A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-20 / 3. szám
LAPOZGATÓ mi OLAJÁG Kevesen tudják, hogy Tompa Mihálynak, Petőfi és Arany barátjának, a népi-nemzeti irány egyik jeles költőjének, halála előtt egy évvel, 1867- ben Olajág címmel vallásos tárgyú, egyéni hangú könyve jelent meg. Az alcím szerint: elmélkedések, fohászok és imák. A hölgyek számára olvasó- és imakönyvül írta a költő és valószínűleg a templomban elhangzott prédikációiból is beleszőtt egy-egy részletet. Jellemző, hogy a hatvanas évek közepén megjelent Magyar Irodalmi Lexikon és a hatkötetes A magyar irodalom története ezt a művét meg se említi, pedig sok verset és verstöredéket tartalmaz. A terjedelmes előszót is Nőmnek címmel feleségének versbe írja és az egész könyvet neki ajánlja: Ezt a könyvet, gyöngéd emlék gyanánt Fogadd tőlem kedves jó Hitvesem! Rég ideje: hogy e némult koboz S ajkam szavát nem vehetéd Te sem. De elfogult rokonszenvböl ne légy, Sokat remélve e könyvhöz ne nyúlj! Nem tartalmaz magas eszméket ez, S alig leend előtted benne új. És a költő az előszó végén szinte megérezve közeli halálát ily gyönyörű képekkel búcsúzik: Hajolj meg a változhatatlan előtt. A bősz vihar, mint óriási bárd Ketté szakaszba a dacos fenyőt, De a meghajtó fűszálnak nem árt. Oh, lesznek még bár nem zajos, de szép, A bánatban megszentelt örömid; S tudod: hogy a könny is mint a mosoly Megszűnik egyszer. — Az élet rövid! Érzi, hogy a kínzó betegség folytán költészete örökre elnémul, de azért még nem adja fel a reményt és feleségének is egyre azt tanácsolja: Tűrj és légy erős, minő lenni tudsz... Tartson fel a hit, bizalom s erély... Díszes, barna, préselt borítású kapcsos könyvként jelent meg ez az érdekes mű, a belső címlapon egy olajágat vivő galamb rézkarca látható. Az egész könyv külalakja engem Arany János kapcsos könyvére emlékeztet, pedig egészen más a formája. Leginkább az elmélkedések ragadták meg a figyelmemet, Senecához, Szent Ágostonhoz hasonló hangnemben vall a körülötte létező világról, az emberi érzelmekről, a természet szépségeiről, az isteni szeretetről stb. Az elmélkedések alcímei is tömörek: A szabadban, A magányban, A kertben, A nyelv, Kevélység, Ősszel stb. Majdnem mindegyik elmélkedésébe belesző egy-egy versrészletet, vagy egy rövid verssel zárja le a prózai vallomást. Tompa nagyon szerette a természetet. A kertben című kis remekében így vall róla: "Gyakran minden ok nélkül, ha csak rövid percre is, jólesik kifutnom és megfordulnom a kertben; ez mintegy könnyű édes lélekzetvétel ÖNTUDATRA Érdekes, milyen pontosan emlékszem, hol s mikor gyűlt ki bennem először a szunnyadó tudat, az En. Nagyon kis gyermek lehettem, kétéves sem. Anyám a Kishegyen túl volt kapálni napszámban. Engem bizonyára nem tudott kire hagyni. Batyuba kötött és úgy cipelt a hátán. (Mindezt ő mesélte el később.) Nem emlékszem a krumpliföldre, nem emlékszem a kapálásra, nem tudom, mit csinálhattam ott. Arra viszont pontosan emlékszem, ahogy futottunk le a Kishegyről. Köröttünk zúgott, suhogott a akkori nagy társadalmi változás. Tudhattuk: a szociális ára ennek az átalakulásnak nagyon nagy lesz. * Valamit megint a vacsoráról. A vadas olyan mint a káposzta. Melegítve jobb. Egyébként szeretem az olyan ételeket, ahol nemcsak a szabályokat kell betartani főzés közben, hanem az ember a fantáziáját is szabadjára engedheti. A parlamenti adok-kapok után ez igazán pihentető foglalatosság. Ezért szerettem meg a japán konyhát is ott-tartózkodásunk alatt. A Nosztalgia konyháján és ebédlőjében Baueréken kívül Csenkei István és Tóth József pincérek és Mészáros Júlia szakácsnő is szolgáltak. És jelen volt Böröndi Lajos költő is, aki az est végén a stafétabotot (helyettesítő sodrófát) Bauer Edittől átvette. Január 25-én ő főz Szencen. kép és szöveg: (görföl) nekem az élet foglalkodásai között... Mindenütt munka és rend, öröm és hasznosság, mint valami jól berendezett életben..." És aztán a költő a virágok, a szekfű, a hajnalka, a viaszvirág és a többiek szépségét, a pillangók, méhek nyugtató jelenlétét dicséri s mindebben az Úr hatalmát és bölcsességét találja. A nyelvről ily ódái hangon szól: "Sebez és gyógyít, öl és elevenít, lángba borítja s megsápasztja az arcot, a szemben könnyeket fakaszt. Ragad mint a rohanó ár, tündöklik, mint a szivárvány, vakít mint a villám. Az okos valóságnak drága kincse, hatalma, méltósága és dicsősége." A kevélységről szóló elmélkedését így zárja: "Ó, testvéreim! ne legyünk hiúk arcunkra, termetünkre, a külbájakra; mert csak a benső szépség a valódi kincs. Legyünk olyanok mint a fénybogár: mely nem tudja, hogy fény veszi körül... A rózsa báját a környező, igénytelen lombok csak emelik." A könnyről való gondolataiból nem hiányzik a költői pátosz sem: "Ó, a könny a boldogság szentelt vize, a szenvedés tüzének oltója, a beteg szív balzsama, az ártatlanság ajánlólevele, a bűnbánat követe... A könny velünk van ébren és álmunkban, életünkben s halálunkban." És így idézhetnénk tovább a költő-prédikátor mélyenszántó gondolataiból, túlfűtött, szenvedélyes szavaiból, a betegségektől meggyötört ember természet- és életszeretetéből. Gyakran veszem kezembe e számomra kedves, gondjaimban nyugtot adó kapcsos könyvet és csak remélem, hogy egyszer majd eljön az a pillanat, amikor a szép gondolatokat szerető olvasók kezébe is kerülhet belőle egy igényes válogatás. OZSVALD ÁRPÁD ÉBREDTEM zápor. Szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Filmmontázskónt vonul el ma is szemem előtt a képsor, amikor rohantunk a hegyről lezúduló áradatban. Köröttünk sárgásvörösen tajtékzott a víz. Viharos szél csavargatta a fák lombját. Lángot vetett és nagyokat csattant az ég. S én ki-ki pislogva a batyuból, döbbent csodálkozással néztem ezt a fölfordulást, a zengő, zubogó, síró, csattogó világot. Rettentő csoda volt. Öntudatra ébredtem. D. GY. 5
