A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-07 / 14. szám
HETEGTAJAK Pap Károly A MOSOLY Alig néhány hete nagy lerendezéssel jön az én barátom. Arca rejtélyes, hóna alatt valami összecsavart vásznat hoz. Szótlanul, ünnepélyesen kibontja. Egy festmény. Ujjával odaszegzi az ajtóhoz, aztán rámmered: — No, mit szól ehhez? Puha, szinte gyermekies arca megkeményül a várakozástól. Nézem a képet. Egy fejkendős, fiatal parasztasszony. Nagyon eleven, ez biztos. At, meg átszalad rajta a szemem, előbb csak gyorsan, összevissza. Az arca húsát vörösre marta az erős falusi levegő. Már majdnem rozsdaszínű. A kezén is látszik a rengeteg munka, amint nagy darabban, szélesen összekulcsolva nyugszik fekete perkálszoknyás ölében. A melle alig látszik a világoskék, fekete pöttyös rékli alatt. Most visszamegyek az arcához. Kedvesen, beszédesen bumfordiképű. Az orra erős, esetlen, majdnem közömbös. Egészen mást mond, mint a szája. A szája mintha meg volna hasadva, valami kitörni készülő keserűségtől. A szeme azonban megint másként beszél. Együgyűen, fátyolosán mereng. A homlokának is külön mondanivalója van. Józan, de azért meredek, látszik rajta a sok töprengés. Az álla pedig szinte csupa engedelmesség. De még ahogy az álla alatt a kendője csokra látszik, az is külön véleményen van! Minél tovább néztem, annál jobban láttam: csöndes, de mély küzdelem folyt itt. A tagok, a szem, a száj, az orr, a homlok: mintha mindegyik el akarná hagyni a többit s menni a maga külön útján... S mégis: mennyire egybehangzó« az egész! S ami a legcsodálatosabb s csak későbben vettem észre: valami csöndes, lehelletnyi mosoly bujkált rajta, majdnem rejtőzködve s fészkét nem lehetett megtalálni. Mintha láthatatlanul ide-oda lebbent volna az egészen... — Vagy csak én látom? — kérdeztem a barátomat. Nem, nem, látta ő is s megint néztük a képet. Akkor megjött a feleségem. Ahogy ránéz a képre, mindjárt mosolyog: aztán egészen hangosan nevet, egész bolond lesz az örömtől, úgy tetszik neki a kékréklis néne. Ő már egészen tisztán látja a mosolyát, azt mondja rá: édesbús, fájdalmas. — Édes-bús? — találgatom, — talán inkább kesernyés?! — Fájdalmas, — mondja a barátom —, végtelenül. Most már érdekelt volna a festője. De a barátom azt mondja: elutazott haza, mert idefent sehogysem bírt boldogulni. Szülei igen szegények, falusi kézművesek, senki sincs, aki segítse. S kezdte mesélni, hogy milyen fiatal, csak nemrég végezte a festőiskolát. Ez meglepett. A kép túlságosan érett — gondoltam. Pedig, ahogy a barátom mesélte, ugyancsak heves, lázadozó természetű a festője: csupa keserű. Még azt sem tudja, nem fogja-e egy nap elhajítani az ecsetet, mert sok egyébhez is van tehetsége. Verseket ír és maga zénésíti meg őket. Felesége most egyszerre felkiáltott: ő már tudja, miféle mosoly ez a képen, mihez hasonlít leginkább. A Mona Lisa mosolyához. Mindjárt elő is kereste anzikszai közül a Mona Lisát s még néhány Lionardo képet, amelyeken valamiféle mosoly volt. Valóban, volt valami távoli rokonság a kékréklis néne meg a firenzei dáma mosolya közt. Ahogy így összehasonlítottuk a kettőt: a kékréklis néne mosolya mindjárt jobban kibontakozott. Elevenebb lett, fájdalmasabb. Azután barátomnak mennie kellett. Magával akarta vinni a nénit, a festő neki ajándékozta. Igaz, hogy nem fogadja el tőle, mire visszajön, el fogja adni, legalább lesz egy kis pénze vászonra. Feleségem erre könyörögni kezdett. Hogy hagyja nálunk legalább addig, míg nem talál rá vevőt. Majd keresünk mi is. így aztán nálunk maradt a kép. Lekísértem a barátomat. Odalent még kissé beszélgettünk. Megígértettem vele, hogy amint visszajön Pestre a festő, elhozza magával a többi képeit is. Ekkor azonban kitűnt, hogy nincs is több képe a festőnek. Ez az egyedüli, amit be tudott fejezni, a többi mind csak vázlat s félbemaradt a nyomor s a belső küzdelmek 16 RACZ NOÉMI RAJZA
