A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-14 / 15. szám
HÉT INTERJÚ II Ki, ha nem te 5 mikor, ha nem most? II Dr. fíácz Olivér, az orvostudomány kandidátusa, a kassai Šafárik Egyetem Orvostudományi Kara melletti Patofiziológiai Intézet igazgatója, egyetemi tanár, tavaly októbertől az Országos Főiskolai Tanács elnöke. Tudományos munkásságát 1989-ben egy monográfiában összegezte. Arról, hogy milyen út vezetett az említett mű megírásáig, valamint a sikerről, az elismerésről szól a vele készült beszélgetés. v— 1972-ben végeztem el a kassai Šafárik Egyetem Orvostudományi Karát. El kell mondanom, hogy itt nagyon jó volt a légkör, a szakma területén teljes volt a demokrácia. Ezt követően Budapestre kerültem a biokémiai intézetbe, ahol a kandidatúrámat készítettem. Az intézet igazgatója Straub akadémikus, aki egy rövid ideig Magyarország köztársasági elnöke is volt. Mind szakemberként, mind emberként nagyszerű. A mai napig felnézek rá. A Pesten eltöltött évek után ismét Kassára tértem vissza. Itt a diabetológia egyik részterületével kezdtem foglalkozni. 1979-től 1986-ig nagyon szép eredményeket értünk el a kutatásainkban, bár nagyon nehéz körülmények között, elavult műszerekkel végeztük a munkánkat. Ez időszak végén egy monográfiám is megjelent. A véletlenek érdekes egybeesése, hogy a monográfiám tiszteletpéldányait éppen 1989. november 17-ón, a bársonyos forradalom napján kaptam kézhez. Az életemben egy időszakot zártam le, a társadalommal azzal a nappal viszont egy új időszak vette kezdetét. 1989 decemberében, a temesvári vérengzés idején Kassán két segélyközpont működött a romániai rászorultak számára. Noémi lányom, aki akkor gimnazista volt, egy plakátot rajzolt, amelyet a Thália épületében raktak ki. Ez egy véres öklöt ábrázolt, amint lesújtani készül a zsenge demokráciára. Néhány nap alatt két kamion gyógyszert, élelmiszert gyűjtöttünk. Szükség volt tapasztalt emberre, aki elkísérje a kamionokat, én vállalkoztam rá. Szenteste éjjelén indultunk útnak. A nehézségek ellenére máig vallom: az a karácsony volt a legszebb az életemben. Akkor azt hittük, hogy a nacionalizmus soha többé nem üti fel a fejét Európában. Sajnos, ebben tévedtünk, de én ennek ellenére reménykedem benne, hogy a mostani állapot nem fog sokáig tartani. — Úgy tudom, Önt ekkor beválasztották az egyetem szenátusába... — Igen. Viszonylag fiatal korom ellenére szenátustagnak választottak, 1993-ban pedig a szenátus elnökének. Ez nagy megtiszteltetést jelentett számomra. Sokat harcoltunk az egyetem önállóságáért, a pénzügyi támogatás biztosításáért, és sorolhatnám. Ezzel a tisztséggel együtt jár a főiskolák országos tanácsbeli tagság. Tavaly októberig a tanács alelnökeként működtem. Ekkor járt le a tanácstagok mandátuma, és új választások következtek, engem a tanács elnökének választottak. Ez azt jelenti, hogy Pozsonyban és Kassán is dolgozom, ami sok nehézséggel — gondolok itt például az utazásra — jár. Komoly és nehéz tárgyalásokat folytatunk a jelenlegi kormányzattal azért, hogy megértsék: a szlovákiai fiatalok jövője nem politikai, hanem szakmai kérdés. Félre kell tenni a politikát, és arra kell gondolni, hogy mit tudunk átadni a következő nemzedéknek. — Gondolom e tisztsége mellett kicsit háttérbe szorul a kutatómunka. — Minden erőmmel azon vagyok, hogy ez ne így legyen. Már évek óta a cukorbeteg-kutatással foglalkozom, ennek is a legsötétebb oldalával. A cukorbetegség néhány éven belül megtámadja az érfalakat, pl. a szemfenék, a vese ereit, meggyorsítja az érelmeszesedést. Annyit ma már tudunk, hogy a betegnél, jó orvosi kezeléssel, saját maga aktív hozzájárulásával, ha sikerül a vércukorszintet a normális szint alatt tartani, 15—20 éven belül sem jelentkeznek az imént felsorolt panaszok. Ehhez azonban nemcsak gyógyszerre, hanem az orvos és a páciens közötti jó viszonyra is szükség van. Annak a betegnek, akinek magas vagy ingadozó a vércukorszintje, s a kezelés sem a megfelelő, számítani kell arra, hogy öt— hat éven belül romlik a látása, vagy más komplikációk jelennek meg. Mi, kutatók azon dolgozunk, hogy megtaláljuk a súlyos szövődmények keletkezésének az okát. — Ezzel lényegében megválaszolta azt a kérdést, hogy milyenek a tervei a kutatás terén. Mint az Országos Főiskolai Tanács elnöke, most éppen min dolgozik? — Mivel a kutatásaink anyagi hétterót nehéz biztosítani, a főiskolai tanácsban szerettük volna elérni, hogy új rendszert vezessenek be a pénz elosztására. A kormány azonban ezt a tervünket keresztülhúzta egy központi iroda létrehozásával, amelyről egyszerűen nem tudjuk, hogy mire szolgál. Bennünket bírálnak azért, mert kifejeztük aggodalmainkat aziránt, hogy ez egy ötvenes évekbeli, központi irányító intézet lesz, ám a kételyeinket eddig még senki sem oszlatta szét. Maga a miniszterelnök-helyettes asszony arra a kérdésre, hogy mire lesz jó ez a hivatal, úgy válaszolt: még nem tudom. Nem hiszik el nekünk: mi tudjuk, hogyan kell a tudományt csinálni, hogyan kell a fiatal szakemberekkel foglalkozni. A mi tudósaink sem rosszabbak, mint a külföldiek. Sőt állítom, hogy jobbak, mert bizony néha meglehetősen rossz körülmények között kell kutatniuk. — Ön sikeres ember. Érdekelne, van-e valamilyen életfilozófiája? — "Ki, ha nem te, mikor, ha nem most?" — ez számomra a legszebb idézet, s ehhez is igyekszem tartani magamat. 1989 novemberében-decemberében rájöttem: sohasem szabad félni, az embernek bátran ki kell állnia a meggyőződése mellett, s meg kell tennie az első lépést, ha a szükség úgy hozza. Ha ezt megteszi, mások is követik. Véleményem szerint, az embernek nem kell mindenáron arra törekednie, hogy minél több tisztsége legyen. Ezzel kapcsolatban egy mondás jut az eszembe. Egy római szenátust megkérdeztek, hogy még miért nincs szobra a fórumon. O erre a következőképpen válaszolt: még mindig jobb, ha azt kérdezik, miért njncs, mintha azt kérdeznék, miért van. Úgy gondolom, ha az ember ehhez tartja magát, abból túl nagy baj nem lehet... KAMONCZA MÁRTA 6
