A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-21 / 16. szám
VÁNDORLÁSOK mi Két óceán között ÚTIJEGYZETEK XVI. Valamikor úgy tudtam, hogy Budapest után a legnagyobb magyar város Cleveland, amivel arra utaltak, hogy a század elején "kitántorgott" milliónyi magyar közül vagy háromszázezren ebben a városban telepedtek meg. Az tény, hogy ennek nyomai még ma is fellelhetők. Azt azonban ma már aligha állíthatná bárki is, hogy Cleveland volna a második legnagyobb magyar város. A százados fogyatkozás ezt az epitetont folyamatosan fölszámolta. Mindez még a leszállás előtt fordult meg a fejemben, amikor feltűntek Cleveland felhőkarcolói. A reptéren B.L. várt, a tőle eddig megszokott pontossággal. S mielőtt még hozzájuk autókáztunk volna, tettünk egy kis kerülőt, mivel L. valahol a közelben "vadnapraforgókat" látott, s ezekből illett egy csokorra valót magunkkal vinni. Ezt a napraforgófélét eddig még sehol se láttam, sem itt, sem odahaza. Nincs rajta semmi különleges, csupán a tányérja kisebb az otthoninál, egyébként sziromlevelei pontosan olyanok, mint ama Van Gogh-i csendéleten, vagyis gyönyörűek. Ami jó: az előadás nem ma, hanem holnap délután lesz, így a tegnapi St. Paul-i, több, mint háromórás beszódben-beszólgetésben elfáradt hangszálaim kicsinykét regenerálódhatnak. B.-ék háza Cleveland külvárosában egy erdős-park csendes zugában áll, körülötte óriási tölgyek, bükkök, a ház mögött a Szilicei- és a Pelsőci-fennsík töbreire emlékeztető horpadások vannak, s az itteni "amerikai őzek" — amelyekről idehaza kiderítettem Széchenyi segítségével, hogy nem is őzek, hanem szarvasok — esténként és hajnalonta csapatostól vonulnak a horpadások peremén lévő csapásaikon. Vonultukban aztán mindent lelegelnek, nem kímélve a virágágyásokat sem, ami ugye a tulajdonosoknak egyáltalán nem tetszik. Vacsora előtt L.-lel összefoglaltuk az ITT-OTT tanulságait, meg az eddig megtett utamét is. A magam részéről a rám szabott tempót kicsit túlzottnak találtam, ám L. ezt azzal a jogos érvvel ütötte el, hogy ha már itt vagyok, akkor minden időt racionálisan kell ki- és felhasználni; magyarán szólva: viseljem azt, amit vállaltam. Mivel más egyebet úgysem tehetek, ebben meg is egyeztünk. Annyi azért mégiscsak változott, hogy Torontó és Montreal elmarad. Persze, lesz helyette más. Még megittunk egy pohár bort, aztán ágyba bújtam, s aludtam is reggelig, csak hajnalban volt néhány kellemetlen percem, mert arra ébredtem, hogy elfogyott hirtelen előlem a levegő. Megnyomott a "lidórc", mondták volna a régiek. Odahaza is előfordult már párszor ez a hajnali légszomj, s néha hosszabb ideig is kínzott, de most hamarosan rendbe jöttem, s még aludtam is vagy két órát utána. Ma, vagyis szeptember 18-án vasárnap van már. Délelőtt templomba mentünk a református istentiszteletre, egy itteni, kilencvenéves egyházközség templomába, amelynek rekonstrukciós terveit éppen mostani vendéglátóm készítette el. A szertartás eléggé "modern", amolyan amerikai, csak részben követi az otthoni hagyományos istentisztelet szerkezetét. Csekélységem ottléte miatt az istentisztelet — az alapige szerint is — a felvidéki magyarságért szólt. K. tiszteletes úr, ahogy anyám mondaná "szépen beszélt". Ebéd után az úszómedence mellett napoztam, s még úsztam is, de a víz már szeptemberi — hűvös. Ezzel együtt kellemes még mindig a napon való heverószés, pihenés, s főleg a csend meg a fák őszi színei. A degesz-kövér mókusokról már nem is szólva; tele van velük az egész környék, s szemtelenek a végtelenségig. Tehetik, hiszen védettebbek az embernél. Ez utóbbira naponta "vadásznak", s nincs a világnak olyan Columbója vagy Kojakja, aki felderítené az "embervadászokat", ám egy mókus elpusztítása, iszonyú felháborodást szülne, s nem maradna következmények nélkül. De jobb, ha ezt az irányt nem követem, hiszen nem ez a dolgom, meg aztán itt minden másként van, mint mifelénk. Az előadásra ugyancsak a templomban került sor, lehettünk úgy 25—30-an, ami az itteni tapasztalataim szerint komoly létszám. Ismét csak arról győződhettem meg, hogy hihetetlen mértékű errefelé a tájékozatlanság; szinte semmi érdemlegeset nem tudnak azokról az eseményekről, történelmi mozgásokról, amelyek nálunk zajlanak, illetve zajlottak. Ha valamiért van értelme ennek a több tízezer kilométeres utazásnak, akkor az lehet, hogy legalább pár száz ember számára egy rövid áttekintő tájékoztatást tudok nyújtani arról a hét évtizedről, ami a mi otthoni történelmünk-sorsunk. Csak az bizonytalanít el mindig, hogy akiknek sorolom ezeket az eseményeket, zömmel 75—80 évesek, s alig is hiszem, hogy volna kinek továbbadni a hallottakat. Próbálom magamat meggyőzni utazásom hasznosságáról ez irányban, de több bennem a kétség, mint a bizonyosság... Azzal, hogy nem kell utaznom Torontóba, sem Montrealba, nyertem egy teljes napot a magam számára. A többletet hozzá az adta, hogy megérkeztek a Ghímes együttes tagjai is, mivel befejezték amerikai turnéjukat, s készülődnek haza. így az egész napot együtt töltöttük, leginkább az úszómedence mellett, pihenve, napozva, s bár — ahogy korábban is leírtam — a medence vize már csak amolyan Duna-meleg, mégis úsztam pár hosszat, hogy egy kicsit rendbeszedjem magamat. Közben enyhe irigységgel néztem muzsikus barátaim kószülődósót-pakolását; ők ha minden jól megy, pár nap múlva már odahaza lesznek. Látom rajtuk, hogy fáradtak, megviseltek, "bennük" is A clevelandi Kossuth-szobor ott súlyosodik pár ezer kilométer utazás terhe. Nekik azért — azt hiszem — mégiscsak könnyebb volt viselni az egészet, hiszen öten vannak, mint nekem egyedül a folyamatos bizonytalanságot a repülőterek között. Másnap reggel jó korán B.L. azzal ugraszt ki az ágyból, hogy: "gyere, fekszik az őz." Ami jó "rapsicszellemről" tanúskodik, és nekem igen tetszik. Erre az "őzre" pedig azért volt szükségünk, hogy L.-et megtanítsam, hogyan kell feltörni a vadat, s utána kibújtatni a bőréből. A szarvasünőt gyorsan feltörtem, kibeleztem, s egy bő fél óra múlva már el is készítettem a "jágercsíkot", s mellé a vesepecsenyét. Azóta is ez a fő téma, persze számomra ez nem volt semmi különös, hiszen odahaza számtalan lőtt vadat tettem már rendbe az elmúlt évtizedek során. Vagyis elmondhatom, hogy mégiscsak "vadásztam" Amerikában. Ebéd után aztán megint készülődés. Együtt megyünk ki a repülőtérre a Ghímessel; ők Chicagón keresztül indulnak Budapestre, én pedig szinte velük egyidőben Atlantába repülök. A clevelandi reptéren aztán megfelhősödik a Ghímes felett az égbolt; túlsúlyos csomagjaikat — zeneszerszámaikat — nem akarják felvenni, holott idefele gond nélkül velük repülhettek. B.L. telefonál, intézkedik, de hogy igyekeztének mi az eredménye, csak később tudom meg, mert mennem kell, az én gépem, valamivel hamarabb indul az övékénél. így hát elbúcsúzom Szarka Tomiéktól, kicsit irigykedve, hogy ők nemsokára már keleti irányba repülnek, én pedig délre megyek, a kilencvenhatos olimpia városába, Atlantába. GÁL SÁNDOR 5
