A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-04-14 / 15. szám

VÁNDORLÁSOK ÚTIJEGYZETEK XV. Azt még nem mondtam el eddig, hogy Z.-éknél a "lakosztályomat" egy magyar népviseletbe öltözött menyecske őrzi. Itt strázsál az ajtó mellett csendes kitartással, megnyerő mo­sollyal, mozdulatlanul teljes szobor-mivoltában. Amíg meg nem szoktam látását, egynéhányszor rá is köszöntem, annyira élethű, s csak mikor köszönésemre nem válaszolt, esett le az a bizonyos "tantusz". Midőn később tudatosodott bennem őszoborságának ténye, csak azért is odavetettem neki egy "jónapotot" vagy ''jóreg­gelt". St. Paulban még van egy egész napom, s ezt az időt Z.-nével arra használjuk majd fel, hogy megnézzük Minnesota fővárosának ne­vezetességeit. Már azt és annyit, amire az időből futja. Legelőbb is a fővárosi képtárat kerestük fel, amely tágas, szép épület, s láttam benne néhány nagyon jó amerikai képet a múlt századi földfoglaló "pionírok" életéről. Ezek az alkotások még a fényképezés előtti időkben készültek, azt is mondhatnám róluk, hogy az amerikai realista iskola szellemében, ha volt volna ilyen iskola vagy képzőművészeti irányzat az Államokban. Aztán látható a képtár terme­iben a századforduló s a századelő európai festészetének szinte minden irányzatából va­lami, de korántsem olyan gazdagsággal, mint a chicagói galériában. A minapi áruházi szemle után azonban ez a végtelenül csendes és nyugodt világ valami olyan szép derűt sugároz, ami az emberrel elfeledteti mindazt, ami a falakon kívül zuhog és zakatol... A képtár után — mintegy folytatásként — a csend és a nyugalom másik itteni oázisába látogattunk el, mégpedig a tágas és szépen gondozott arborétumba, amelyet egy gazdag szoborpark egészít ki. A Mississippi menti flóra tegnapi látványa után az itteni üvegházakban egy darab trópusi táj tenyészetében gyönyör­ködhettem. A szoborpark meg egyenest üdítő látvány és — látványosság. Amióta e konti­nensnyi országban járok, itt tapasztaltam első alkalommal, hogy Amerikának van humora. S ez a humor nem verbális, hanem képi, vagyis egyetemes, s szobrok alakjában fogalmazódott meg. Látható itt — mint szobor — márvány­talpazaton üres bronzkabát, olyan helyzetben, mintha tulajdonosa éppen ebben a pillanatban bújt volna ki belőle. Aztán egy kicsi tó közepén óriási fehér kanál, amelybe az égből éppen ebben a pillanatban pottyant egy égőpiros színű cseresznye; nem messze ettől a kompozíciótól egy harangformájú talpazaton nyuszi repül... Á délelőttből pedig még arra is futotta, hogy a szoborparkkal szemben lévő új színházba is beleshettem. 2.-né bekönyörgött bennünket, s mint később elárulta, azzal, hogy én Európából jött drámaíró lennék, akit érdekel ez a színház. Érdekelt is, s megnyugtattam Z.-nét, hogy nem követett el nagyobb csalást, mert ha drámát nem is írtam, egy mesejáték azért csak van a rovásomon. Ezen aztán jót derültünk. A színházat — legalábbis a "belsejét" a középkori angol színházak mintájára készíthették, a színpad a terem közepén áll, forgatható persze, s a nézőtér körbeöleli. A világosító park pedig fent van java részben a színpad felett. A színházi leskelődés közben dél lett, s vendéglátóm azt javasolta, hogy próbáljuk ki azt a vietnami vendéglőt, amelybe amíg dolgozott, gyakorta maga is eljárt ebédelni, mivel hogy e vendéglőnek jó és különleges a konyhája. Kipróbáltam már eddig a görög, a kínai s a mexikói konyhát, meg az amerikait is, miért ne kóstolhatnám meg a vietnamit? Hátha ehető, amit a tálamba tesznek. Ehető is volt. De ez a távolkeleti táplálék vagy annak egyik itteni változata ismét arról győzött meg, hogy a sok ínyencségnek számító rák, hal, csiga