Amerikai Magyar Hírlap, 1989 (1. évfolyam, 1-24. szám)
1989-03-17 / 2. szám
SAÁRY ÉVA Via Castagnola Itt, Luganoban, a téli hónapokat általában vakítóan derült ég, erdőtüzekkel fenyegető, tartós szárazság jellemzi. Legföljebb a reggeli-esti órákban bágyasztják vörössé a napkorongot a foszlányokban áramló ködök, homályos derengéssé sápasztva a hegyek máskor tűélességű körvonalait. Sétálok a tóparton, a Viale Castagnolán, mely félkörívben követi a víz szegélyét - itt-ott miniatűr parkká öblösödve. Ha az ember sokáig él egy városban (esetleg évtizedekig ugyanannak az utcának, háznak lakója), egy idő után minden megtelik körülötte árnyékokkal, HOVÁ LETT A GULYÁS A KOMMUNIZMUSBÓL? tette föl a kérdést nemrégiben egyik cikke címeként a budapesti Élet és Irodalom. Jó érzés, hogy ilyesmit talál az ember egy otthoni újságban. És ráadásul nem valamiféle "ellenzéki" sajtótermékben, hanem a hatalomhoz igencsak közelálló, kitűnően szerkesztett, nagymúltú hetilapban, amelynek példányait szinte percek alatt fölvásárolják az olvasók. Mint tudjuk, a hatvanas évek első felében röppent a nemzetközi szóhasználatba a hruscsovi definíció - gulyáskommunizmus - a szovjet pártfőtitkár magyarországi látogatása alkalmából. Feltehetően jó étvággyal kanalazta - Kádárral együtt - a híres hortobágyi bográcsgulyást és rendelkezhetett némi humorérzékkel, ha kipattant agyából ez a meghatározás. Nem véletlen, hogy a világsajtó azonnal fölkapta, hiszen mosolyra késztetett, egyúttal le is járatta a kommunista ideológiát. így aztán a hithű pártvezetők számára korántsem lehetett nevetséges a kiszólás, s talán nem is kis részben, meggyorsította Hruscsov bukását. Alig egy esztendő elteltével - menesz-tették! Ám Magyarországon abban az időben már enyhült a terror, ennek következtében a nyugati bankok kölcsönöket folyósítottak, s mindenkinek jutott a "gulyás'-ból annyi, amennyire a külföldi pénzekből futotta. Közben, mert továbbra is a ráfizetéssel dolgozó nehézipart "fejlesztették", az ország hatalmasan eladósodott, képtelen visszafizetni az adósságot, s egyre sötétebben vetül előre a rendszer teljes csődjének árnyéka. Dehát hová is lett a gulyás? Persze a szó, kezdettől fogva (1964-től) csak képletes, valójában az életszínvonal jelképe. Sokmindent magában foglal; például a hozzáférhető javak mennyiségét, a munkabérek vásárlóerejét, az élelmiszer és más termékek, szolgáltatások árának emelkedését, inflációt, stb. Az Elet és Irodalom cikkírója - meg kell hagyni - alaposan körültapogatja mindezeket a tényezőket, sőt az új adótörvényt is elítélően emlegeti, s ez utóbbi kapcsán arra a konklúzióra jut, hogy: "Marx nem nézte volna jó szemmel a kisajátítottak kisajátítását" (!?). A túl hosszú lére eresztett írásból kilóg a rendszer jóindulatú bírálatának lólába. És kimarad az egyenes, közérthető válasz a föltett kérdésre. Pedig a szerző, már cikke első részében egy helyütt - hogy úgy mondjuk - fején találta a szöget, amikor idézte az amerikai Hoover Institute egyik neves kutatójának véleményét, miszerint: a keleteurópai rendszereket vagy az elnyomás, vagy a nyugati kölcsönök működtetik csupán. Cikkíró azonban ezt a megállapítást egyszerűen cinikusnak tartja, s nem hajlandó részletekbe bocsátkozni fölötte. Holott, ha körülpillant a jelzett térségben, nem kellett volna vesződnie az