A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-20 / 3. szám
VÉGVÁRUNK AZ ival, hanem mert így szeretné elszigetelni magát a külvilág zajaitól, környezetének gondjaitól, miközben — mily furcsa paradoxon — a tévé és a rádió rázúdítja az ország és a világ bajait. Ez a skizofrén közöny a lelki sivárságból táplálkozik. Statisztikai tény, hogy az emberek egyre kevesebbet olvasnak, különösen a szépirodalom szorult az érdeklődés perifériájára, de ma már a tényirodalom sem olyan vonzó, mint volt még néhány évtizede. Miközben az emberek iskolai végzettsége egyre magasabb lesz, a tudás és az általános műveltség szintje süllyed, de legalábbis nem emelkedik. Ez nyilván — és nem véletlenül — rossz fényt vet az iskolákra is, hiszen az ismeretek legjavát mégiscsak ott gyűjti be az ember. Az oktatásügy azonban évek óta válsággal küzd. Nem csupán az anyagi problémákra gondolok, hanem azokra a negatív jelenségekre is, amelyek ezen a téren megfigyelhetők. Az iskolákban évtizedek óta kísérletek folynak. Még ki sem próbálnak egy elképzelést, már dolgozni kezdenek egy újabb koncepción, s mire azzal végeznek, ismét jön a következő. A tananyag szüntelenül változik, a tankönyvek egyre emészthetetlenebbek, így nem csoda, ha a pedagógus már negyvenéves korában kifacsart citromnak érzi magát és a munka egyáltalán nem jelent örömet a számára. Ezeket a káros folyamatokat a gyerekek is megérzik, s a tanulás egyre inkább kínzó teherré válik a számukra is. A pedagógusok és a szülők egyre ingerültebben kérik számon a teljesítményt, így nem csoda, ha a gyerek úgy érzi: két malomkő között őrlődik. így válik az iskola szükséges rosszá, sőt, olykor börtönnné is. Talán az indokoltnál borúlátóbban fogalmaztam meg a véleményemet, mégis úgy érzem: az emberek közönye valamiképpen összefügg az iskolának, mint intézménynek a válságával. Tanulóként, majd pedig szülőként egyre jobban elidegenednek tőle, s nem érzik szívügyüknek a sorsát. De hát hogy is érezhetnék, amikor sokszor maguk a pedagógusok is közömbösek iránta. ISKOLA Mostanában egyre nagyobb aggodalommal várjuk a januári beiratkozásokat. Sajnos a demográfiai statisztikák könyörtelenek, nemzeti közösségünk évről évre fogy, s ezt az elsők között épp a magyar iskolák pedagógusai tapasztalhatják meg, amikor a korábbi évekhez viszonyítva kevesebb elsőst kénytelenek nyilvántartásba venni egy-egy beiratkozás alkalmával. Szomorú az is, hogy sok magyar gyermeket szlovák iskolába adnak, annak ellenére, hogy ma már nyíltan beszélhetünk ennek a döntésnek az összes negatívumáról. Az orvosok és a pszichiáterek sokat tudnának mesélni róla, milyen lelki és fizikai megrázkódtatások érik a kis gyerkőcöket a számukra teljesen idegen nyelvi közegben, nem egy közülük egész életén át viseli szülei helytelen elhatározásának következményeit. Nagyon sok tehetséges, jobb sorsra érdemes gyerek éppen azért kallódott el, mert sokkolóan hatott rá az idegen környezet; elveszítette belső egyensúlyát, képtelen volt beilleszkedni bármiféle közösségbe, s a legegyszerűbb feladat elvégzése is gyötrelmessé vált számára. Úgy tűnik, hiábavaló igyekezet meggyőzni a kényelemszerető, többnyire fiatal és tapasztalatlan szülőket arról, hogy a magyar gyerek magyar iskolába való. Érvek és indoklások egész tárházát fel tudják vonultatni, ha a dolog szóba kerül. De ma már a környezet is tudomásul veszi az effajta kis árulásokat. Annak idején legalább érezniük kellett a többség megvetését, s hallgatniuk kellett a rosszalló megjegyzéseket. Manapság mintha nem érdekelne bennünket ez a fajta magatartás. Toleránsokká, de legalábbis közömbösekké váltunk vele szemben. Számtalan oka van ennek, de a legfontosabb kétségtelenül az, hogy településeinken egyre inkább beszűkül az a közösségi élet, amely régebben természetes eleme volt a falusi vagy a kisvárosi társadalomnak. Manapság mindenki visszavonul lakása falai közé, de nem azért, mert együtt akar lenni családjával, hozzátartozó-Valamikor azt hirdettük: a tanító lámpás, aki fényt hoz az emberek leikébe. Manapság — tisztelet a kivételnek — szinte csak robotok, akiket beprogramoztak és gépiesen végzik feladatukat. Az ilyen pedagógusokkal, az ilyen iskolákkal nehéz sorsközösséget vállalni, mint ahogy a tanárok is egyre fásultabban próbálkoznak azzal, hogy meggyőzzék a kiábrándult szülőket. Ördögi kör ez, amelyből lehetetlen kilépni. Tulajdonképpen arról szerettem volna írni, mennyire fontos lenne, ha a magyar szülők magyar iskolába íratnák a gyermekeiket, ha ők tennék meg az első lépést, amely kivezetne ebből az ördögi körből. Mert minden fogyatékossága és baja ellenére nekünk nagyon fontos a magyar iskola. Olyan végvár, amelyet nem szabad önként feladni. Ha elveszik tőlünk, még visszaszerezhetjük, de ha magunk mondunk le róla, már senki nem adja vissza nekünk. Lacza Tihamér 3
