Amerikai Magyar Hírlap, 1989 (1. évfolyam, 1-24. szám)

1989-06-09 / 14. szám

... JÓ NÉHÁNY ÉVET - HA VISSZAMENNÉK, VOLTAM ÉN RÉGEN MÁS IS, MINT VENDÉG... (Főmunkatársunk, Héczey Iván az alábbi írásával vesz részt a magyarországi Krúdy Gyula Emlékpályázaton) A montreáli hét szűk esztendő ti­tán New Yorkba költöztem át 1963 szeptemberében. Arra már Kana­dában rájöttem hamar, hogy magyarnyelvű szati­rikus karcolatokra van talán a legkevésbé szükség - annak elle­nére, hogy egyik-másik emigráci­­ós hetilap akár 5 dolláros hono­ráriumot is hajlandó kiutalni olyan esetben, ha valami bámu­latos írói tehetséggel találja ma­gát szemben: addig telefonálgat az író, amíg a pénz meg nem ér­kezik. Hét éven át esőben-fagy­­ban-hóban-sárban éjjel-nappal taxival jártam - nekem ilyen gondjaim soha nem voltak - én vezettem a taxit... Amerikában rövid kilincselés után azt a jótanácsot adta valaki, hogy ha netán a vendéglátó-ipar­ban óhajtok új életet kezdeni, kezdjem a legalján azt, de a leg­jobb helyen! Aki hallgat az okos szóra, az én vagyok - másnap már a nagyhírű Waldorf Astoria Hotel alkalmazásában egyike vol­tam a tálca-cipelőknek, akik a Peacock Alley-étteremből hurcol­ják a konyhába az asztalokról le­rámolt mocskos edényt. Jó messze volt az ebédlőtől a kony­ha, a matre d’, a felszolgálók és a két üzletvezetőn kívül valóban senki más nem hajszolta közben az embert, így a lunch végeztével ahogy az én közvetlen felettesem, egy Puerto Rico-i brigand kifizette a járandóságomat, a főbejáraton át emelt fővel távoztam, örökre. Másnap szó nélkül felvett pincérnek a Ritz a Madison Ave­­nue-n - aki egyenesen a Waldorf Astoriából érkezik, rossz ember nem lehet! Amerikában arra már a hatvanas évek közepén sem volt idő, hogy a referenciáknak bárki utána is nézzen: vagy bevált az illető, vagy kirúgták hamar. Az utóbbira, jelen esetben csak he­tekkel később került sor, pedig én már azt is megtanultam végre a galamblelkű főszakács jóvoltából, hogy a hideg krumplilevest, amit itt - ki tudná, miért - "visiszoáz"­­nak becéznek, nem a sütemények között kell keresgélni. Ennyi előkelő vajjal a fülem mögött, karrierem útjába már nem állhatott semmi. A rég Met­ropolitan Operával szemben kezdtem meg főpincéri pályafutá­somat a Longchamp-nevű ven­déglátóipari lánc egyik helyiségé­ben. Másirányú elfoglaltságra hi­vatkozva délben dolgoztam csak, hétvégét nem vállaltam soha - va­lószínűleg ezért az alacsony né­metszármazású üzletvezető a bű­nét nem utálta úgy, mint engem, becsületemre váljék, hogy érzel­mei viszonzásra találtak, erre ha­tározottan emlékszem még ma is! Azokban az években elég gyatra lehetett a kínálat, az ilyen szmo­kingba bújtatott kapitányoknak - szerencsémre - nagy keletje volt. A hat "captain" megannyi atyais­ten volt a maga placcán, nekem az asztal melletti palacsintasütést kellett csak megtanulnom hamar, meg a salátának nagy faksznival történő elkészítését, az ilyen cécó­­ért járt a borravaló. Talán ma is emlékeznek még rám azok, akik a sors különös kegye folytán az én hatáskörömbe kerültek. Az első "kört" minden egyes alkalommal én szolgáltam fel személyesen, az ilyen figyelmet a hölgyek majd mindig kézcsókra kínált kacsokkal jutalmazták, a pincéreimet ütötte csak a guta, hogy mennyivel többet keresek ezekkel a mafiaságokkal náluk. Azon a nyáron indultunk Ötven­hat után először Magyarországra látogatóba, az aranybányába vissza se tértem többé. A "Time and Life" felhőkarco­lója, szemben a Radio City Mu­sic Hall-al, impozáns épület az Avenue of the Americas és az Öt­venes utca sarkán, a földszinten működő hangos, nagy étterem, és az úgynevezett "Sandwich Palace" óriási forgalmat bonyolított ab­ban az időben. Helyettes üzletve­zetőt kerestek - éppen hogy visz­­szaértünk Pestről - odakerültem. Néhány héttel később, ahogy le­ment a déli forgalom, leülök a házi asztalhoz én is - ehhez, az íratlan szabályok szerint az üzlet­vezetőnek, a chefnek, nekem volt jogom, vagy azoknak, akik ugyan a szakmában dolgoztak, de már únták a kosztol ott. Megszólal a titkárnő Jeniről": - Az én főnö­köm is magyar!" Az épület legfel­ső emeletén tündökölt a Tower Suite, a hozzátartozó ugyancsak exkluzív Hemisphere Club-bal. New York híres éttermei közé tar­tozott, kitűnő konyha és valami egészen csodálatos panoráma várta azokat a szerencsés üzfet­­embereket, jómódú turistákat, akik a mérsékeltnek egyáltalán nem mondható árakat megenged­hették maguknak. - Igazán? - kér­deztem, alig leplezett unalommal: addig már megtanulta az ember, hogy nem mind magyar, aki fény­lik. - Már említettem neki, hogy egy honfitársa dolgozik itt, telefo­náljon fel, ha éppen ráér, szívesen látná egy italra... Valóban úgy adódott egy nap, hogy felszóltam a déli rumli után. - Ugorj fel most, ha el tudsz sza­badulni, örülnék neki - mondja szívélyesen a kicsit "pálócosán" beszélő férfi a telefonba, két perc­cel később az előcsarnokban vár rám odafent. Egykorúak lehe­tünk, vagy talán ő van néhány év­vel "beljebb", elegáns sötét ruha, jó nyakkendő, manzsettás ing vi­selője, a legutolsó divat szerint. Körbevisz, itallal kínál, elhelyez­kedünk két kényelmes karosszék­ben az egyik nagy ablaknál - és ahelyett, hogy magát ajnározná, kérdez: hová való vagy, mit csi­nálsz, mióta vagy itt, hogy élsz? A mai világban ritka dolog az ilyes­mi, akkor se volt gyakori már, 25 esztendeje. Észre se vettem, hogy elszaladt velem az idő, felállók, búcsúzkodunk: - Kérlek, add át ismeretlenül is kézcsókomat, ha megengeded, majd jelentkezem - talán együtt ebédelhetnénk itt egy­szer - mondja, már a lift ajtaja nyílik. Az az érzésem, hogy ne­künk nem lesz nehéz közös témát találnunk egymással... (Folytatjuk) E Erdőpusztulás -Síkfőkúttól Lappföldig! Az ősszel otthon járva meg­döbbenve hallottuk, hogy a ma­gyar erdő, ha nem is ég "pattog­va, zúgva" a költő kifejezésével, de pusztul, kiszárad a talaj elsa­­vasodása következtében. A sava­nyú, méreggel telített esőt nem­csak a saját ipartelepeink és vá­rosaink gyárkéményei ontják, hanem a tőlünk nyugatra fekvő iparállamokból hozza a határon át az uralkodó szél, vagy még a csendesebb légáramlat is. A sa­vas eső nem ismer országhatáro­kat és csak nemzetközi együtt­működéssel lehetne végét vetni. A bükkalji, síkfőkúti kísérleti er­dőben a pusztulás már a faállo­mány 55 százalékát elemésztette Jakucs Pál professzor adatai szerint. A nemzetközi vizsgála­tok alapján Magyarországon, or­szágszerte az erdőknek csak 15 százaléka szenved enyhe károso­dást. Most néhány határunkon túli statisztikát adok közre (több finn, német és nemzetközi forrás felhasználásával), mert ezekből a magyar helyzet is más pers­pektívába kerül. Míg a Búvár (magyarországi természettudományos magazin) osztrák forrása tavaly november­ben az erdőleltározás adatai sze­rint 21 százalék károsodásról számol be, a World Wildlife Fund tavalyi statisztikája szerint ott az erdők 33.5 százaléka szen­vedett közepes mértékű savká­rosodást. Ugyanebben a kategó­riában vannak, tehát 30-40 szá­zalékos károsodást szenvednek a francia, jugoszláv, svéd, finn, luxemburgi, norvég, spanyol és kelet-német erdők. Legkomo­lyabb a helyzet Belgiumban (46.5%), Csehszlovákiában (52.3%), Nyugat-Némctország­­ban (52.3%), Lichtensteinben (55%), Svájcban