meg kagyló ehető ugyan, de ezért az egész egzotikumért nem adnék egy tál hazai paprikáskrumplit. Ami az ebédnél aztán sokkal felemelőbb volt, az a Parlament, amely valóban impozáns épület, és hasonlít a Washingtoni Capitol-ra, csak attól valamivel kisebb. Történetéhez tartozik, hogy amikor Minnesota államot meg­alakították, az ország parlamentje St. Paulban egy faházban ülésezett, de az 1881-ben leégett. Ekkor hozzáláttak egy új országház építéséhez, de mire az elkészült, kicsinek bizonyult. így St. Paul központja, előtérben a szoborpark A State Capitol — Minnesota parlamentje 1893-ban eldöntötték, hogy felépítik ezt a mostanit. Vagyis ez az ország harmadik parlamentje, amelyet Cass Gilbert tervei alapján építettek fel. Kilenc évig épült, 4,5 millió dollárba került, és 1905. január 2-án költözött ide Minnesota állam törvényhozói testületé. Este Z.-ék tágas nappalijában mintegy ötve­­nen gyűltek össze, ami az addigi legnépesebb hallgatóságom volt. S mindezt már ma, szep­tember 17-én körmölöm ide, Cincinnatti felé utazva a repülőgép fedélzetén, ahol aztán majd átszállók egy újabb masinára, amely elröpít Clevelandbe. De most még egyelőre Minnea­polis és Cincinnatti között vagyok, távol a földtől s közel az éghez, egy sör és két szendvics társaságában, s itteni tapasztalataimat próbá­lom valahogy összefogni. Az majdnem bizo­nyos, hogy Amerikában olyan méretű a bőség, hogy az egyben már pazarlásnak is felfogható. Ennek ellenére azt is hiszem, hogy az amerikaiaknak halvány fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent az "étel íze". Itt a legpompásabb húsokat is ízetlenné égetik, keserűvé kormoz­zák különböző sütőkben és villamos nyársakon. És mindenből szendvicset készítenek, amelyet késsel és villával fogyasztanak el. A zöldség­féléket vagy nyersen, vagy félig főzve-párolva eszik. Például a mi levesünk előttük ismeretlen, lehet, meg sem tudnák enni. (Viharba kerültünk, nem tudok írni.) Most már túl vagyunk a "zötyögősön", hát folytatom. Tehát ugyancsak ismeretlenek a hagyományos otthoni ételek, s azok készítésé­nek módjai. Például rántott csirkét eddig egyszer ettem, de rágós volt és sótlan. A sertéshústól pedig félnek, mint az igazhitű mohamedánok, nem azért, mert a disznó "tisztátalan", hanem mert a zsírja-húsa kolesz­terint tartalmaz, és itt az USÁ-ban "nemzeti rém" ez a vegyület. Hiánya élteti meg Amerikát, fogyasztása pedig elpusztítja — állítólag... (Új viharzóna, s ez egy vacak kis gép, amelyben ülök, dobál, akár egykor a vágott kövekből készült országúton a vasaltkerekű lovaskocsi.) Folytatom, de már egy másik Boingban Cleveland felé repülve. Az átszállás eléggé bonyolult módon ment végbe, de sikerült megoldanom. Most a nagy gép leghátsó ülésén ülve körmölöm ezeket a sorokat, mert aki "standby"-jal utazik, az itt az utasok között is a legutolsó. De befejezem a "gurmankodást"; szóval itt a koleszterin réme uralkodik, sőt uralg! S az egészben az a pláne, hogy a 70—80 évesek félnek tőle a legjobban. Apám ebben a korban naponta evett füstöltsonkát, kolbászt, szalon­nát, s ivott rá bort — ami jólesett. A világnak ezen a táján egy levesben főtt velőscsontra ránézni is eretnekség. Azt hiszem Krúdi éhen halt volna ebben az irtózatosan nagy ország­ban. Vagy maga főzött volna. Mert főzni — igazi otthoni ételeket — volna miből. Ez az "egyetemes keverék", ez a "szend­vicsország" bősége és szegénysége. Egy karaj hazai zsíroskenyér zöldpaprikával — annak egyénisége van! Az itteni szendvicsek — uniformisok. Amit fednek: személytelen. Mint maga Amerika. Nincs otthon-íze. GÁL SÁNDOR Két óceán között 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom