igazságtalannak tartanám, ha az enyém lenne a gép. Annak idején sokszor mondták a szüleim: ne dolgozz annyit, ember vagy te és nem gép!... Meg ilyeneket is gyakran hallottam: ne bosszankodj, tévedni emberi dolog!... Nem vagy te gép!... Szóval egyre csak ez jár a fejemben, mert végül is a tökéletlen ember tökéletes számítógépe megleckéztetheti a szintén "tökéletlen" ellenfelet, mert ő nem ember... Ő nem tévedhet!... És nehéz túljárni az "eszén"! Ráadásul - bár nem vagyok szakértője a számítógépeknek, mi több, abban is biztos vagyok, hogy nekem még egy villanyírógép is mattot adna! - úgy gondolom, hogy a számítógép el sem fáradhat, mint ahogy mi kimerülhetünk egy-egy bonyolult meccs lejátszása alatt... Szóval ma, amikor az esélyegyenlőségről beszélünk, nem tartom sportszerűnek a gép szembeültetését az emberrel. Ugyanakkor nem ítélem el azokat sem, akik mégiscsak ezt szorgalmazzák, mert fantáziát látnak a dologban, sőt javaslataim is lennének számukra. Először is: ha mindenáron versenyeztetni akarják a számítógépet, akkor rendezzenek egy olyan versenyt, amelyen csak a számítógépek vehetnek részt. Vagy ha színesebbé akarják tenni a küzdelmeket, akkor engedjék meg, hogy emberek is benevezhessenek a versenybe, mondjuk azzal a szándékkal, hogy próbára tegyék magukat, illetve a gépeket. Azért tartom ezt a változatot jobbnak, mert nem a gépek furakodnak be az emberek közé, hanem az ember kísérli meg megtartani a helyét a gépek között, a számítógépek mezőnyében. Így az ember bizonyíthatná be, hogy gépek között is jelentős eredményekre képes, meg hogy teszem azt, a második helyre tudta feltornázni magát a számítógépek számára kiírt sakkversenyen. Tudom, nem sok a különbség, mert az eredeti elgondolás szerint gépek játszhatnának az emberek vetélkedőjén, az én változatom szerint pedig emberek is játszhatnának a gépek küzdelmében. Valóban nem nagy a különbség, hiszen itt is és ott is gép és ember csatázik. Csakhogy az én változatomban nem veszik el a lehetőséget a sakkozóktól, hiszen az emberek versenyében minden ember embertársa ellen küzdhetne, s elkerülhetne a verseny végén valamelyik helyre. Végül is a sportot magunknak találtuk ki! Ez a miénk!... Másodszor: mi lesz akkor, ha nem az én változatom jön be, s benevezhetnek gépek is? Teszem azt egy csapat három gépből fog állni, mindaddig, amíg az ellenfél három emberből? Vajon hogy fognak kezet a verseny előtt? Ki lesz a három számítógép szövetségi kapitánya? Kik lesznek a gépek szekundánsai? Az alkotóik? Nem tudom. És vajon ha a gépek kerülnek az első három helyre, akkor az eredményhirdetésnél hogyan állnak föl a dobogóra? És ha a győztes számítógép teszem azt magyar lesz, akkor milyen alapon játsszák majd el egy gépnek a magyar Himnuszt? És ha majd a gép "meghallja" a Himnuszt, akkor képes lesz arra is, hogy fölálljon, vigyázzba vágja magát, esetleg együtt is énekeljen a gépzenével? (Lehet, hogy jobban emlékezne a Himnusz szövegére, mint az országgyűlési képviselők a Szózatéra!...) És vajon a számítógépnek is kicsordulna a könnye a Himnusz hallatán?... Mert ugye, jól tudjuk: sírni csak a győztesnek szabad!... Már most megszakadok a röhögéstől, ha arra gondolok, hogy ott áll egy magyar számítógép a dobogó legfelső fokán, s úgy sír, mint a mondásbéli árva szamár!... Én már el is képzeltem, hogyan zajlik majd például egy súlyemelő verseny eredményhirdetése... "Hölgyeim és uraim!... Eredményt hirdetünk az ólomsúlyú kategóriában!... A harmadik helyezett 610 kilogrammos új magyar csúccsal a magyar származású TARGONCA!..." Óriási taps, éljenzés, s Targonca felkászálódik a dobogó harmadik fokára... "Hölgyeim és uraim!... Az ólomsúlyú kategória második helyezettje 1020 kilogrammos Európa-csúcs beállítással a szovjet AUTÓDARU!..." Autódaru pedig egy apró szökkenéssel fölpattan a dobogó második fokára, s mosolyogva tűri, hogy a nyakába akasszák az érmet... "Hölgyeim és uraim!... Az ólomsúlyú versengés első helyezettje, új bolgár és világcsúccsal, 2450 kilogrammos összteljesítménnyel a bolgár TORONYDARU!..." Toronydaru pedig meghajol, hogy ki ne lyukassza a mennyezetet, s föllép a dobogó legmagasabb fokára. Az Autódaru magasba emeli az érmet átadó sportvezetőt, hogy a Toronydaru nyakába tudja akasztani az aranyérmet, majd visszateszi a dobogó elé az érem átadóját. Kedves Olvasóm!... az istenre kérem, ne támogassa a gépek részvételét a sportversenyekben!... Legalább ez az egy terület maradjon csak a miénk, embereké!... Ja, és még azt szeretném hozátenni, hogy ezt az írást nem a Nagy Bandó írta, hanem az írógépe, vagyis én, ugyanis Nagy Bandó lement a srácokhoz focizni, engem bekapcsolt, s azt programozta belém, amit eddig leírtam. Most viszont hogy az ő programját már leírtam, szeretném leírni azt is, hogy erről az egész hülyeségről mi a véleményem nekem, a villanyírógépnek... Szóval, tessék elhinni kedves Olvasó, hogy hülyeség az, amit a Nagy Bandó leírt!... Én a magam részéről támogatom a gépek részvételét mindenféle sportversenyben!... És hacsak tehetem, magam is benevezek valami versenyre, bár azt még nem döntöttem el, milyen sportágban... Még azt akarom elmondani... Kedves Olvasóim! Hazaértem. A gépet áramtalanítottam, s most egy manuális gépen fejezem be az írást. Éljen az emberi sport!