és Angliában (56%), Hollandiában (57.4%), a Szovjetunióban (58.2%) és Dá-AMERIKAI ■■■■ tfagy a r Hírlap niában (61%). Nyugat-Németországban már öt éve, hogy a politikusok ko­moly nemzeti problémaként ke­zelik az erdőpusztulást. Az er­dőkárosodás azonban folytató­dik, egy finn forrás jelentése szerint 1983 óta 7 százalékkal nőtt a károsodott erdők területe, sőt a bajor erdőkben 15 száza­lékkal. Az okát is megállapítot­ták: az állandóan növekvő autó­­forgalom miatt a motorokból ki­áramló nitrogénoxidok mérge­zik, savanyítják a levegőt. Ahol nincs sebességkorlátozás és szű­rőberendezések az autók kipu­fogóin, a légsavanyúsodás csak nőni fog: vajon marad-e erdő, mire a lakosság észbekap? Talán érdekes magyar néző­pontból, hogy a dolgok menete minden országban hasonló: elő­ször a környezetvédők húzzák meg a vészharangot, az ipar le­tagadja, a politikusok kétlik, a hivatalos szervek lekicsinylik a veszélyt. Mikor a környezeti ká­rosítás tagadhatatlanná válik, a "szakszervek", "hivatalok", "intéz­mények" elismerik, hogy baj van, de több vizsgálat, több adat kel­lene. Végül bizonyos tessék-lás­­sék intézkedések is történnek, de közben a probléma csak sú­lyosbodik... Finnországban is komollyá vált a helyzet, és az állami erdészeti kutatóhivatal a most közzétett jelentésében végre elismerte, hogy a fenyőfák tűsárgulását és tűhullatását nemcsak a szokatla­nul hideg telek okozták, hanem a légszennyeződés, a savanyú eső "is jelentősen hozzájárult". A természetvédők, sőt az erdőbir­tokosok is ugyanezt hangoztat­ták évek óta. Az erdőpusztulás komolyan érinti a sarkkör két oldalán elterülő finn Lappföldet, ahol az erdők igen sekély talajon tenyésznek, rideg, szélsőséges éghajlatnak vannak kitéve és ezért az ellenállóképességük igen csekély a dél-finn erdőövvel (Folytatás a 6. oldalon) ——-----------------­TTviTmiircjns——-__________ A talaj tvesztettek Amikor egy ország politikai vezetésének legfelső régióiban valamilyen változásra kerül sor, a felelős személyek érthetően nem sokat törődnek a kisemberekkel, a rendszer szolgai munkára vállalkozott névtelenjeivel, akik egyszerre úgy ma­radnak szárazon, mint a halak, amikor a nagyokosok a tó le­­csapolását határozzák el. Ők ez elkerülhetetlen, szükségszerű áldozatok, akik kétségbeesetten forognak minden irányba, keresnék az utasításokat a bizalmas brosúrákban, de nincse­nek többé bizalmas brosúrák, semmiféle brosúrák nincsenek többé. Ilyesmi történik például, amikor annektálások, megszállá­sok következnek be. A felelős irányítók rendszerint elmen­nek, vagy csak egyszerűen eltűnnek, beosztottjaiknak azon­ban maradniuk kell. Amikor Hitler például 1945-ben a berlini bunkerben ön­­gyilkosságot követett el, kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy a nemzetiszocialista párt szervezőinek, körzeti irá­nyítóinak, az SS főcsoportvezetőinek további sorsa iránt ag­gódjék. Számított itt, hogy ki volt a megszálló, ki került hata­lomra. De már a fabatkánál joggal nem sokkal többet ért an­nak a biztonsága, aki például a koncentrációs táborokban a kegyetlenségeket közvetlenül végrehajtotta. Ebből természe­tesen le lehetne vonni a nagy tanulságot, hogy emiatt is taná­csos mindig az erkölcs és emberség útján maradni, mert ilyen szituációk mindig lehetségesek. Az emberiség azonban sohasem okul. A háborúnak még szinte vége sem volt, máris folytatódtak az ilyen meggondo­latlan elrugaszkodások a másik - vagy innenső - oldalon. Kü­lönös, hogy amikor történik, senki sem gondol az olyan lehe­tőségre, amikor egyszerre az egésznek végeszakad. Most ismét ilyen ciklusba került a világ. A kis vidéki