eredménytelen írással. Ámbár ki tudja, a hosszú mellébeszélés közben, mégiscsak leírta a nevezett cinikus véleményt! Talán nem véletlenül... A magyarországival ellentétes példa Romániában található. Ahol Ceausescu, a tébolyodott Conducator nem hagyja eladósodni országát, visszafizeti a nyugati kölcsönöket (a magyarországi összegnek egynegyedével tartozik), és mégcsak valamiféle "puliszka'-kommunizmus bevezetésére sem hajlandó. Helyette marad a sztálinizmus, annak is a legmegátalkodottabb, szélsőséges-nacionalista változata, amelyben már nemcsak a nemzetiségeket gyötri az elviselhetetlen terror, szenvedés, éhínség, hanem a román népet is. Az erdélyi menekültek között románok is akadnak szép számban. Lengyelországban, Jugoszláviában bár mérsékeltebb intenzitással, - a magyarországihoz hasonló változásokat tapasztalhatunk: példa rá, hogy a független szakszervezetek elismerése a közeljövőben várható Lengyelországban. A jugoszláv nem-zetiségek is forronganak, de az államszövetség valamennyi népének egyazon követelése van: demokratikus kormányzat, életszínvonal emelése, az infáció megszüntetése. Kelet-Németországban, Csehszlovákiában, Bulgáriában a kommunista vezetők egyelőre lehetetlennel kacérkodnak: nyugati kölcsönt szerezni és fönntartani az elnyomást. Mintha nem tudnák, hogy egy fenékkel nem lehet egyszerre két lovat nyargalni! A nyugati bankárok nem "hasznos idióták", valamennyien pénzüket kamatostól vissza akarják kapni - előbb, vagy utóbb. Kulturált népeket nem lehet örökké terror alatt tartani. A "gulyás"-ból, illetve a javakból minden nép követeli a maga igazságos részét. A kommunizmusból semmit, mert attól kezdettől fogva öklendezik, hányingere van... Lehetséges, hogy Mihail Gorbacsov is jól tudja ezt? Valószínű, hiszen decemberben, az ENSZ közgyűlésén elhangzott egyórás beszédében gyakorta említette a demokráciát, a kommunizmust viszont egyetlen szóval sem. Mi több, azt is beismerte, hogy a két gazdasági rendszer versenyében a Nyugat győzött. Endrődy László remegő szellemképekkel. Nemcsak régvolt személyek, arcok suhannak el egyre-másra mellette, hanem a hajdani városkép isföl-fölrémlik... Ezen, a hirtelen forduló sarkon például, ahol most egy ruhatisztítóüzem hivalkodik ártábláival, egykor Franz Jetzer kis fodrász-szalonja volt. A foltokban kopaszodó, a keleti filozófiák tanulmányozásába egyre jobban belebonyolódó németsvájci emberkével életvidám, nagyonis materiális érdeklődésű, szőke feleségével "privát" is tartottunk kapcsolatot, egészen addig, míg távolkeleti munkareményei dugába dőltével és jobb híján el nem költöztek a Kanári-szigetekre, ahol a férfi - aránylag fiatalon - végleg átlépett a "Nirvánába". A régi, önkiszolgáló Migrosüzlet (fényeset, modernet építettek azóta másutt helyette, melyben könnyen elkallódik a vásárló) a falu-bizalmasságú egykori városnegyed - Cassarate - meghitt találkahelye volt. Az üzletvezető, a kiszolgálólányok mind rokoni-baráti kapcsolatban a vevőkkel, miként a tízpercenként arra csilingelő zöld villamos vezetői, kalauzai is ismerősként üdvözöltek mindenkit, sőt megállók között is lefékezték a kocsit, ha valakit futni láttak. A Migros mögött volt a nyomda, ahol egykor kiállításaim meghívóit csináltattam. Bűzös, sötét kis műhely - fiatalok lelkes kezdeményezése. Az egyik betűszedő udvarolt is annakidején nekem, illetve megvolt benne a hajlandóság az udvarlásra... Aztán ők is elköltöztek, nagyobb, kényelmesebb épületbe, a város másik végére. A minap, arra jártomban, benéztem hozzájuk. Jólesett, hogy a régi ovációval köszöntöttek; A hentesüzlet helyén most turistáknak szánt csecsebecséket árulnak (az elaggott tulajdonossal, aki már csak botra támaszkodva csoszog, hébe-hóba még összehoz a jószerencse), a három kirakattal rendelkező, túlzsúfolt csemegeboltot pedig modern bútorkereskedés váltotta föl. Hol van Solari úr a Comerbankból, aki bekóborolta jóformán az egész világot, s akivel olyan kedélyesen el lehetett csevegni a különböző népek szokásairól, karakteréről? Híven őrizte egykori lángoló szerelme - Rózsika! - emlékét, s ennek az emléknek a hatására eleve rokonszenvezett minden magyarral. A téli napfényben a lépcsőkre húzva, hasukra fordítva, vagy leponyvázva bóbiskolnak a nyaranta bérbeadott evezős és motorosbárkák, csak a húszszemélyes, kis sétahajót csobogja körül aranyos hullámaival a víz. Az ősz kapitány azonban - cserzett arcával és szemébe húzott matrózsapkájával - mindezt nem látja, hiszen már harmadik esztendeje "szagolja alulról az ibolyát"; de a kutyával sétálgató, idegenvezető kisaszszonnyal sem találkoztam hónapok óta. Sétám során lassan elérek a tizenhétemeletes, magas házhoz, a Torre-hoz. Ez a környék egyetlen "felhőkarcolója". Komor, szürke betontömb, mely teljesen elrontja a táj képét, de most már bizonyára mindenki tiltakozna, ha le akarnák bontani; hozzászokott a szem. Egykor jólmenő kávéház volt a tetőteraszán; nekem "törzshelyem", ahol délelőttönként zavartalanul elmélkedtem. Akkor zárták végleg be, mikor egy kábítószeres fiatalember levetette magát a mélységbe... A pontonhídhoz kötve, sok más társával együtt, himbálódzik a mi kétevezős csónakunk is. Fölötte "madárijesztő" sztaniolszalagocskák röpködnek a szélben. Nyaranta rajta megyünk át ebédelni a túlparti árnyas kertvendéglőbe, a Konföderáció megalapításának ünnepén augusztus elsején - pedig hátán nyújtózva bámuljuk a tüziiátéknak a fekete vízbe aláhulló piros, sárga, kék, zöld fényszilánkjait... Viale Castagnola. Nemrég még Joseph is naprólnapra erre járt, ezeket a köveket koptatta. Itt húzott el motorjával reggelenként, munkába menet, erre ballagott elemózsiás szatyrával a vállán a strandra. Kék surf-vitorlájával hányszor de hányszor láttam ide-odaszáguldani a hullámok taraján... Mindenki ismerte, hozzátartozott ennek a családias városnegyednek a mindennapi arculatához. Nemrég azonban leköllözött a földbe, s egy napon én is mellé fogok kerülni. Az élet pedig megy tovább - érzéketlenül; közömbösen. HÉCZEY IVÁN VARIÁCIÓK EGY TÉMÁRA avagy ÉLETKÉP KÉT VERZIÓBAN- Mi a panasza, kérem?- Nekem, doktor úr? Panasz? Máris kacagnom kell, pedig én komoly ember vagyok! Olyan egészséges vagyok, mint a makk - makrapipák járnak hozzám parázsért! Olyan a szemem, mint a sasnak, a vérnyomásomat egy árverési hiéna is megirigyelné, ha mindenki olyan kondícióban lenne, mint én, az orvosok gyalog járnának Mercedes helyett...- Akkor mit keres itt?- A biztosító társaságtól küldött ide az ügynök, hogyaszongya kötelező az orvosi vizsgálat, mielőtt kibocsátják az életbiztosítási kötvényt egy millióra...-Kora?- Nem az a fontos, az ember hány éves, csak a lelke legyen fiatal! De az én koromat különben sem lehet készpénznek venni, mert én végső fokon koraszülött vagyok... _?- Úgy történt az pedig, hogy bár a szüleim az első tíz esztendőt szerették volna édes kettesben eltölteni, mi egy éven belül betoppantunk - szóval végeredményben kilenccel kevesebb lennék, ha a sors nem így intézkedik...- T öbbedmagával?- Én meg a kisöcsém. Két percre rá. Úgy is hívtak bennünket, hogy a két tojás. Később kiderült, hogy én lettem a keményebb!- A szülők még élnek?- Igen, bár a papa már nem a régi. Három évvel ezelőtt, a 87- ik születésnapján este leesett a gyűrűhintáról, azóta nem áll szóba a nővérével. A nagynéném 93 lesz áprilisban, de már szenilis a papa szerint: nem jól szerelte fel a hintát! Gyalogtúrákra jár csak a mamával...- Volt valamilyen gyermekbetegsége?- Volt bizony! Snúrozás közben rálépett egyszer a kezemre az alpolgármester fia Biatorbágyon, amikor négy éves voltam. Hatalmas, nagy darab lakli, egy héttel később tudtam csak szájonvágni a másik kezemmel, szegény mama majd a föld alá bújt szégyenében, hogy egy lágytojást hozott a világra...- Családi állapota?- Aszkéta! Az kéne még csak, hogy a mai világban randalírozzunk itt nyakló nélkül! A hosszú élet titkát nem a Himalája tetején kell fürkészni többé, jobb, ha tőlem tudja meg, doktor úr! A bizonytalan előéletű szerelmi partnertől tartózkodni kell, für Alle-Fälle önéletrajzot, óvszert vigyen magával az ember és két tanút, akik eskü alatt is vallják, ha kell: célba időnként lőtt még ugyan, de mindig csak a tábla mellé...! Tartózkodjunk még a zsiradéktól, a tejterméktől, a csokoládés marcipántól. Az italozásnak temető, peches esetben börtön a vége! Aki hamarabb megy este az ágyba manapság, mint hat éves ko-rában: örökké élhet!- Akkor talán tessék kigombolni az inget, meghallgatom a mellkast egy kicsit, aztán a nörsz átkíséri majd a röntgenosztályra.- Remélem, az ápolónő együtt kísérget majd a doktor úrral, mert én egy fenegyerek vagyok, mint már bátorkodtam megemlíteni, aztán mi lesz, ha nem tudok uralkodni magamon a sötétben...? *- Mi a panasza, kérem?- Doktor úr, a baleset óta nem jő álom a szememre, és ha mégis: állandóan belémjön hátulról az a bitang! Én nyugodtan állok és várom, hogy zöld legyen a piros, mire magamhoz térek, már szirénázik a mentőautó, a kórháznál vagyunk...- Fájdalmai vanak?- Azon kívül, hogy nem tudom a térdemet behajlítani többé, hogy a nyakamon állandóan örv van, hogy a karomat egy daru nem tudja felemelni, hogy tele van a testem zúzódással, hogy másodfokú agyrázkódást állapított meg egy specialista, hogy a derekamon mintha zsilettpengék hasogatnák a bensőmet szerte-szét, másra nem tudok most gondolni hirtelen, mert az emlékezőtehetségem kihagy még időnként...- Mikor történt a baleset?- Már nem emlékszem pontosan, tessék a továbbiakban a jogtanácsosomhoz fordulni, szegény kis feleségem gyászfátyolokat nézett a héten, mert az ügyvéd szerint nem lesz belőlem énekes halott többé.- Hát ez szomorú, csak fel a fejjel...- Isten őrizz, doktor úr, még nem lehet sokáig levenni a nyakörvet, majd ha megkapjuk a hat milliót, amire az ügyvéd perli őket, akkor majd megpróbálom mozgatni egy kicsit. Na, gurulok tovább, legyen már szíves és segítsen ki az ajtón, nem szoktam még meg a tolókocsit... Függöny 1989. március 17. AMERIKAI Magyar Hírlap 0