párt­titkár Magyarországon egyszerre utasítások nélkül maradt. Az eddig hatalmi biztosítékot nyújtó szovjet hadsereg pakol és megy, bizonyítva ezzel, hogy bármilyen hihetetlen is, ami "ideiglenes", egyszer elmúlik. Az afganisztáni kommunista propaganda-apparátus beosztottja, aki eddig - kétségkívül szigorú utasításra - szedett-vedett csürhének nevezte a moha­medán szabadságharcosokat, most egyszerre szemtől-szembe is találhatja magát azokkal, akiket eddig csak távolról, biztos fedezékből aposztrofált és ebben az esetben a szovjet gép­­pisztolyosok nincsenek sehol sem. A nicaraguai sandinista is joggal nézhet ma rémülten a társára: mivel lövünk holnap­után, ha sem fegyver, sem hadianyag nem érkezik többé a Szovjetunióból? Kétségkívül ők a változások következtében hirtelen talajt— vesztett, egykori elkötelezettek egyik fele. De van másik is. Rájuk senki sem gondol, létezésüket észre sem veszi, lega­lább is ennek eddig semmi jelét nem lehetett látni. Most azokra gondolok, akik elvben a mi oldalunkon állnak, akik lelkesek és következetesek voltak véleményükben, kiállásuk­ban és tetteikben a megszállt Magyarország sorsát illetően, de valahogy teljesen elvesztették a tájékozódó képességüket most, hogy mind a Szovjetunióban, mind Magyarországon je­lentős változásokra került sor. A látszat mindenesetre olyan, hogy ezeknek a lelkes, becsületes, kitartó és következetes ma­gyaroknak egy része nem tud mihez kezdeni az új helyzettel, a napjainkban minket záporozó új hírekkel. Reakciójuk több rétű lehet. Van, aki úgy tesz, mintha nem venne észre változást. A másik egyszerűen arra az alapra he­lyezkedik, hogy semmit sem hisz el. Nem hiszi el a peresztroj­kát, a glasznoszty-ot, a bejelentett reformokat, a változásokat, még a balti államokban, az örmény köztársaságban, vagy Grúziában folyó tüntetéseket, zavargásokat sem, amelyekre azt mondja, hogy trükk, megrendezett provokáció. Talán hi­hetetlen, de elvhű kommunistaellenesektől olyan véleményt is hallottam, hogy Gorbacsov valójában nem létezik, mint füg­getlen, önálló személy, hanem a szovjet katonai "estab­lishment" bábja, aki az egész világ megtévesztésére folyó nagy komédiában csupán egy szerepet játszik. Jó, engedjük meg annak lehetőségét, hogy az orosz kom­munisták gigászi méretű félrevezető akciót hajtanak végre és a jelenlegi "enyhülés", "reformok", "változások" csupán átme­netiek, amelyek a Nyugat figyelmének, éberségének és kato­nai készenlétének kellő fokú elaltatása pillanatában egyszerű­en megszűnnek majd és egyik pillanatról a másikra hirtelen visszaáll a régi sztálini-brezsnyevi rendszer és a "kivonult" szovjet alakulatok is villámgyorsan visszajönnek, hiszen lát­tunk már ilyesmit. Helyes, ha valaki óvatosságból, elvben ilyesmire is gondol, az arány- és valóságérzetet azonban nem szabad elveszteni, különben benne vagyunk az elmebaj és a paranoia kellős közepében. Van, aminek olyan elenyészően csekély a valószínűsége, hogy ezt a lehetőséget gondolkodá­sunk közepébe állítani óriási tévedés. Évtizedeken át vártunk arra, ami most érzékszerveink köz­vetítése alapján folyik és egyszerre nem hisszük el? Annyira ráálltunk a kommunizmus elleni harcra, hogy váratlanul orra­­esünk, mint aki nagy lendülettel nyitott ajtónak veti magát. Sajnos, tudunk olyan esetről, amikor valaki öngyilkos lett, mert a megváltozott - és feltehetően előnyösebb - helyzetben elvesztette az egyensúly-érzetét. Szomorú, hogy ők is talajt— vesztettek. Pedig most örülni kellene a pluralizmus felé tartó Magyarországról érkező híreknek és Nagy Imréék bűnöket vezeklő dísztemetésének. f

Next

/
Oldalképek
Tartalom